Anyám 78 éves és 26 éve özvegy. Milyen furcsa is az élet... Mindig másokért élt. Akik kívülállóként ismernék jól az életét, azt mondanák rá, hogy valamiféle áldozat- vagy mártírként élte az életét. Csak az tudja, aki nem kívülálló, hogy ez a fajta lét számára teljesen természetes, soha nem elégedetlenkedett és nem is igyekezett tenni ez ellen. Ő olyan, hogy míg bírja szusszal, addig mindig csak másokon segít. Regényt lehetne írni az életéről, itt arra nincs hely...De az otthoni "alig-félkomfort-vagy-sem" mellett nevelt fel két gyereket, az utcasarokról hordta nyomós kútból a vizet, amit sparhelten melegített, amely szintén nem magától fűtődött be, mint ahogy a cserépkályha sem... mínusz fokokban előtte kint fát aprított és salakozott 2 szoptatás között, majd kifőzte a pelenkákat...
Munkahelye és családja ellátása mellett ápolta velünk élő apai nagyanyámat, aki végül 14 évesen "első halottam" lett. Majd falun élő édesapját, anyai nagyapámat veszítettük el... pár évvel később apám lett halálos beteg, s őt életének utolsó 2 évében, több műtétét átélve munka mellett látta el, rohanva mindig munkahelyre, kórházba, haza - naponta többször, mindenhova hatalmas fizikai és lelkierővel, majd újabb temetés.
Ha szükség volt rá - bizony igen gyakran -, 4 unokáját istápolta és segédkezett mindenben: vinni-hozni, netán velük lenni, ha betegek és szabadságon tudott lenni, vagy a szünidőkben sóztuk őket pár hétre a nyakába, hogy meg tudjuk oldani a saját munkánkat...
Apám halála után alig volt néhány év szünet, jött édesanyja, a másik nagyanyám agyvérzése, akit ezután 5-6 évig kellett ápolnia úgy, hogy feladta munkahelyét, otthagyta házát, az itthonmaradottakra bízva az állatok etetését (a kertje gondozását már nem is kérte senkitől, csak ha véletlen idő adatik rá...), és nem lévén más megoldás, hazaköltözött szülőfalujába, nagyanyámat istápolni, "elápolni" a végsőkig. Ez nem volt könnyű feladat teljesen magatehetetlen nagyanyámmal, aki már az utolsó években nem is ismert meg senkit, anyámat, a saját lányát sem. Bizony, sokszor éreztük anyám hiányát és aggódtunk érte.
De egyébként is mindig jellemző volt rá, hogy ha bárki, pl. a nővére volt beteg - igen gyakran -, vagy akár a szomszédasszonya, azokra is főzött és elhordta a kaját, naponta látogatni járt, akkor is, ha ő maga is ápolásra szorult volna - mert egyszerűen nem tudta nem megtenni.
Ő erre született. Életében nem volt üdülni, nyaralni, azt lehet mondani, hogy 90 km-en belül zajlott egész élete. De nem is hiányzott neki... ha miattunk néha nem volt kikerülhető egy-egy program, azt nővére, keresztanyám rendezte többnyire; ő vitt minket bárhova - moziba, színházba, koncertre, vidéki rokonokhoz látogatóba, vagy akár csak a különóráimat is ő rendezte.
De ha felnőttként is műtétem volt vagy fél karom, akkor akire számíthattam úgy, akár gyerekkoromban, aki ellátott nem csak engem, hanem gyerekeimet is, és akkor is "kislánya" maradtam, amikor már a gyerekeim is nagyok voltak - az az anyám.
Mai napig nem tudjuk kiimádkozni 100 évesnél ócskább házából. Ahova ifjú asszonyként beköltözött apámmal, ahova születtünk, ahol egész életében élt. Pedig istenem, de megérdemelné már a könnyebb életet! Hogy ne kelljen fizikailag fűtenie és meleg víz jöjjön a csapból - hogy csak a legelemibbeket említsem. Hogy ne kéne attól rettegni, mikor dől rá az egész hóbelevanc.
De nem. Pedig már pár éve bevallotta, hogy mostmár - nehéz. Hitetlenkedve és szinte szégyenkezve néz rám, hogy mostmár, úgy képzeljem el, nem bírja...
Anyámnak
Anyám, te szép lélek, erős, földi asszony,
fájós lábon járó támasz-vigaszom,
ki feltétel nélkül tudsz bárkit szeretni,
életedet folyton másokért áldozni…
Ki nagybeteg-ágyából, ó, de sokszor felkelt,
hogy másokért virrasszon, ezer dolgot megtett,
soha nem kért, nem várt még jó szót se cserébe,
ha kapta, elhárítva azt - s a lehetetlent nem ismerve.
Egész életed csak mások segítése,
saját sorsod alig-alig érzékelve
még a sápadt Holdat is megvigasztalnád,
ha hívna, hogy épp rád van szüksége…
Mindenem vagy, drága anyám,
s ezt sohasem fogod meglátni tán…
hisz azt sem tudod, hogy verset írok,
ez olyan szemérmes, gyerekes titok…
Korosodunk lassan… mindannyian.
A könnyeknek kint is van helye…
Hagyom, hogy utat törjenek maguknak
megfáradt sínjükön legördülve
szájam szögletébe, s majd elenyészve –
mindez a megkönnyebbülés
csalóka érzetét keltse.
Anyám
anyám
szemem előtt gyengülsz egyre
fogysz el lassan gyertyaszálként
anyám
egykor szekrényt mozdítottál
kimeszelted régi házad
évente egyedül
anyám
erőd egyre kevesebb már
mikor karomba kapaszkodva
érzed csak az egyensúlyt
s egymásnak adjuk
a biztonság csalóka érzetét
anyám
egyedül vagy s nem panaszkodsz
a napok torzan rohannak
s hullnak a múltba
anyám
a szívem elszorul tudom
nehezen éled meg a napokat
anyám
ne menj maradj még velem
nélküled nem vagyok én sem
semmi sem
őrizd még őt istenem
hiszen anyám ő
nekem
anyám
szemem előtt gyengülsz egyre
fogysz el lassan gyertyaszálként
anyám
egykor szekrényt mozdítottál
kimeszelted régi házad
évente egyedül
anyám
erőd egyre kevesebb már
mikor karomba kapaszkodva
érzed csak az egyensúlyt
s egymásnak adjuk
a biztonság csalóka érzetét
anyám
egyedül vagy s nem panaszkodsz
a napok torzan rohannak
s hullnak a múltba
anyám
a szívem elszorul tudom
nehezen éled meg a napokat
anyám
ne menj maradj még velem
nélküled nem vagyok én sem
semmi sem
őrizd még őt istenem
hiszen anyám ő
nekem
Megjegyzés: Azóta anyám már tudja, hogy írok... Idén márciusban megjelent a Héttorony 2. antológia, melyben 6 látható versem közül ez az utóbbi az egyik. Pár hónap alatt sikerült meggyőznünk többekkel magamat, hogy igen, meg kell neki mondani, nem foszthatom meg ettől az örömtől. Mert bármi lenne... örökre bánnám és soha nem bocsátanám meg magamnak.
Bejegyzések
