Temetőben

Gyönyörű idő volt ma. Sokkal melegebb, mint egyik-másik szeptemberi napon.

A tömegközlekedés küszködve birkózott az emberáradattal, az emberáradat pedig özönlött a temetőbe, csakúgy, mint az előző napokon.

A temetőkapunál a megszokott virágosstandoknál akkora a forgalom, hogy a tömeg az úttestre szorul, ahol percenként áll be egy-egy busz vagy troli. A temetőben a krematóriumig rengeteg virágárus, akik - nyilván logikusan - kétszeresét kérik az egyéb időszakok virágárainak.

Szépen rendbetett sírok, virágözön, gyertyafény... az utakon hömpölygő tömeg, a sírok között sem feltétlenül lehet az ember egyedül, ha véletlenül mégis, az csak a régebbi részek környékén lehetséges.

Attól függetlenül, hogy eléggé kikészít általában egy-egy temetőlátogatás, rengeteget számít a napfényes, kellemes idő. Valahogy méltóságteljesebb az ünnep, egészen más így, mintha szakadó esőben, szélben, esernyő alatt bénázva a virágokkal, kellékekkel, tudván, hogy elenyésző gyertya fog csak égni maradandóan; vagy ha szürke, ködös a halottak napja, mínusz fokokkal.

Így, mintha igazodna az ember hangulatához, vagy a hangulat igazodik aszerint, amilyen a szép őszi idő... Melankólia, derűs elmélyedés vagy fájdalmas emlékezés, belenyugvás...

Életünk az örökkévalósághoz képest egy pillanat. S mi a mindenséghez képest apró porszemek vagyunk.

Mégis, mégis ragaszkodunk ehhez a pillanatnyi porszemélethez. És hát bizony, nagyon is nem mindegy, hogyan tesszük...

Homlokomon hordom a jelet

Béke szállt szívemre,
ahogy az óriástölgyek közt
lassan, elmerengve
meleg őszi napsütésben
színes levélszőnyegen
roppanón lépkedve
sírodhoz értem, s köszönve neked,
mintha kicsit hazaérkeztem
volna... szinte irigykedtem,
ahogy ott csendben
lelked valahol távol,
messze megpihen...
Már egy évtized sincs,
s éveim száma a te korod
mutatja, amikor te
ideérkeztél, hosszú
szenvedés után
csendben megpihentél.
Tudod, apu, már dédpapa lennél...
dédunokád anyját még
ismerhetted mint csecsemőt,
betegen sovány karjaidba
vetted, s ringattad őt...
Szinte óhajtom magamnak
most melletted
ezt a virágokkal díszített
nyugalmas helyet,
mert nincs sok idő, s még
annyi mindent szeretnék
elmondani neked.
De élni kell, míg lehet,
s most lásd, gyertyát gyújtok,
míg beszélgetek veled,
a virágok értőn hallgatnak; lassan
búcsúzom, s újra itthagylak.
Nem sírok, jó? Végzem a dolgom,
ahogy rendeltetett - igyekszem jól,
de néha rosszul -,
teszem, amit lehet, s hiszem,
majd találkozunk...
hisz én is homlokomon
hordom a jelet...  tudom,
hogy porból lettem,
s valamikor egyszer
- talán nemsokára -
én is porrá is leszek.

 

Aranylevelek a síron

Arcom előtt a virágözön,
s a gyertyatenger összefolyt,
míg sírok között bóklászva
kerestem egy régi mosolyt.
Mélázgatva szeltem át
gondolatban évtizedeket,
miközben szemem előtt
ezer mécses lángja égett,
sziporkázva, fényesen,
mint emlékeimnek díszlet...

Sokára találtam meg sírod,
de annál hamarabb
azt a réges-régi hangot...
Mindig szeretted az ősz színeit,
s ahol most pihensz, mindent
aranylevelek tömege borít...
Míg kerestelek, átéltem
mennyi közös élményt és
sírós-nevetős kalandot,
mely már a múlt... s eszembe
e pörgő világban, hiába,
ritkábban jut...
Könnyekkel sír a gyertyaláng,
lassan indulok. Lábam alatt
aranylevelekkel borítva
kanyarog a temetői út.