"Régi kedves barátom" ihletődött meg a fákról írt blogom és főleg Csidér Bálint gyönyörű videója kapcsán.
Olyannyira, hogy megszokottan szép és kiművelt irodalmi stílusában elküldte nekem az ő fájáról az emlékeit... mely emlékezés egyben nem csupán a fáról, hanem az ő szeretett Édeséről is szól.
Szeretném megőrizni megható sorait..."Az én fám"
jutott eszembe, amely egy hatalmas diófa volt (nem tudom, él-e még, vagy az új tulajdonosnak útjában állott) tulajdonképpeni szülőházam udvarán, és "aki" természetesen együtt nőtt és ért velem, akár a közelében voltam, akár nem, s váltunk öregekké mindketten...
Ám Édes mindig mellette élt; alatta haladt el, ha a kertbe ment valamiért, olykor meg-megállt egy pillanatra hűsölni alatta, ha árnyékától egylépésnyire már tombolt a hőség!
Én évtizedeken át láttam, vagy valóságosan, ilyenkor segítettem neki persze, vagy csak képzeletemben, amikor szedi alóla a diót, s miután drága kis tenyerébe három-négy szemnél több nem fért el, elgondoltam, hányszor kellett lehajolnia, amíg a padlást be tudta teríteni a száradásra szánt csonthéjasokkal.
De amikor a jó öreg fa elkezdte hullatgatni leveleit, amelyek, ha egyenesen értek is földet, akkor is hatalmas területet leptek el, ha pedig még a szél is "besegített", óriási és vastag levélszőnyeg jelezte a lombkorona átmérőjét.
De mit is beszélek?; nem volt az a szőnyeg soha olyan vastag, mert az én drága édesanyám ilyentájban már hajnalonta sepergette a leveleket nagy kupacokba, aztán rakta zsákokba. Ha aztán végezvén napi teendőit, néha arra járva látta, hogy ismét barnállnak a fa alatt, dehogy ragadt seprűt, hanem lehajolgatva gyűjtögette azokat össze.
Hajolgatott Ő persze akkor is, amikor már nyolcvan-kilencven esztendő terhe nyomasztotta vállát-lelkét, amikor kiegyenesedni alig tudott, sőt végső elmenetele előtt néhány nappal még egyszer-kétszer láttam, amint nem állja meg, hogy le ne hajoljon egy-egy levélért... Csak a jó Isten óvta ilyenkor, hogy nem esett össze, de miért is történt volna vele ilyesmi, amikor ez számára oly természetes volt.
Mert az a szinte családtaggá avanzsált diófa tette a dolgát, az év bizonyos szakában pedig Édesanya is ellátta a vele járó feladatait gyakran panaszolgatva, hogy nem bírja tovább..., de azért csinálta-csinálgatta...
És amikor megérkezett a Drága által meg is tisztított dióbél, oda, ahol éppen lakott egyetlen kisfia, visszagondoltam, milyen áron került is az hozzánk és ki fizette meg azt az árat -- lelkemre mondom, soha nem tudtam eldönteni: vajon édes vagy keserű...
jutott eszembe, amely egy hatalmas diófa volt (nem tudom, él-e még, vagy az új tulajdonosnak útjában állott) tulajdonképpeni szülőházam udvarán, és "aki" természetesen együtt nőtt és ért velem, akár a közelében voltam, akár nem, s váltunk öregekké mindketten...
Ám Édes mindig mellette élt; alatta haladt el, ha a kertbe ment valamiért, olykor meg-megállt egy pillanatra hűsölni alatta, ha árnyékától egylépésnyire már tombolt a hőség!
Én évtizedeken át láttam, vagy valóságosan, ilyenkor segítettem neki persze, vagy csak képzeletemben, amikor szedi alóla a diót, s miután drága kis tenyerébe három-négy szemnél több nem fért el, elgondoltam, hányszor kellett lehajolnia, amíg a padlást be tudta teríteni a száradásra szánt csonthéjasokkal.
De amikor a jó öreg fa elkezdte hullatgatni leveleit, amelyek, ha egyenesen értek is földet, akkor is hatalmas területet leptek el, ha pedig még a szél is "besegített", óriási és vastag levélszőnyeg jelezte a lombkorona átmérőjét.
De mit is beszélek?; nem volt az a szőnyeg soha olyan vastag, mert az én drága édesanyám ilyentájban már hajnalonta sepergette a leveleket nagy kupacokba, aztán rakta zsákokba. Ha aztán végezvén napi teendőit, néha arra járva látta, hogy ismét barnállnak a fa alatt, dehogy ragadt seprűt, hanem lehajolgatva gyűjtögette azokat össze.
Hajolgatott Ő persze akkor is, amikor már nyolcvan-kilencven esztendő terhe nyomasztotta vállát-lelkét, amikor kiegyenesedni alig tudott, sőt végső elmenetele előtt néhány nappal még egyszer-kétszer láttam, amint nem állja meg, hogy le ne hajoljon egy-egy levélért... Csak a jó Isten óvta ilyenkor, hogy nem esett össze, de miért is történt volna vele ilyesmi, amikor ez számára oly természetes volt.
Mert az a szinte családtaggá avanzsált diófa tette a dolgát, az év bizonyos szakában pedig Édesanya is ellátta a vele járó feladatait gyakran panaszolgatva, hogy nem bírja tovább..., de azért csinálta-csinálgatta...
És amikor megérkezett a Drága által meg is tisztított dióbél, oda, ahol éppen lakott egyetlen kisfia, visszagondoltam, milyen áron került is az hozzánk és ki fizette meg azt az árat -- lelkemre mondom, soha nem tudtam eldönteni: vajon édes vagy keserű...
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése