Az együttérzés szobra

Ma viszont hideg, de napsütéses időre ébredtem. Nem volt kétséges, hogy akkor ma lesz a tegnap fuccsba ment program napja, még jó, hogy nem erőltettem abban az esős szürkeségben magamra.
Tehát eleve úgy készültem, hogy ma felmegyek a Szent Annához.
Kicsit később esett le, hogy hétvégén nem jár a 45-ös. Itt az István úton kizárólag a 22-es jár, ami nekem erre a célra nem jó, hiszen az a Böszörményin megy a Nagyerdőre. Nagy ész volt, aki kitalálta, hogy vegyék el a városba menő buszt, konkrétan innen nem lehet simán feljutni a városba hétvégén! Akinek nincs kocsija, gyalogoljon, vagy hátha tudnak a tócósiak repülni.
Vannak persze nyűgösebb alternatívák: menjek két megállót gyalog a Kishegyesire, és ott majd csak jön valami városi járat. Vagy gyalogoljak ki hosszabban eleve a Derékig, ahol szintén majd csak jön valami városba menős. Illetve van még egy megoldás: kerüljek a kanyaron belül hátrafelé, gyalogoljak ki a Széchenyire, aztán ott hátha jön valami 41-es. Ez nyilván ugyanúgy kudarcos lehet, lévén, hogy félóránál sűrűbben egyetlen járat sem közlekedik hétvégén! Pontosan így is jártam.
Mikor elhatároztam, hogy ezt az utolsó variációt választom, akkor sikerült lekésnem már nem messze a buszmegállótól a 41-est. Mire két zebrán odavergődtem, konstatáltam, hogy igen, fél óra múlva jön a következő! Na neeee, én addig nem bírok itt ácsorogni. Más meg nem jön! Mi marad, minthogy elkezdtem felgyalogolni a Széchenyin. Ugyanezt megtehettem volna az István úton is, így csak még hátrébb jöttem ezzel a manőverrel.
Mindegy: jó hideg volt, napsütés, igyekeztem kimondottan csak sétálni és nem erőltetni a dolgokat tachycardiáig. A buszvég utáni megállónál megálltam megnézni, jöhet-e itt valami járat, hiszen 2 megálló még hátravolt a célig. Úgy 6-8 perc múlva jött is egy 125-ös, úgyhogy végre nagykeservesen feljutottam. Halleluja! A Batthyányn mentem át a Szent Annára, s még nem is értem teljesen a szoborhoz, mikor kaptam egy cipót! Csak néztem nagyokat, de láttam, hogy a lépcsősor alján is nagy cipóosztások vannak, a Karitász szervezésében.

A szobor a templomajtótól jobbra helyezkedett el. Egy ott álló férfi a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiadványát osztogatta az azt igénylőknek, mely a szoborról egy ingyenes, képekkel teli ismertetőfüzet.

Tehát a Hajléktalan Jézus az együttérzés szobra, melyet 2013-ban készített Timothy Schmalz kanadai szobrász. "A fekvő ember arcát a lepel eltakarja, meztelen lábfején pedig a keresztre feszítés sebei láthatóak. A szobor kettős üzenetet hordoz: egyrészt, lássuk meg Krisztus arcát a kirekesztett emberekben, másrészt, hogy együttérzéssel forduljunk az elesettek felé."

A szobor a világ több nagyvárosát is megjárta, többek között a Vatikánt is, ahol Ferenc pápa megáldotta a szobrot.
2017 tavaszán érkezett hazánkba, azóta vándorol a nagyobb városokba. Budapesten a 8. kerületi Horváth Mihály téren Erdő Péter bíboros áldotta meg a szobrot, s beszédében azt mondta: "Jézus egyszerre élte át a hajléktalanság súlyát és a küldetés nagyszerűségét. Látnunk kell hajléktalan testvéreinkben is életkörülményeik súlyát, és mindegyikükben az emberi hivatás nagyszerűségét. Adja Isten, hogy Krisztust tudjuk látni minden emberben. Erre emlékeztessen minket a szobor."
Pénteken érkezett Debrecenbe, s hétfőn már utazik tovább Kisvárdára, Mátészalkára, illetve Nyíregyházára.

Amikor lefotóztam, éppen a fél 12-es misére harangoztak be. Kézen fekvő volt: bemegyek.
Most nemigen bírtam volna ki állva, tehát leültem. Szinte tele volt egyébként a templom, pedig ez itt már a 4. mise ilyenkor. Ráadásul ez a Zoltán atya miséje, akit nagyon kedveltünk mindig, anno Dani kedvenc papbácsija volt, s hihetetlen, hogy azóta huszonpár év eltelt, és Zoltán atya sem maradt frissen felszentelt pap és káplán, közben tanulmányai alapján doktor lett és jelenleg a Szent Anna plébánosa. Mikor nálunk volt káplán, már akkor is nagyon szerette mindenki, nagyon szép hangja van, hangos, érthető a beszéde, leköti a figyelmet.
Nagyon örültem, hogy bejöttem, maradtam. Mióta beteg vagyok, nem igazán járok misére. Hónapokig nem is bírtam volna fizikailag sem. Mentálisan is problémám lett valahogy úgy ezzel az egésszel... De most ez jólesett, megfogott, meghatott.

Hazafelé nagyon sokat kellett várni a Kossuthon egy bármilyen, Tócósba menő buszra. A tökfedőmön túl még a kapucnimat is fel kellett, hogy tegyem, mert kockára akartam fagyni. Olyan metszően hideg szél fújt, hogy szinte havat éreztem benne. (Délután olvastam a neten, hogy a Mátrában szakad a hó...) Végre-valahára jött egy 41-es, és az elejéhez méltóan szintén a Széchenyitől bandukoltam hazáig.
Egész nap valamiféle nyugodt békét éreztem...

Letöltöttem és javítgattam a fotókat, amiket készítettem ma.

Estefelé jött Dani, aki anyámhoz ment innen, hogy a receptjeit és a kiváltott gyógyszerét elvigye. Megtömtük a hátizsákját göngyöleggel (pitlik, dobozok, befőttes üvegek), 2 nagy zacskó szárazkenyérrel. Elküldtem neki a ma kapott cipót, hátha nincs sok kenyere -- nálam itt nem fogyna el, mert én szinte nem eszek kenyeret, Szilvi viszont nyilván bespájzol, tehát mindig van rendesen.

Küldtem egy pár napja lejárt szeletelt felvágottat és egy tálkás DM-est a macskáknak.

Egy óra múlva újra jött Dániel. Anyám küldött cukkinilevest, fasírtot és tepsis krumplit. Dani is kapott.

Megragadtuk az alkalmat, és igaz, hogy még pont 1 hét hátravan, de előre felköszöntöttük Danit leendő szülinapja alkalmából. Egy fekete pólópulcsit és egy terepszínű szabadidőalsót adtam neki némi zselés szaloncukor és fitt szelet kíséretében. Szilvitől pedig 6 lidles zoknit és Belvitát kapott.

Örült.:)