Farhátból és nyakból készült, de akkor sem lehet finomabb egy húsleves, mint amit anyámnál volt szerencsém enni... pedig állítólag a petrezselymet véletlenül ki is hagyta belőle!
Már odaérve mennyekbe röptető illatok vágták egyúttal padlóra az embert, de anyám ráadásul úgy szólt, hogy kiszámolta a krumpli levesbe tételét, hogy mikorra megjövök, akkorára főjön meg. Nem vagyok nagy krumplis, de a húslevesben főtt krumpli némi ugyanott főtt sárgarépával, netán főtt húsfélével együtt nekem kicsi korom óta felér a legdrágább lakomával, olyannyira, hogy lehet felőlem utána akárhány fogás, nem bírom befogadni.
Szóval két kolompérral, egy nyakkal és egy szálnyi sárgarépával el lettem intézve királyi lakoma birtokosaként.
Bármennyire is sajnáltuk, csak olyan 4 órahossza múlva tudtam az isteni anyámféle grízgaluskás húslevesből enni, nem mintha éhes lettem volna, de ha már ott vagyok, nagyfokú őrültségnek számított volna nem enni belőle... na de onnantól kezdve aztán végképp kíszen lettem. Hiába volt még fokhagymás sült farhát petrezselymes kolompériummal, valamint darázsfészek vagy mi, hát egyszerűen így is majd szíjjel durrantam.
Ezt azért lefotóztam (meg anyám oda is pakolt természetesen rendesen mindenből, nemcsak ebből):
Az eső lába lógott végig, néha csepergett is, néha kisütött a nap, tényleg nem lehetett az időjárásra apellálni. Kissé sár volt a kertben is, ha beljebb merészkedett az ember, de azért lájtosan kétszer is meglátogattam a málnást...
Újra lett jó adag prézlinek való, valamint kutyának szóló szárazkenyér, és Szilvi is küldött anyámnak rejtvényfüzetet (olyat, amit legjobban szeret), valamint töltött csokit és lengyel karamellát.
A kiskutyusnak anyám átborította az elkészített, vágott csonttal dúsított kaját, mert hiába kongatta a kerítést, én meg hiába próbáltam füttyögni (elég semmitmondó és gyér a fütyülésem, mióta megcsináltattam a fogam:))), nem jött elő. Viszont mikor egy óra múlva megnéztem az eredményt, az utolsó cseppig fel volt nyalva a kutyatáplálék...
Azért a csepergésben sem mondtam le néminemű fotózásról...
Közel 7 órát voltam oda, és ez alatt oly messzire, kisgyerek koromba "elutaztunk" beszélgetéseink során, sőt, még azelőtti időkről is mesélt anyám, hogy utána még sokáig abban a világban éltem...
Sokat beszélgettünk elhunyt nagynénémről is, lépten-nyomon felemlegetjük őt...
Mikor este 7 körül elindultam anyámtól, már szinte tök sötét volt, szokatlan... Csepergett, de nem tartottam ernyőt. Szokatlan érzés volt, hogy kicsit fáztam is indulásnál, de tudtam, hogy ha beindulok, ez nem lesz mérvadó a szűk félóra trapp alatt, sőt...
Kissé meg is áztam hazaérve, de különösebben nem érdekelt, nem nagyon lett volna kezem az ernyő tartásához, meg épp azon a határon esegetett, amikor még nem okvetlen húzza fel az ember az ernyőt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése