Anyámnál

Még ezen a héten nem voltam anyámnál, épp időszerű hát.
Folytatódott a számomra kellemes nyári idő (tényleg, 24-25 fok van a nap csúcspontján, a legideálisabb; kiegyeznék vele egész nyárra). Lenézve a hetedikről, aki nem ződhajnalban indul, valamint a diákok ugyanúgy öltöznek, mint nyáron. Aki reggel munkába megy és nem ótóval, az már "hosszúban" van, legfeljebb, ha napközben kerül utcára, cipeli a felsőt.
Azért sokkal rövidebbek a napok, úgyhogy ha valaki mondjuk, délben vagy kora délután indul nyáriasan, és kora este tér majd vissza, viszont fázósabb, az vigyen magával valamit.
Hát én nem vittem, mert tudom, hogy a gyaloglás még akkor is felmelegít, ha egyébként nincs már melegem az esti séta kezdetén.
Anyám előzőleg szólt, hogy ha érdekelne töltött káposzta, menjek, mert ő magára nem csinál, mondjuk, 10 db-ot... általában egy kondérral tölt, és ilyenkor elosztogatja. Mivel tudja, hogy az ő töltött káposztáját egész családunk imádja, ezért nem okozott meglepetést neki, hogy naná, hogy megyek.:)

Vittem a göngyöleget (befőttes üvegek, dobozok), egy rahedli száraz kenyeret, meg a múltkori befizetett csekkjeit.

Reggel-délelőtt egyébként hálistennek öcsém kivitte anyámat a temetőbe. Ez azt jelenti, hogy fizetős autóbelépéssel gyakorlatilag sírtól sírig viheti őt. Így anyámnak végre teljesülhetett egész évi vágya, hogy kimehessen a temetőbe.
Én megértem, de öcsém pl. nem, hogy itt nem arról van szó, hogy anyám le szeretné tudni, ki szeretné pipálni a temetőt, hiszen az számára már megterhelő; ezért majd megcsinálja valamelyikőnk helyette. Nem. Ő_ akar_ kimenni, Ő_ IS_ ott_ akar_ lenni, ő_ szeretné_ megcsinálni_ a sírok körüli teendőket, legalább néha.
Ezért nem volt ugyanaz, hogy ha én mentem ki. Nekem igen, nekem jó volt és kielégítő. De attól ő még nem volt kint!
Én azért értem meg, mert én is így vagyok. Most attól, hogy anyám rendbe tette a sírokat öcsém segítségével (mert most öcsém volt mellette a lótifuti gazt elhordani és vizet hordani), kivitték a kertje utolsó virágait, ültetett néhány valamit, amihez én nem értek -- megnyugodott a lelke. De ettől függetlenül én is ki fogok menni, mert én is kint akarok lenni!
Márciusban voltam kint utoljára, és nyáron mindig ki szoktam menni. Most meg a műtétem előtt óta halogatjuk, mert anyám mindig lebeszélt, hogy várjak már, majd ő is szeretne... meg együtt majd... most meg a műtét volt... meg így, meg úgy... meg Etelkával együtt hármasban... már meg dögmeleg van... már meg esik... -- szóval az istennek nem akart sikerülni. Pedig számon tartottam apám és apai nagyanyám halálának nyári évfordulóit, gyújtottam is értük gyertyát a megfelelő netes oldalon; meg Mária-napkor is mindkét nagyanyámért és keresztanyámért -- de csak nem mentünk ki, na.

No, EZT, hogy öcsém kivitte, nem tudom én neki biztosítani, kocsi nélkül. Én annyit tudok tenni, hogy ÉN kimegyek busszal, és megcsinálom. Biztos, hogy közel nem olyan profin, mint anyám, de megcsinálom, a jövés-menéssel együtt én még elbírom. Igaz, hogy mire haza-tömegközlekedem, én is olyan dög vagyok már, mintha szenet lapátoltam volna, de ez van, én még megcsinálom -- ám ez anyámnak csak némi megnyugtatásul szolgál, mert ő is akar részesülni abból, hogy kiment a férjéhez, anyósához, nővéréhez. Valamiféle személyes kontaktusőrzés ez, halottainkkal; és én tökéletesen értem. Ha ott vagyok, én is azt érzem, hogy a nagyanyám, az apám, a nagynéném-keresztanyám most mind igenis, látják, tudják, hogy én most ott vagyok a nyugvóhelyüknél és rájuk gondolok. Ezt érzi anyám is. Ezért nem mindegy.
Öcsém nem érti, hogy mér kell anyámnak kimenni, hát nem bír már; majd megcsináljuk mi. De lényeg és hála érte, hogy végre kivitte őt, és megnyugodhatott szegénykémnek a lelke.

Tény, hogy ezek után még volt kedve töltött káposztázni... 
És mindez még nem elég; már nem lehetett tiltakozni, mert be volt gyúrva egy csomó tészta: lényeg, hogy 4 tepsi lekváros pehelykiflit sütött ki a délután folyamán, csak úgy mellesleg! És valahogy nem fotóztam le, nem is értem; ilyen se szokott lenni...:(
Viszont lelegeltem a málnát, meg ettem frissen főtt töltött káposztát, szedtünk paradicsomot elvinni, valamint kutyusunk is megjelent.

Ott ültem a nyakán este majdnem 7-ig. Csak azért jöttem már el egy csomó töltött káposztával és pehelykiflivel, mert annyi volt az idő, hogy el kell. Annyira hamar és jól eltelik, hogy csuda. Hogy milyen ritkán tudtam én ezt megtenni, míg dolgoztam!?!
Hogy is mondhatnám? Megkönnyebbül a lelkem pedig, és valami különleges, pótolhatatlan béke vesz rajtam erőt, ha ott vagyok.