Húsvét anyámnál

A húsvéti mise után anyámhoz készültünk ebédre. Előtte beszéltünk, hogy hogy érzi magát, biztos-e, hogy menjünk, illetve hogy segíteni menjünk-e -- mivel tudvalevő, ő egyébként sosem szerette a nagy segítséget, egyáltalán, azt, hogy valaki nézi, amikor főz. Azt mondta mindig, hogy akkor szinte biztos, hogy valamit elszúr, elfelejt stb.
Mi Szilvivel gyalog mentünk -- Bencus apás hétvégén volt --, kosárban rahedli száraz kenyérrel, némi ajándékkal csak úgy; Szilvi pl. már az anyák napi ajándékait is elhozta. Dani is beugrott előtte hozzánk, ne vigyen-e valamit; mert hogy ő meg biciklivel megy.
Aztán hogy, hogy nem, Szilvivel az egyébként 25 perces út 50 perces lett. Úgysem találná ki senki, mitől:)); tehát bevallom: úton-útfélen fotóztunk.

Pl. bogarat, többször is, mert pont akkor haladgatott előttünk az úton. (Utána segítettünk neki átkelni a füves részre...:)))
Aztán az egyharmad útnál lévő hentesüzlet-házat; na, az se semmi! Mindig megcsodálom, ha erre jövök.

Na meg aztán virágokban, látványos fákban sem volt hiány ám...

Ezt imádtam:

Mire odaértünk, Molly rontott ránk kitörő örömmel; így konstatáltuk, hogy unokahúgom már itt van, de pár másodperccel később Danit is felfedeztük. A konyhában frenetikus illatok adtak kegyelemdöfést, anyám gyenge lábakon ingadozott a végső tennivalókat intézvén; persze ő most amúgy (ezt a vele járó dolgot leszámítva) jól volt.:)
A terítést már az előttünk járók lerendezték, úgyhogy mi Szilvivel csaptunk egy kört a kertben, természetesen fotózási célból is -- ugyanis kicsit aggódtunk egész nap, merhogy lógott az eső lába. És sokszor rémlett már régebbről, hogy azon ritka családi ittlétkor hányszor voltunk eső miatt beszorulva a házba.

Azután következett a mindent elsöprő ebéd. Amely megszokottan felejthetetlen és eszméletlen gasztronómiai élmény volt, mindamellett, hogy anyám szerint természetesen egyáltalán_ semmi_ nem_ sikerült. Most sem, mint sosem.:)))
Volt kacsanyakból jól bezöldségelt, nokedlis gulyásleves. Tudni kell hozzá, hogy a mi családunk minden tagja imádja az ilyesmit, hogy nyak, szárny, láb.:)) Elalélnivaló...

Én nem vagyok egyébként töltött káposztás, de az anyámé, az külön kategória. Kicsiket csinál, nem főzi agyon, fűszerezi, színe van, látszanak az alkotórészek:). Szóval finom, nem homogén, nem fűrészporízű, nem óriási, hogy a szűkebb gyomrú ember ne merje bevállalni. A család paradicsomos mártással, szabolcsiasan szereti -- csak én szeretem natúr. Ha én főzöm, én félfövésben kiszedegetve lakom jól belőle, s a családtagoknak később, majdnem megfőve paradicsomozom be.:) Ééééés... lásd a csodát; anyám nekem külön kiszedett előre úgy, ahogy én szeretem, hogy én se hagyhassam ki! Úgyhogy kettőt mindenképp legyűrtem -- a többit idepakolta később anyám... :-O

Aztán volt főtt tojással gazdagon megrakott majonézes-hagymás krumplisaláta köretként. Mennyei! Mindehhez tepsis, pirosra sült csirkecomb dukált. Az egyébként "kisebb gyomrú", vagyis átlaghoz képest nagyon is konszolidált befogadóképességű "gyerekek" is majd kidurrantak a végére, annyira finom volt minden...

Volt aztán pudingszerű csokikrémes, kockára vágott piskóta is. Az sajnos, valahogy nem lett lefotózva, és én is csak indulás előtt bírtam megkóstolni egyet. De a gyerekek is kóstolták, Szilvi négyet is evett!
Volt sör, üdítő és kávé is.
Majd' rosszul lettünk, annyit ettünk. Anyánkat természetesen nem láttam enni, mint ahogy 50 év alatt sem láttam soha akkor enni, amikor mindenki más. Ő az a típus, aki nem ül a családi étkekhez -- ő felügyel és főleg régebben, de folyamatosan kiszolgál... Egyébként én is EZ a típus voltam, míg el nem érkeztem ehhez a szabad stádiumhoz. Hálisten... :-/ Míg a gyerekek otthon voltak (kicsik, tinik stb.), addig ugyanazt a kiszolgáló személyzetet játszottam, mint anyám; míg mindenki evett, én csak lestem, kinek mit kell adni, szolgálni... s közben folyamatosan mosogattam. Mire befejezték, újra mosogattam, és már el is ment a kedvem az evésből... Csoda, hogy úgy ötvenéves koromig 50-52 kg volt a szintem? Ha már 55 voltam, nem voltam elégedett, mert ezek szerint néha többször sikerült magamhoz képest normálisan ennem.
Most szerencsére, otthon akkor eszik mindenki az épp ott lakó gyerekeim közül, amikor éhes, akar és óhajt. És én is. Nincs kötelező közös étkezés. Főzök, nincs tök üres hűtő, mindenki tudja kezelni a mikrót.
Ez alól az olyan ünnepek a kivételek, amikor jön valaki (épp a nem ott lakó gyerekem(ék) például), mert akkor mégsem célszerű különcködni. De egyébként tökélyre fejlesztettem azt is, hogy ha pont akkor mégsem vagyok éhes, akkor ilyenkor is ki tudok maradni abból, hogy kajáljak -- észre sem veszik.
Anyámnál viszont mindig kislány vagyok. Akkor nekem is kijár, és nekem is jólesik.:)

   
Szerencsére a fellegek jöttek-mentek, nem állapodtak meg. Hol kisütött a nap, hol beborult. Egyébként kellemes idő volt...
Anyám elkészítette a szomszéd kutyák nagy adag étkét, így ők is örülhettek.

Aztán csaptam még egy-két kört a kertben is, fotózás céljából...

   
Aztán még anyám jól odapakolt mindenkinek úgy, hogy napokig nem volt gond otthon kajára; és előbb Dani, a biciklis kezdte megbontani a sort -- jórészt a felhősödés miatt is, mert biciklin azért egy fokkal rosszabb az elázás is...

Aztán még készítettünk egypár fotót anyámmal és két Szilvi nevű onokájával, majd Molly társaságában négyen hazagyalogoltunk. Jóleső érzéssel mondogattuk, bárcsak sokáig lehetne még ilyen szép húsvétunk...