Vírusos idők

Nem bánnám már, ha kilábalnék ebből a takonykórból.
Nem esküdnék meg rá, hogy nincs valamilyen összefüggésben a 15-én megkapott influenza elleni védőoltással, bár már tizensok éve kapom, probléma még soha nem volt vele. Tudjuk, hogy a védőoltás csak bizonyos fajta vírus(ok) ellen véd, de ettől még simán elkaphattam ott a váróban alattomban egy teljesen másfajta vírust is.
A megkapott védőoltás egy gyengített vírus. Másnap emiatt általában egy kicsit "zsiborgós" (náthásság előtti állapot érzése) szoktam lenni, harmadnap már semmi. Most is így volt, addig stimmelt is minden, hogy harmadnap semmi. Még negyednap is csak délután környékén éreztem, pont nagynénémnél tanyázva, hogy úristen, mintha megint "zsiborgós" lennék, de hát az lehetetlen! Az, mondjuk, ebben az állapotban sem vigasztal, hogy AZT a fajta influt tutira nem kaptam el, ami ellen beoltottak!
Az is bekavarhatott, hogy Bencus hazahozott előző hétvége után valami takonykórt, ami után neki harmadnapra ugyan semmi baja nem volt már, ám az anyja lényegében még most sem lábalt ki belőle. Szilvinek kb. két nap előnye van velem szemben, ő már elkezdte a takonykórt és torokfájást, mikor én még az oltás utáni zsiborgás után "normális" voltam... Aztán én is beindultam.
Innentől ez csak súlyosbodott, lényegében iszonyatos torokfájással kezdődött, úgy 3 napig, a Mebucain nagyon hasznos szokott lenni, most is az volt; és hát égett a szemem, fájt a fejem - és még mindig azt hittem, ennyivel megúszom. Sajnos, nem.
Végigcsináltam minden tőlem telhetőt, jött a takonykór, lényegében szinte pzs-halmok magam elé "kötésével", folyamatos csörgéssel-csattogással, orrcseppel, Neocitránnal, jött a láz is, kb. 5 napig nem volt 37 alatt még Algoflex után sem. A csúcs: a folyamatos csörgés-csattogás-csaholás éjjel-nappal. Nappal még csak hagyján, de éjjel azért jó lett volna néha aludni is...
Mivel itthon vagyok, nem mentem orvoshoz, de ööö.... tartok tőle, hogy ahogy mindig is szoktam utóbbi munkahelyemen, ezt is, mint annyi mást ugyanúgy lábon hordtam volna ki. Nem jókedvemből; kényszerből.
Nálunk 1 nap táppénzért is megvonták a teljes havi étkezési utalványt... meg kirúgásnál is előnyben részesült a soktáppénzes. Mily megnyugtató, hogy engem ezért nem rúghattak ki, ugye...:D (Baromira érdemes volt...:P)
Lassan 2 hete tart, és még talán mától mondhatom el, hogy talán mintha kifelé mennék.
Az utolsó 3 napban leugattam az égről a csillagokat is... pedig egyáltalán nem vagyok köhögős fajta. De most még hasi izomlázam is van a sok csaholástól...
Az amúgy is getva étvágyam a nulla alá süllyedt. Úgy könyörögnek, hogy egyek már valamit, mert a sok idióta gyóccer, amit itt a takonykóriak mellett a szívbajra, a reumára, csontritkulásra kell szedni, kikészít, való igaz, de én mondom, hogy pont azért, mert ezek annyian vannak, hogy jóllakok velük, oszt kész. Tudom, ez gyerekes vicc, osztani én is tudom ám mindenkinek a jótanácsot fordított esetben; és igazuk van, de ha egyszer nem kívánok semmit, vagy visszajön, ami nagynehezen lemegy, hát nekem az egyáltalán nem éri meg, hogy lekínlódjam.
Nagynénémhez járás persze most nincs, onnantól kezdve, miután kész tény volt, hogy kitört rajtam valami. Sem ő, sem én nem akarjuk, hogy elkapjon bármit is, és azt hiszem, óriási hiba lenne, ha ő a jelen állapotában elkapjon akár csak fele ilyen nagyságrendű és leépítő vírusos torokgyulladást, lázat, náthát, köhögést. Akármilyen stádiumában voltam a betegségnek, azért nyilván folyamatosan tartottam a kapcsolatot vele, és bármilyen állapotban, 38,5-tel is felöltöztem és bevásároltam neki, amit kért vagy kellett, hiányzott. Odaérve kezet mostam, szám és orrom elé raktam egy maszkot, és gyorsan ki- és elpakoltam.
De ott lenni, mosogatni nem engedett, merthogy higiénia. Egyszóval retteg a betegségtől, és igaza is van. Csak hát így meg állandó a panasz, és nyilván tudom is, hogy milyen gyenge, alig mászik, alig bír valamit megcsinálni; a nap nagy része azzal telik el, hogy amiért nagyon fontos felállni, azt csigalassúsággal, bottal megteszi, s már el is telik viszonylag mozgalmasan a nap. De igazándiból, ami miatt még inkább szenved, az az egyedüllét; azt sosem bírta, bár mivel egész felnőtt életében egyedül volt, igazán megszokhatta volna. Ezt próbáltuk mindnyájan telefonokkal pótolni. Szilvi se tudott helyettesíteni, lévén ő is dettó hasonló állapotban, örült, hogy Bencus mellett helytáll...
Anyukám mászott (szinte szó szerint) el hozzá tegnap, egy csomó cuccal - házi főtt kaják, befőttek, bolti himihumik, sütik, édességek - Dani munka után elément és segítette cipelni a cuccát, szegény anyukámnak végül is pont elég volt saját magát... Neki ez egy hatalmas tortúra! Aztán odaérve elrakodott, és leolvasztotta a hűtőjét, mert bár alig volt még rajta valami, ami ezt indokolná, de nagynénémben már majdnem összedőlt egy világ, mert ilyenkor már ő réééég (november elején!) le szokta olvasztani! Nem a rászorultságot nézi, hanem a naptárt... És most, ugye, én nem tudom megcsinálni, hiába megígértem. Mondtam, hogy akár így is leolvasztom, ha már annyira okvetlenül kell és nem bírja kivárni, míg mehetek; hisz az enyémet is betegen olvasztottam le... de nem engedte. Kész.
A hűtő leolvadt, anyám szerint tizedannyi gond sem volt vele, mint a mieinkkel szokott (a mieink ui. tényleg rá szoktak akkor már szorulni...:))), emlékszem is, a szeptember elejit is milyen seperc alatt megcsináltam.
Nagynénémnél minden feltankolva, anyám pedig este 7 előtt már otthonról hívott, hogy tudjam, hazaért; bár az utolsó 50 méternél már majdnem feladta... az húzós volt. Roggyant vele a térde összefele és hasogatott a lába... Ilyen hosszabb, lábigénylős programot csak két fájdalomcsillapító között tud beiktatni - ha muszáj. Megvárni, míg egy bevett gyógyszer hatni kezd, akkor "gyorsan" elindulni, és lehetőleg, mielőtt újra elviselhetetlen a fájdalom és muszáj a gyóccer, addigra haza kell érni...

Véges adakozások

Már régóta esedékes volt tenni valamit, de valamiért azt gondoltam, ha az évek óta egyre szaporodó fajtájú alapítványi segélykérő számlák közül a nyári leépítésem óta fajtánként pár egymás után jövőt nem fizetek, akkor egy idő után maguktól sem fognak többet küldeni. Nem így történt: küldik és küldik továbbra is, egyiket-másikat kis apróságokkal (könyvjelző, jegyzettömb, naptár minden fajtája, képeslapok, matricák, öntapadós címkék) megtámogatva, hogy még nehezebb legyen ellenállni a hozzám hasonlóknak.
Fél kezem ujjai sokan lennének hozzá, ahányan tudnak erről a "gyengeségemről", hogy mindig megsajnálom az ilyen alapítványokat, elgyengülök apró kis örömszerző ajándékaiktól, azonnal empatikusan átélem a leukémiás gyerekek... a mentősök... a rákosok... a nők a mellrák ellen... a vakok és gyengénlátók... a vakvezető kutyaképzők... a bohócdoktorok... a madárvédők... a WWF természetvédők... ökumenikus segélyszolgálatosok... stb. stb. sorsát-dolgát; és míg dolgoztam, bár egyedülálló lakásfenntartóként és nem semmi eltartottakkal ("kapcsolt részek"), de rendszeresen adakoztam nekik számlánként 2000-2000-eket... Ebből - mezei havi bér esetén, ezt hangsúlyozom! - 1-2 db havonta még hagyján, ugye, nem vevődik úgy észre, de mikor, mondjuk, 6-8... mindez az alap állatmenhelyi támogatásokon felül, hát akkor már inkább nem mesélek róla. Magánügy. Most is az, de apropója van, amiért írok róla.
Nem tudja, csak pár ember - leszámítva az állatmenhelyes dolgokat, mert azokról itt is beszámoltam, és az ők havi alaptámogatásaik még meg is maradtak... egyelőre... -, mert egyszerűen egyrészt vagy hülyének néznek, vagy ha megértik, elismerik, sőt netán tisztelik is "mániámat", akkor is irreálisnak tartják az én valahai fizetésemből és támogatottság nélküli státuszommal ezt a "zakkant" és rendszeres adakozást; másrészt van, akinek ha kétszer-tízszer-százszor akkora bevétele van, mint nekem volt, netán szintén jövedelemmel ellátott párja, valamint kacsalábon forog; akkor is inkább megvenné a háromszázhuszonötödik rucikát meg topánkát, mint ilyen őrültség eszébe jutna. És nyugodt is a lelkiismerete, mert végül is ő évente befizeti az 1%-ot az adójából (amit mellesleg úgysem ő kapna meg)...
Ez az átlag, az etalon. S a pénzét pedig mindenki arra használja, amire akarja. Adakozni egyáltalán nem kötelező.
Vannak persze kivételek. Aki nem így, mint én, az speciel fizetése nagy részét pl. állatmentvényekre költi. Ezt választotta, és egészen biztosan csinálja is, míg bírja; és abban is biztos vagyok, hogy nem lottóötösből. És én megértem.
Szóval én vagyok ilyen hülye, hogy nem nyugodhatok, ha valakin segíteni lehetne és (főleg) tudok, mert fontosabb, mint a sokadik ötszámjegy-árú ruci (megsúgom, nekem még nem volt olyan). De az is igaz, hogy nekem nincs szükségem rucikákra; több évtizedes, feltűnésmentes, ám elnyűhetetlen, örök életű cuccaimban és szükség esetén olcsó helyeken beszerzett ebben-abban sokkal  nagyobb örömet okozott mindig is az a tény maga, hogy segítettem.
A koldus mellett sem tudok elmenni, főleg, ha valóban csak a kiszolgáltatott nyomorúság látszik rajta; de az emberek zöme nem azért nem ad, mert nem sokszorosa a jövedelme az enyémnek, hanem az előítélet miatt, amivel saját lelkiismeretét is gyökerében elfojtja: "minek, úgyis italra költi!" Biztos benne? Frászt. A koldus is emberből "lett". Ahogy más és más minden ember, az a koldusokra is vonatkozik...
Na de ne térjek el a lényegtől. Segíteni akartam, és meg is tettem, míg tudtam. Örömmel, őszintén.
Nyár óta viszont lapátra tettek, és segélyen/támogatáson élek. Élek, amíg van a végkielégítésből lecsípnivaló hozzá és a számlákat ki tudom fizetni. Az evésen már alapból nem tudok takarékoskodni, egyszer, max. kétszer eszem egy nap, akik látják vagy tudják, azok szerint is felháborítóan keveset. Csak létszükséglet vétetik. Most már viszont - nem bírok segíteni.
Gondolkodtam rajta, hogy letojom. Küldik a csekkeket és a szívhez szóló leveleket a kis ajándékokkal? Majd észreveszik, hogy nem fizetek és abbahagyják. De lassan fél év eltelik és nem veszik észre. Már 5 vagy 6 darab 2012-es fali, asztali, zsebnaptárom van. Egy rahedli matricám, levonóm, képeslapjaim. Megint csak megsajnáltam őket - de akkor sincs miből pénzt küldenem! Hát legalább ne pazarolják rám az ajándékocskákat meg a postaköltséget...
Így ma magam elé vettem az összes különfajta levelet, megpróbáltam kikeresni az e-mailcímüket, és akiknek megtaláltam, megírtam nekik, hogy vegyenek ki a listából, mert (ha nem vették volna észre) nyár óta, sajnálattal, de önhibámon kívül adakozásképtelen vagyok. Munkájukhoz sok sikert, maradok tisztelettel.
Persze lehet, hogy nem jó mélcímet írtam ki, vagy nem fog illeszkedni a kontaktus a megkapó és küldő között, de mást nem tudok tenni.
Igazán boldog lennék, ha inkább adakozhatnék, minthogy lehet, nemsokára nekem kell kéregetni. De hát ez van.

Dani immáron 26 éves...

Dani ma hajnali 3.15-kor lett 26 éves. Hihetetlen, mintha most lett volna...

Messziről, csak a fejformájából meg tudtam állapítani, hogy ő az én "kiszcecemőm", amikor a klinikán betolták a kétsoros veknis szekérrel a 24-25 személyes nagy népi kórteremhez tartozó összes "veknit".

Hatalmas homloka és hátul "kontyos"-nak nevezett búbos fejformája volt. Születési fejátmérőben 8 cm-rel "verte" a nővérét, holott súlyban csak 20 dekával, centiben pedig csak 1-gyel volt nagyobb Szilvinél (Szilvi 3150 g/48 cm, Dani 3350 g/49 cm). Ha első gyerek lett volna, nem bírtam volna normálisan megszülni...

Nagyon sok és boldog születésnapot kívánok,

Isten éltesse sokáig "idős csecsemőmet".:))

Simon's cat...

Pár napos késéssel én is kapom az értesítést az új Simon's catról, ami mint mindig, most is naccerű!:))

Sodrásban 2011 - antológia

Hétfőn kellemes meglepetés ért: házhoz szállították a Sodrásban 2011 - Amatőr költők antológiájának tiszteletpéldányait. A könyvet a Barátok Verslista vezető egyénisége, Baranyai Attila (Anisse) szerkesztette és tipografizálta, borítógrafikáját Benyusz Csilla készítette. Az antológiában 57 amatőr író és költő, valamint 5 grafikus művei szerepelnek.

Az antológiában 3 versem szerepel - olyan szerzők között, kiknek egy könyvön belüli társaságára igazán büszke lehetek. Ez a 18. antológia, melyben közölték verseimet.

Míg nem késő

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.

Sakura-ünnep

Ragyogott ezer és
millió cseresznyevirág
a Sakura-ünnepen,
rózsaszín és fehér csodák
az öröm, a tisztaság
és nyugalom napján
a Füvészkertben.
Ragyogott lelkünk is,
minden pillanatot - a jelent,
a békét, a szépséget -
elraktároztuk szívünkben,
a rózsaszín, apró virágok
csillagként szikráztak szemedben...
Köszönöm, hogy vagy,
s hogy e napon én is
boldog és szép lehettem.

Dorombol az éj

Két macska dorombol
ébrenlét és álom között,
kezem a harmadikon
- kis kabala hócicámon -,
s arcoddal szemhéjam mögött
csendesen megszűnök.

Gondok és betegségek

Már péntek délután éreztem valami rossz közérzetet, gyakrabban kellett fújnom az orrom és ahhoz képest, hogy én "indokolatlanul" baromi ritkán szoktam tüsszögni, most tüsszögtem. (Csak reménykedni tudtam utólag, hogy nagynéném nem kapta el, hiszen pénteken még ott "tanyáztam".) Szombatra már irtózatos torokfájással és levertséggel, vasárnap ugyanez lázzal, felturbózva jelentkezett.
Az egész előzménye szerintem Bencus által lett hazahozva egy apás hétvége után, aztán elkapta az anyja, majd én. Szilvi jelenleg még nálam is sokkal betegebb, 38-sok a láza, tele takonnyal és köhög, mint állat. Én mindezt csinálom, csak kisebb fokozaton. És csak reménykedve, hogy semmi bekavarás nincs és nem is lesz azzal kapcsolatban, hogy én kedden megkaptam az influenzaoltást...
Szombaton már csak bepakoltam nagynénémhez a bevásárlást és nem maradtam - kizárólag az ő érdekében. Úgy vásároltam, hogy több napra is megfeleljen. Azóta telefonon tartjuk a kapcsolatot, isten ments, hogy tőlem kapja el, ami még ronthatja is az állapotát! Egy közös, gondozó foglalkozású ismerősünk figyel rá folyamatosan (egy házban laknak), hogy bármi probléma lenne, ő megy, illetve szól nekem.
Vasárnapra alig aludtam a láztól, hol a hideg rázott, hol melegem volt, péntek óta szedtem a Neocitránt és Mebucaint, melyek jót tettek, de azért mégiscsak szarul voltam.
De fel kellett húzzam az órát fél 7-re vasárnap, mert a vízszerelőt csütörtökön felhíva ezt az időpontot kaptam: vasárnap reggel. Na most, ezt tág fogalom, ezért úgy gondoltam: 8-ra puccba kell állnom, mind magamat, mind a helyszíneket illetően.
Természetesen csak fél 11-kor jött... és egy óráig dolgozott az összes vízcsapon a házban, továbbá kicserélte a fürdőszobai mosdókagylót (9 éve cseréltük, azóta minden ismert külső behatás ellenére összevissza repedezett, sőt, az alján (!)már törött a mosdókagyló - "elfáradt" az anyag, van ilyen), és az az alatti műanyag csatlakozórendszert (vagy nemtom, hogy is hívják). A konyhai vízcsapunk már hónapok óta csepeg, szivacsokat rakunk alá folyamatosan, hogy pl. lehessen aludni... szóval ideje volt. Elég nagygenerál szükségeltetett, fő, hogy túlvagyunk rajta, s én megkönnyebbülve adtam át a végén egész havi kosztpénzünket.
(Amit mellékesen eleve a nyár eleji 3 havi végkielégítésből sajtolok még mindig ki, apró szükségrészletekben, ám június óta folyamatosan...)

Pamacs

2011. augusztus 21-én múlt 16 éves Pamacs, kedves ismerősünk, Pamcsika cicája, aki mától már boldog a Szivárványhídon túl. Megadatott neki a szeretet, a biztonság, a nyugodt, szép, hosszú cicaélet - szerető gazdival.

Örülök, hogy megismerhettem őt és gazdáját, többször láthattam és simogathattam, sőt egy alkalommal fésülgethettem is. Beteg gazdija helyett barátom vitte - mint évek óta oltásaira is - utolsó útjára a végelgyengülésben távozni készülő cicát...

Isten veled, Pamacs!:(

(1995. aug. 21. -- 2011. nov. 19.)

"Nekem már nincs a földön otthonom,
És vissza nem tartanak szelíd kezek,
Kicsit még sütkérezem a napon,
És aztán… csöndben… én is… elmegyek."

(Reményik Sándor)