Véges adakozások

Már régóta esedékes volt tenni valamit, de valamiért azt gondoltam, ha az évek óta egyre szaporodó fajtájú alapítványi segélykérő számlák közül a nyári leépítésem óta fajtánként pár egymás után jövőt nem fizetek, akkor egy idő után maguktól sem fognak többet küldeni. Nem így történt: küldik és küldik továbbra is, egyiket-másikat kis apróságokkal (könyvjelző, jegyzettömb, naptár minden fajtája, képeslapok, matricák, öntapadós címkék) megtámogatva, hogy még nehezebb legyen ellenállni a hozzám hasonlóknak.
Fél kezem ujjai sokan lennének hozzá, ahányan tudnak erről a "gyengeségemről", hogy mindig megsajnálom az ilyen alapítványokat, elgyengülök apró kis örömszerző ajándékaiktól, azonnal empatikusan átélem a leukémiás gyerekek... a mentősök... a rákosok... a nők a mellrák ellen... a vakok és gyengénlátók... a vakvezető kutyaképzők... a bohócdoktorok... a madárvédők... a WWF természetvédők... ökumenikus segélyszolgálatosok... stb. stb. sorsát-dolgát; és míg dolgoztam, bár egyedülálló lakásfenntartóként és nem semmi eltartottakkal ("kapcsolt részek"), de rendszeresen adakoztam nekik számlánként 2000-2000-eket... Ebből - mezei havi bér esetén, ezt hangsúlyozom! - 1-2 db havonta még hagyján, ugye, nem vevődik úgy észre, de mikor, mondjuk, 6-8... mindez az alap állatmenhelyi támogatásokon felül, hát akkor már inkább nem mesélek róla. Magánügy. Most is az, de apropója van, amiért írok róla.
Nem tudja, csak pár ember - leszámítva az állatmenhelyes dolgokat, mert azokról itt is beszámoltam, és az ők havi alaptámogatásaik még meg is maradtak... egyelőre... -, mert egyszerűen egyrészt vagy hülyének néznek, vagy ha megértik, elismerik, sőt netán tisztelik is "mániámat", akkor is irreálisnak tartják az én valahai fizetésemből és támogatottság nélküli státuszommal ezt a "zakkant" és rendszeres adakozást; másrészt van, akinek ha kétszer-tízszer-százszor akkora bevétele van, mint nekem volt, netán szintén jövedelemmel ellátott párja, valamint kacsalábon forog; akkor is inkább megvenné a háromszázhuszonötödik rucikát meg topánkát, mint ilyen őrültség eszébe jutna. És nyugodt is a lelkiismerete, mert végül is ő évente befizeti az 1%-ot az adójából (amit mellesleg úgysem ő kapna meg)...
Ez az átlag, az etalon. S a pénzét pedig mindenki arra használja, amire akarja. Adakozni egyáltalán nem kötelező.
Vannak persze kivételek. Aki nem így, mint én, az speciel fizetése nagy részét pl. állatmentvényekre költi. Ezt választotta, és egészen biztosan csinálja is, míg bírja; és abban is biztos vagyok, hogy nem lottóötösből. És én megértem.
Szóval én vagyok ilyen hülye, hogy nem nyugodhatok, ha valakin segíteni lehetne és (főleg) tudok, mert fontosabb, mint a sokadik ötszámjegy-árú ruci (megsúgom, nekem még nem volt olyan). De az is igaz, hogy nekem nincs szükségem rucikákra; több évtizedes, feltűnésmentes, ám elnyűhetetlen, örök életű cuccaimban és szükség esetén olcsó helyeken beszerzett ebben-abban sokkal  nagyobb örömet okozott mindig is az a tény maga, hogy segítettem.
A koldus mellett sem tudok elmenni, főleg, ha valóban csak a kiszolgáltatott nyomorúság látszik rajta; de az emberek zöme nem azért nem ad, mert nem sokszorosa a jövedelme az enyémnek, hanem az előítélet miatt, amivel saját lelkiismeretét is gyökerében elfojtja: "minek, úgyis italra költi!" Biztos benne? Frászt. A koldus is emberből "lett". Ahogy más és más minden ember, az a koldusokra is vonatkozik...
Na de ne térjek el a lényegtől. Segíteni akartam, és meg is tettem, míg tudtam. Örömmel, őszintén.
Nyár óta viszont lapátra tettek, és segélyen/támogatáson élek. Élek, amíg van a végkielégítésből lecsípnivaló hozzá és a számlákat ki tudom fizetni. Az evésen már alapból nem tudok takarékoskodni, egyszer, max. kétszer eszem egy nap, akik látják vagy tudják, azok szerint is felháborítóan keveset. Csak létszükséglet vétetik. Most már viszont - nem bírok segíteni.
Gondolkodtam rajta, hogy letojom. Küldik a csekkeket és a szívhez szóló leveleket a kis ajándékokkal? Majd észreveszik, hogy nem fizetek és abbahagyják. De lassan fél év eltelik és nem veszik észre. Már 5 vagy 6 darab 2012-es fali, asztali, zsebnaptárom van. Egy rahedli matricám, levonóm, képeslapjaim. Megint csak megsajnáltam őket - de akkor sincs miből pénzt küldenem! Hát legalább ne pazarolják rám az ajándékocskákat meg a postaköltséget...
Így ma magam elé vettem az összes különfajta levelet, megpróbáltam kikeresni az e-mailcímüket, és akiknek megtaláltam, megírtam nekik, hogy vegyenek ki a listából, mert (ha nem vették volna észre) nyár óta, sajnálattal, de önhibámon kívül adakozásképtelen vagyok. Munkájukhoz sok sikert, maradok tisztelettel.
Persze lehet, hogy nem jó mélcímet írtam ki, vagy nem fog illeszkedni a kontaktus a megkapó és küldő között, de mást nem tudok tenni.
Igazán boldog lennék, ha inkább adakozhatnék, minthogy lehet, nemsokára nekem kell kéregetni. De hát ez van.