Számvetés Mindenszentekkor

Újra Mindenszentek, halottak napja.

Elmúlt egy év. Mennyi minden történt... szinte alig tudunk hozzáérni a mindennapokhoz, úgy repülnek...

Egy éve még... istenem, halvány fogalmam sem volt, hogy gyökerestül felfordul az életem alig egy félév múlva... és lám, megtörtént...

Fenekestül átfordult a világ; minden, amit eddig biztosnak hittem, teljesen bizonytalan.

Senki nem érezheti át, ez a kapott információk szerint egyre biztosabb... csak, aki átélte vagy benne van.

Más ám teljesen kívülről empatikusnak érezni magunkat, megint más benne lenni.

Egetverően más egy normális társsal átélni a sz@r helyzetet, vagy tök egyedül lenni. Ahol mindig Te légy az okos, Te tudj mindent, csak rajtad álljon minden - úgy esve, ahogy püffen. Ok, velem kapcsolatban rajtam állt eddig is, csakhogy nem voltam ennyire kiszolgáltatott és felhasznált... mert küzdelmesen, de elláttam magam és rászorultjaimat.

Más úgy átélni, hogy biztos hátterű szülők is vannak, vagy akár volt férj, akire mindenek ellenére számítani lehet. Nekem ez nem adatott meg.

Én sajnáljam azokat, akik háromszor-ötször-tízszer ennyi - bár néha valóban nevetséges - jövedelemből alig jönnek ki... mint ők engem, a sokszor annyi fizetnivalóval, eltartottal és éhbérrel. És mégis meglenni, túlélni.

Nem lenni fontos. Nem érdekes, ami eddig az volt, mert a dolgok jelentősége óriásian átrendeződött.

Nem írni, mert... minek. Mert fáradt vagyok. Mert úgysincs értelme. Mert kész vagyok, beteg vagyok, mert maximum mások támaszaként van még létjogosultságom létezni.

Hozzászokni, hogy a biztonságból mennyire magabiztosan, résztvevően ám tudálékosan, vagy csak tudálékosan osztják az észt az emberek. A mennyei védettségből.

Tévedés ne essék: halálbiztosan megkülönböztethető az, amikor valakinek, akár a biztonságból is, teljesen őszinte az együttérzése, és nem csak kötelességtudat diktál ilyen vagy olyan banalitást, tessék-lássék ezt vagy azt, mert történetesen már régen írtunk neki hasonlót. 

És ezeknek a hiteles, néha ismeretlen emberkéknek ezt nagyon köszönöm!

Meg az, amikor mindennek a tudatában mégiscsak akadnak velem kapcsolatos dolgok, amiket bárki bármilyen negatív érzésből kifolyólag csak azért sem tolerál. Úgy tesz, mintha nem venne észre - számára jogosan - mert szerinte már nem számítasz. Mert túlélés szempontjából a sokkal elenyészőbb jelentőségű "ő-problémáját" nem tűzi a zászlajára nap mint nap az a nyomorult, akinek esetleg kenyérgondjai vannak; ezért hát megbosszuljuk - tudomására adjuk a szerencsétlennek, hogy ő sem számít nekünk. Mintha annak számítana, ha nem. Itt csak az igen számíthatna ugyanis... a nem vagy elutasítás már semmit nem nyom latban. Már nem.

"Az örök világosság fényeskedjék nekik..."

* * *

Eljönnek értem

Ha már a magasból lelkemet is
földhöz vágja a gravitáció,
ha már benső könnyeimtől
fel sem tűnik az eső - bár szakadó -,
ha már az Ég elhívja az egyetlent,
ki maga a feltétel nélküli szeretet,
ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget,

akkor - tudom - eljönnek értem a fák,
és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.