Ősz örömei

Vasárnapi ebédfőzés helyett, pláne, hogy tele volt a hűtő ilyen-olyan maradékokkal is, úgy döntöttünk Szilvivel, hogy kihasználva a gyönyörű őszi időt, sétálunk egyet a Mekiig, ott megkajálunk, hozunk is haza ezt-azt.

Ez a Meki két buszmegállónyira van tőlünk, s már alapból is érdekes a séta, mivel az igen forgalmas út egyik oldalán a lakótelep a maga többnyire tízemeletes tömb- és kanyarházaival, míg a másikon az itt-ott évszázados kertes házak sorakoznak. Az utca egyik oldalán a Tócóskert, a másikon a Postakert.

Naná, hogy vittem fényképezőgépet. Csatolt részeim már lassan csak akkor csodálkoznak, ha speciel bótba menésnél "véletlenül" épp nincs nálam...

Mióta minden áldott délutántól estig nagynénémnél vagyok, ezért az életem többi részét max. du. 3-ig le kell zargatni. Benne főzéssel, bevásárlással, mosással, takarítással, "társadalmi" és családi élettel, mosogatásokkal, állatokkal, netezéssel, olvasással... nyilván, hogy ez egyszerre mind lehetetlen. És soha nincs délutáni program. (Már tudniillik a betegápolás okán.) Ez a tőmondat szerintem elég ahhoz, hogy ha mögé nézünk a szavaknak, értsük is: tehát nincs mozi, baráti találkozó, kiállítás, koncert, akármi. Nincsen semmi, de mivel abszolút nem is férne bele, fegyelmezett vagyok, tudom, hogy most más időket élek, nem gondolok rá és így nem is vágyom ezekre őrülten. Este 8 után már csak a maradék háztartás, családi ez meg az (Bencus este szinte a legaktívabb és iszonyat sokára "szűnik meg"), és ha mindezek után nem bukom egyenest ágyba; végre a megérdemelt egyedüllét. Amikor erőnek erejével olvasnék pl., csak a szemem nem engedelmeskedik. De azért olvasok persze... szinte soronként feltűnő fizikai erőltetéssel - és majd' megzavarodok, amikor még úúúgy olvasnék, de már végképp nem látok, összefolyik minden. Hasonlóképpen vagyok a késő éjjeli órákban a monitorral is. Szemmeresztés, kézzel szemhéjak húzgálása, szemforgatás 4-5 másodpercenként - miközben pedig úgyis csak a következő pislogásig látok valamit, utána megint homály, csípés, szúrás.

Mindezt azért írtam le, hogy érthetőbb legyen, hogy nekem az itt leírt apró örömök is értékesek, sőt... és számomra nagyon is érdemesek megírásra...

Tehát mekiztünk egyet, ami alatt Bencus érdekes módon nem volt túl boldog, érthetetlenül nyűglődött, látványosan alig evett stb. Mi Szilvivel sokkal jobban élveztük a dógot. A végén összepakoltunk minden hagyatékot és a pluszba vett pár szendvicset, aztán következett a hazafelé séta.

Hihetetlen ez a hosszú nyár, utána meg ez a hosszú ősz, amikor mindennap verőfényre és kellemes időre ébredünk. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna ilyen tartósan hosszú, meleg ősz, a tulajdonképpen szeptember végéig kitartó dögmeleg nyár után...

Csodás színek, a dél körüli napfénytől ragyogó lombok és avar nemcsak minket kápráztatott el, de Bencusnak is sokkal jobb kedve lett. Mikor egy szép sárga falombozat invitálására bementünk a régi házak között nyíló csendes kis mellékutcába és felfedeztük az alatta 20-30-40 cm magasságra felhalmozott lehullott levéltömeget, nem sokat kellett biztatni a csecsemőt, hogy jól érezze magát. Legalább egy óra hosszat szaladgált, hempergett, ült, feküdt benne, teljes energiával ölelte magához a falevélcsomókat, ami két kis praclija közé fért és dobálta fel... És kacagott és kacagott.:) Én meg fotóztam és fotóztam....

Szilvivel szép, dekoratív leveleket gyűjtögettünk, és közben a hancúrozásunk helyszínéhez közeli ház kerítésénél egy német juhászkutyus egyetlen vakkantás nélkül, mozdulatlanul ülve nézte végig nem éppen rövid ideig tartó, nem éppen "csendesen romantikus" ottlétünket...