Ünnep lévén fantasztikus csend volt jellemző egész nap. Panelnél ez elég szokatlan. Nem döngött a kukásautó, nem fúrtak-faragtak, nem volt kopácsolás, nem járkált a lift.
Csak a neten ne lenne ez a folyamatos gyűlölködés. Rosszul vagyok tőle.
A főzésen kívül túl sok mindent nem csináltam, ami melónak nevezhető.
Csirkecombból készítettem pörköltet tarhonyával.
Megnéztem az Elifet, majd egy kétórás folytatást A szultánából. Már erősen vége felé járunk a sorozatnak... és egyre vérengzőbbek az események...
2018. március 15., csütörtök
2018. március 14., szerda
Tavalyi emlékekkel
Megint lemaradtam, mint a pengős malac -- vagy hogy is szokták mondani. Három hetet csak győzzek bepótolni... De végül is konkrétan semmi lényeges esemény nem történt, csak rohannak a napok, hetek, hónapok...
Szilvi elkezdte a húsvéti díszítést, egyelőre az ajtókon. Szinte hihetetlen egyébként, hiszen most volt karácsony!
Ez az időszak most sokkal elevenebben eszembe juttatja a tavalyi kálváriám kezdetét. Érdekes, hogy a szinte egész éves kezelés alatt pont a kezdetekre alig gondoltam, annyira földhöz vágott a tavasz végi, de főleg a nyári és az őszi vegetálásom. Még mindig szenvedek egy-egy illattól, ami eszembe juttatja a kemót. A nyáron használt piperecuccok, tisztálkodószerek használatát abbahagytam, mert hányingerem volt és van tőlük. Azóta sem tudom azt a tusfürdőt, szappant, arckrémet, púdert, testápolót használni, amelyek a kemó idején voltak: mindegyiktől feljönnek az emlékek a torkomba. Ha erőltetném, valószínűleg nem sok kellene a hányáshoz.
Szörnyű, pszichés emlékek ezek; nem hinném, hogy valaha elmúlnának. Mindig nagyon érzékeny voltam ízekre és illatokra, szagokra pláne, még egészségesen is. De ezek után egyik-másik valóságos traumát okoz.
Mostanában, úgy a Valentin-naptól kezdve (tavalyi első mammográfia) akaratlanul újra érzem a pokol kezdetét. Csodálkozom, mennyire elenyészett idáig a kezdetek emléke, maga a műtét. Milyen apróság volt az a töméntelen vizsgálat, jelenés; a bizottságok előtti lelki vívódások, a négynapi kórház a műtéttel, a drének szakaszos eltávolítása, a varratszedés... Ezek már szinte eszembe sem jutottak, annyira elfoglalta elmémet a kemó... Minden, minden semmiség volt ahhoz képest. A sugárterápia még friss, és mivel azt is úgy jártam végig az elesettség, iszonyatos gyengeség állapotában, az is hozzátartozott a kemós időszakhoz, úgyhogy azzal együtt uralta gondolataimat -- ám, ahogy írtam, a kezdeti időszak teljesen elhalványodott. Mostanáig.
Éppen ezért csodálkozom most ennyire rá, amikor bizonyos eseményeknek évfordulóját élem, hogy hát ezek a meghatározó kezdeti dolgok mennyire eltörpültek a földbe döngölő kemó árnyékában.
Ma van egyéves évfordulója például annak az egész napos kórházi futkosásnak, egyik vizsgálatról a másikra, melyen megkaptam a műtét időpontját is: 10 nap múlva bekövetkezvén.
Újra átélem tavaly 14-e borzalmasságait, amikor kétségbeesve rohangáltam a kórházban, mert nem ismertem a dolgok menetét, nem tudtam, mi hol van... kezelő, beutalók, röntgenek, UH-k, labor, kardiológia, aneszteziológia, sebész -- mindent időpontra, egy nap alatt. Nem semmi logisztika kellett (volna) hozzá, ha nem uralt volna teljesen a pánik. Szinte frissen tör rám most is az az érzés, amikor nem tudtam semmit, mit hogy és hol, hova... magányosan, elhagyatottan ácsorogtam a sok beutalóval a kezemben a labor előtt a tömegben, hogy "Úristen. Én ezt NEM bírom. NEM fogom tudni végigcsinálni...!" És mintha igazolásként futna végig rajtam az, hogy HA elég bátor lennék bizonyos dologhoz, most ezt az egész tortúrát megúszhatnám, és ezzel kész, vége lehetne! Pedig akkor még nem is sejtettem, mi előtt állok! Akkor még csak az ismeretlen, a rengeteg, szinte követhetetlen tennivaló rótt rám megoldhatatlannak tűnő kihívást. Halvány sejtelmem sem volt arról, hogy majdnem egy évig a teljes leszedáltság, az egyre fogyatkozó erő, az állandó borzalmas rosszullét, az éhezéssel egyidejű folyamatos hányás és hasmenés, görcsök és fájdalmak áldozata leszek. Ha sejtettem volna, talán mélyebben elgondolkodom arról a bizonyos bátorságról...
Szóval mostanában szinte napról napra újraélem a tavalyi év hasonló időszakát. Hihetetlennek tűnik, hogy mindez velem történt meg, és hogy kibírtam... Vajon hogyan tudtam kibírni? Mindenki azt mondja, hogy erős vagyok, derűs vagyok... és hogy végig ez jött le rólam, s ők ezt nem bírták volna ki... Pedig dehogynem; hiszen szerintem baromira nem az volt bennem, mint amit az emberek levettek: nem voltam én erős, dehogy voltam. Végtelenül elesettnek, gyengének, szedáltnak, megfélemlítettnek, halálközelinek éreztem magam, és az, hogy mi látszott rajtam, az nekem semmi erőfeszítésembe nem került, a színészkedés aztán totál távolállt tőlem, teljesen automatikusan természetes volt minden reakcióm, ami pedig másoknak talán erőt és derűt, fegyelmet és optimizmust mutatott. Önkéntelenül ezt vetítettem kifele, sokan megdicsértek ezért... ezen mindig csodálkoztam, mert belül meg nyilván az volt, amit éreztem. A gyengeség, az alig-élés, az elviselhetetlenül sz@r közérzet.
Igen, küzdés volt a javából, és még az is lesz egy jó ideig. Óriási harc, bizonytalan kimenettel. De tavaly nyáron egyáltalán nem bíztam benne, hogy pl. megérem a sugarat. Ami mindennel együtt kb. 40-szeri klinikára járás volt halálosan erő nélküli állapotban. Hogy minden tudatomban állandóan benne volt, hogy már a következő métert sem biztos, hogy meg tudom tenni... hogy megláttam a lábam előtt másfél méterre a járdaszegélyt, és drukkoltam, hogy fel tudjak lépni!... ezt nem lehet elmondani! És azt is tudom, hogy egy hasonló cipőben járó, aki könnyebben élte meg a kapott vegyszereinek feldolgozását, evett, járkált, netán dolgozni járt a kötelező orvosi menőkék mellett is, az sem fogja megérteni vagy elhinni nekem ezt. Pedig nem mindenki tudja kemó közben falni a dupla szendvicset (még anélkül se, a szimplát se!), vagy gond nélkül lenyeldesni a kötelező gyógyszereket -- a hányást nem lehet szabályozni. Most is csodálkozom rajta, hogy hónapok teltek úgy, hogy dinnyén és fagyin kívül semmi mást nem fogadtam be, még a fontos gyógyszereimet sem voltam képes bevenni, mert ha leerőltettem, postafordultával már vissza is köszönt.
Mindezek mellett még a szíves rosszullétek és a csontritkulás+reuma miatti, néha szinte mozgásképtelenség megkoronázta az "erőnlétet" és a "stabilitást".
Ezek visszaemlékezések, nem panaszok -- amin túlestünk úgy-ahogy, arról csak így lehet tényszerűen beszámolni. Nem az én formám janiskodni, melldöngetni, hogy mindez semmi nem volt, hiszen hazugság lenne. Nem restellem bevallani, én hogyan éltem meg ezt az egészet. Rég túl vagyok egy csomó tapasztalaton, sajáton pláne, de mások általiakon is. Olyan dolgok ismereteit tettem magamévá, amikre azelőtt soha nem is gondoltam mélyebben. Bár soha ne lett volna ilyen irányú igényem...
Szilvire bízva a vásárlás.
Elifet néztem, este BK-t, Szulejmánt éjfélekig, valamint közben hajat mostam.
Szilvi elkezdte a húsvéti díszítést, egyelőre az ajtókon. Szinte hihetetlen egyébként, hiszen most volt karácsony!
Ez az időszak most sokkal elevenebben eszembe juttatja a tavalyi kálváriám kezdetét. Érdekes, hogy a szinte egész éves kezelés alatt pont a kezdetekre alig gondoltam, annyira földhöz vágott a tavasz végi, de főleg a nyári és az őszi vegetálásom. Még mindig szenvedek egy-egy illattól, ami eszembe juttatja a kemót. A nyáron használt piperecuccok, tisztálkodószerek használatát abbahagytam, mert hányingerem volt és van tőlük. Azóta sem tudom azt a tusfürdőt, szappant, arckrémet, púdert, testápolót használni, amelyek a kemó idején voltak: mindegyiktől feljönnek az emlékek a torkomba. Ha erőltetném, valószínűleg nem sok kellene a hányáshoz.
Szörnyű, pszichés emlékek ezek; nem hinném, hogy valaha elmúlnának. Mindig nagyon érzékeny voltam ízekre és illatokra, szagokra pláne, még egészségesen is. De ezek után egyik-másik valóságos traumát okoz.
Mostanában, úgy a Valentin-naptól kezdve (tavalyi első mammográfia) akaratlanul újra érzem a pokol kezdetét. Csodálkozom, mennyire elenyészett idáig a kezdetek emléke, maga a műtét. Milyen apróság volt az a töméntelen vizsgálat, jelenés; a bizottságok előtti lelki vívódások, a négynapi kórház a műtéttel, a drének szakaszos eltávolítása, a varratszedés... Ezek már szinte eszembe sem jutottak, annyira elfoglalta elmémet a kemó... Minden, minden semmiség volt ahhoz képest. A sugárterápia még friss, és mivel azt is úgy jártam végig az elesettség, iszonyatos gyengeség állapotában, az is hozzátartozott a kemós időszakhoz, úgyhogy azzal együtt uralta gondolataimat -- ám, ahogy írtam, a kezdeti időszak teljesen elhalványodott. Mostanáig.
Éppen ezért csodálkozom most ennyire rá, amikor bizonyos eseményeknek évfordulóját élem, hogy hát ezek a meghatározó kezdeti dolgok mennyire eltörpültek a földbe döngölő kemó árnyékában.
Ma van egyéves évfordulója például annak az egész napos kórházi futkosásnak, egyik vizsgálatról a másikra, melyen megkaptam a műtét időpontját is: 10 nap múlva bekövetkezvén.
Újra átélem tavaly 14-e borzalmasságait, amikor kétségbeesve rohangáltam a kórházban, mert nem ismertem a dolgok menetét, nem tudtam, mi hol van... kezelő, beutalók, röntgenek, UH-k, labor, kardiológia, aneszteziológia, sebész -- mindent időpontra, egy nap alatt. Nem semmi logisztika kellett (volna) hozzá, ha nem uralt volna teljesen a pánik. Szinte frissen tör rám most is az az érzés, amikor nem tudtam semmit, mit hogy és hol, hova... magányosan, elhagyatottan ácsorogtam a sok beutalóval a kezemben a labor előtt a tömegben, hogy "Úristen. Én ezt NEM bírom. NEM fogom tudni végigcsinálni...!" És mintha igazolásként futna végig rajtam az, hogy HA elég bátor lennék bizonyos dologhoz, most ezt az egész tortúrát megúszhatnám, és ezzel kész, vége lehetne! Pedig akkor még nem is sejtettem, mi előtt állok! Akkor még csak az ismeretlen, a rengeteg, szinte követhetetlen tennivaló rótt rám megoldhatatlannak tűnő kihívást. Halvány sejtelmem sem volt arról, hogy majdnem egy évig a teljes leszedáltság, az egyre fogyatkozó erő, az állandó borzalmas rosszullét, az éhezéssel egyidejű folyamatos hányás és hasmenés, görcsök és fájdalmak áldozata leszek. Ha sejtettem volna, talán mélyebben elgondolkodom arról a bizonyos bátorságról...
Szóval mostanában szinte napról napra újraélem a tavalyi év hasonló időszakát. Hihetetlennek tűnik, hogy mindez velem történt meg, és hogy kibírtam... Vajon hogyan tudtam kibírni? Mindenki azt mondja, hogy erős vagyok, derűs vagyok... és hogy végig ez jött le rólam, s ők ezt nem bírták volna ki... Pedig dehogynem; hiszen szerintem baromira nem az volt bennem, mint amit az emberek levettek: nem voltam én erős, dehogy voltam. Végtelenül elesettnek, gyengének, szedáltnak, megfélemlítettnek, halálközelinek éreztem magam, és az, hogy mi látszott rajtam, az nekem semmi erőfeszítésembe nem került, a színészkedés aztán totál távolállt tőlem, teljesen automatikusan természetes volt minden reakcióm, ami pedig másoknak talán erőt és derűt, fegyelmet és optimizmust mutatott. Önkéntelenül ezt vetítettem kifele, sokan megdicsértek ezért... ezen mindig csodálkoztam, mert belül meg nyilván az volt, amit éreztem. A gyengeség, az alig-élés, az elviselhetetlenül sz@r közérzet.
Igen, küzdés volt a javából, és még az is lesz egy jó ideig. Óriási harc, bizonytalan kimenettel. De tavaly nyáron egyáltalán nem bíztam benne, hogy pl. megérem a sugarat. Ami mindennel együtt kb. 40-szeri klinikára járás volt halálosan erő nélküli állapotban. Hogy minden tudatomban állandóan benne volt, hogy már a következő métert sem biztos, hogy meg tudom tenni... hogy megláttam a lábam előtt másfél méterre a járdaszegélyt, és drukkoltam, hogy fel tudjak lépni!... ezt nem lehet elmondani! És azt is tudom, hogy egy hasonló cipőben járó, aki könnyebben élte meg a kapott vegyszereinek feldolgozását, evett, járkált, netán dolgozni járt a kötelező orvosi menőkék mellett is, az sem fogja megérteni vagy elhinni nekem ezt. Pedig nem mindenki tudja kemó közben falni a dupla szendvicset (még anélkül se, a szimplát se!), vagy gond nélkül lenyeldesni a kötelező gyógyszereket -- a hányást nem lehet szabályozni. Most is csodálkozom rajta, hogy hónapok teltek úgy, hogy dinnyén és fagyin kívül semmi mást nem fogadtam be, még a fontos gyógyszereimet sem voltam képes bevenni, mert ha leerőltettem, postafordultával már vissza is köszönt.
Mindezek mellett még a szíves rosszullétek és a csontritkulás+reuma miatti, néha szinte mozgásképtelenség megkoronázta az "erőnlétet" és a "stabilitást".
Ezek visszaemlékezések, nem panaszok -- amin túlestünk úgy-ahogy, arról csak így lehet tényszerűen beszámolni. Nem az én formám janiskodni, melldöngetni, hogy mindez semmi nem volt, hiszen hazugság lenne. Nem restellem bevallani, én hogyan éltem meg ezt az egészet. Rég túl vagyok egy csomó tapasztalaton, sajáton pláne, de mások általiakon is. Olyan dolgok ismereteit tettem magamévá, amikre azelőtt soha nem is gondoltam mélyebben. Bár soha ne lett volna ilyen irányú igényem...
Szilvire bízva a vásárlás.
Elifet néztem, este BK-t, Szulejmánt éjfélekig, valamint közben hajat mostam.
Márciusi magyar kihívás
Ma is átszőtte az egész napot a blogpótlás, így talán ezzel a mai nappal be is hozom magam.
Több emberrel levelezgettem, cseteltem.
Megnéztem az Elif 129.-et, este a BK-t és a Szulejmánt.
*
Márciusban is magyar írókkal!
BubbleTea kihívása, 163. résztvevő voltam rajta.
Sziasztok!
A kihívás lényege, hogy márciusban olvassunk, csillagozzunk és szövegesen értékeljünk egy magyar író által alkotott könyvet. Az újraolvasások nem számítanak, de bármelyik kor szülötte lehet a szerző.
A kihívást az ihlette, hogy mostanában nagyon sok a havi kihívás, amiket imádok, és rájöttem, hogy magyar írós nincsen, holott én személy szerint nem nagyon ismerem a kortárs magyar írókat és gondoltam, ezzel a kihívással havi szinten megismerhetjük őket közösen.
Játékszabályok:
1. Jelentkezz a kihívásra!
2. Olvass el egy könyvet, amelyet magyar író írt!
(Az olvasások március 1. és 31. között érvényesek, továbbá nem lehet újraolvasás.)
3. Hozd az Én+a könyv linkedet (csillagozás+szöveges értékelés).
Mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok! :)
U.i.: A kép a Pilvax kávéházat ábrázolja, hiszen minden magyar ember számára a márciusról az 1848-49-es szabadságharc jut eszébe, ezért gondoltam ez tökéletes képe, illetve plecsnije lesz a kihívásnak.
A kihívásra Ariadne Sweet (Szentkereszti Andrea): Dorina c. könyvével neveztem.
Megkaptam a 326. plecsnit.
Több emberrel levelezgettem, cseteltem.
Megnéztem az Elif 129.-et, este a BK-t és a Szulejmánt.
*
Márciusban is magyar írókkal!
BubbleTea kihívása, 163. résztvevő voltam rajta.
Sziasztok!
A kihívás lényege, hogy márciusban olvassunk, csillagozzunk és szövegesen értékeljünk egy magyar író által alkotott könyvet. Az újraolvasások nem számítanak, de bármelyik kor szülötte lehet a szerző.
A kihívást az ihlette, hogy mostanában nagyon sok a havi kihívás, amiket imádok, és rájöttem, hogy magyar írós nincsen, holott én személy szerint nem nagyon ismerem a kortárs magyar írókat és gondoltam, ezzel a kihívással havi szinten megismerhetjük őket közösen.
Játékszabályok:
1. Jelentkezz a kihívásra!
2. Olvass el egy könyvet, amelyet magyar író írt!
(Az olvasások március 1. és 31. között érvényesek, továbbá nem lehet újraolvasás.)
3. Hozd az Én+a könyv linkedet (csillagozás+szöveges értékelés).
Mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok! :)
U.i.: A kép a Pilvax kávéházat ábrázolja, hiszen minden magyar ember számára a márciusról az 1848-49-es szabadságharc jut eszébe, ezért gondoltam ez tökéletes képe, illetve plecsnije lesz a kihívásnak.
A kihívásra Ariadne Sweet (Szentkereszti Andrea): Dorina c. könyvével neveztem.
Megkaptam a 326. plecsnit.
2018. március 13., kedd
Félix-beszerzés
Eltartott egy darabig, míg a beszáradt rengeteg ruhát beszedtem, behajtogattam élre, és az egészet zsákba raktam. Kivételesen nem volt varrnivaló.
Ezután letöltöttem a fényképezőn lévő fotókat, átmentem rajtuk Photoscape-pel. Rendezkedtem a képgyűjtős mappában, mert iszonyú sok már a kép, és a Linux alatt nem feltétlenül boldogulok dolgokkal, amiket halogatok általában -- no, most egy csomó dolgot helyretettem, átneveztem, megtaláltam (!)... mert átnevezésnél például kötőjel lett a mappa neve, így aztán úgy elkeveredett, hogy pont a Munkácsy-kiállításos mappámat nem akartam az istennek sem megtalálni.
Ezek után felkerekedtem, és gyalog elsétáltam a Tecsóba, miután konstatáltam, hogy Honestynek holnap délig van nagyjából Félixe! Ez tragédia. Csak meg kellett várnom Szilvit, mivel neki is mondtam hétvégén, hogy 1-2 nap és elfogy -- nem tudtam, hogy nem Félixet venni ment-e ma az iskolai beadás után. De sajnos, nem; most pennys akciózások miatt ment...
Így aztán elmentem; no nem mintha ártana a séta, sőt, gyakrabban kéne csinálnom. Csakhogy cipelni nem tudok és nem is szabad. Tehát annyit egészen biztos, hogy nem bírok, mint amennyit Szilvi.
De nem érdekes, a macskának kaja kell akkor is, ha esik, ha fúj, ha cigánygyerek potyog az égből, akkor is.
Természetesen és sajnos, nem volt Félix-akció. Pedig szinte naprakészen várjuk, de ebben az évben néhány konkrét kisebb akciót leszámítva egyszerűen nem akcióztak még. Tudtam én, hogy a tavaly év végi 2 hónapos folyamatos akciónak lesz még böjtje, hát itt van. Mindegy, a macska akció nélkül is etetendő!
Négy darab 12 tasakot tartalmazó dobozzal szereztem be. Ezen túlmenőleg csak 1-1 kis tálca sütit vettem, úgymint sajtos rolót és mignont. Rengeteget fizettem (bár biztosan nem annyit, mint mondjuk, egy-egy benzinkutas shopnál fizettem volna), utána végig azon erőlködtem, hogy maradjon fent a vállamon a nagytáska, mivel kézben tilos cipelni, pláne az itt-ott többé-kevésbé ödémás bal oldalammal.
Bánatosan vettem tudomásul, mielőtt a buszmegállóhoz átmentem volna a zebrán, hogy sajnos, mi kaptunk pirosat, nem a hamarabb kanyarodó KÉT db 24-es, amivel pikk-pakk, perc alatt hazaértem volna... De ezek a buszok már elmentek.
A menetrendet megnézve láttam, hogy a 45-ös jó 20 perc múlva fog jönni. Gyalog 10 perc alatt hazaérnék, amit többnyire nyilván tenni szoktam hasonló helyzetekben, viszont most... olyan rohadt nehéz volt a táskám, hogy mondom, kizárt a gyaloglás. Várok.
Eltelt vagy két perc, és mit ad isten: egy újabb, egy harmadik 24-es! Ez már csak egyet jelenthet: baleset volt valahol az útvonalán, s azért torlódtak fel a járatok. Mint kiderült, valóban így volt... Viszont így jutottam haza tényleg nagyon hamar.
Megnéztem az Elif 128. részét.
Aztán pedig cseteltem néhány emberrel. Este többek között Istvánnal is, kértem tőle egy könyvet valamelyik gépben olvasható formátumban, mondván, hogy egy kihíváshoz kell. Küldte is, és engem úgy lekötött, hogy még ma el is olvastam Agatha Christie: Három vak egér c. krimijét.
A BK-t is megnéztem, és tegnap este is, természetesen.
Ezután letöltöttem a fényképezőn lévő fotókat, átmentem rajtuk Photoscape-pel. Rendezkedtem a képgyűjtős mappában, mert iszonyú sok már a kép, és a Linux alatt nem feltétlenül boldogulok dolgokkal, amiket halogatok általában -- no, most egy csomó dolgot helyretettem, átneveztem, megtaláltam (!)... mert átnevezésnél például kötőjel lett a mappa neve, így aztán úgy elkeveredett, hogy pont a Munkácsy-kiállításos mappámat nem akartam az istennek sem megtalálni.
Ezek után felkerekedtem, és gyalog elsétáltam a Tecsóba, miután konstatáltam, hogy Honestynek holnap délig van nagyjából Félixe! Ez tragédia. Csak meg kellett várnom Szilvit, mivel neki is mondtam hétvégén, hogy 1-2 nap és elfogy -- nem tudtam, hogy nem Félixet venni ment-e ma az iskolai beadás után. De sajnos, nem; most pennys akciózások miatt ment...
Így aztán elmentem; no nem mintha ártana a séta, sőt, gyakrabban kéne csinálnom. Csakhogy cipelni nem tudok és nem is szabad. Tehát annyit egészen biztos, hogy nem bírok, mint amennyit Szilvi.
De nem érdekes, a macskának kaja kell akkor is, ha esik, ha fúj, ha cigánygyerek potyog az égből, akkor is.
Természetesen és sajnos, nem volt Félix-akció. Pedig szinte naprakészen várjuk, de ebben az évben néhány konkrét kisebb akciót leszámítva egyszerűen nem akcióztak még. Tudtam én, hogy a tavaly év végi 2 hónapos folyamatos akciónak lesz még böjtje, hát itt van. Mindegy, a macska akció nélkül is etetendő!
Négy darab 12 tasakot tartalmazó dobozzal szereztem be. Ezen túlmenőleg csak 1-1 kis tálca sütit vettem, úgymint sajtos rolót és mignont. Rengeteget fizettem (bár biztosan nem annyit, mint mondjuk, egy-egy benzinkutas shopnál fizettem volna), utána végig azon erőlködtem, hogy maradjon fent a vállamon a nagytáska, mivel kézben tilos cipelni, pláne az itt-ott többé-kevésbé ödémás bal oldalammal.
Bánatosan vettem tudomásul, mielőtt a buszmegállóhoz átmentem volna a zebrán, hogy sajnos, mi kaptunk pirosat, nem a hamarabb kanyarodó KÉT db 24-es, amivel pikk-pakk, perc alatt hazaértem volna... De ezek a buszok már elmentek.
A menetrendet megnézve láttam, hogy a 45-ös jó 20 perc múlva fog jönni. Gyalog 10 perc alatt hazaérnék, amit többnyire nyilván tenni szoktam hasonló helyzetekben, viszont most... olyan rohadt nehéz volt a táskám, hogy mondom, kizárt a gyaloglás. Várok.
Eltelt vagy két perc, és mit ad isten: egy újabb, egy harmadik 24-es! Ez már csak egyet jelenthet: baleset volt valahol az útvonalán, s azért torlódtak fel a járatok. Mint kiderült, valóban így volt... Viszont így jutottam haza tényleg nagyon hamar.
Megnéztem az Elif 128. részét.
Aztán pedig cseteltem néhány emberrel. Este többek között Istvánnal is, kértem tőle egy könyvet valamelyik gépben olvasható formátumban, mondván, hogy egy kihíváshoz kell. Küldte is, és engem úgy lekötött, hogy még ma el is olvastam Agatha Christie: Három vak egér c. krimijét.
A BK-t is megnéztem, és tegnap este is, természetesen.
2018. március 12., hétfő
Nőnapi kihívás
Ma minden géphez ülésemkor blogot pótoltam.
Persze közben minden más oldalon is igyekeztem lépést tartani, verset felrakni stb, de a bejegyzések pótlása volt a számottevő.
Közben teljesítettem néhány kihívást is.
Nőnapi olvasás -- 2018
címmel Sippancs kihívásán vettem részt, 87.-ként.
„A nemzetközi nőnap a nők iránti tisztelet és megbecsülés kifejezésének napja, amelyet 1917 óta (Magyarországon 1948 óta) minden év március 8-án tartanak.” (Wikipédia)
A tavalyi évhez hasonlóan idén is szeretném egy kihívás formájában megünnepelni a nemzetközi nőnapot, melyre szeretettel várom a molyközösség női és férfi tagjait!
Amit a teljesítésért tenni kell:
– Kattints rá a „Részt veszek” gombra.
– Olvass el egy min. 150 oldalas könyvet március 6. és március 16. között.
– Értékeld a könyvet szövegesen, legalább 5 mondatban.
– Hozd az „Én és a könyv” linket hozzászólásban.
És hogy milyen könyveket fogadok el?
Mindent, ami a nőkhöz kapcsolódik, amiben fontos szerepe van a nőnek: romantikus és történelmi romantikus címkéjű történeteket, női életrajzi regényeket, olyan könyveket, amelyek női sorsokról szólnak stb.
Jó olvasást mindenkinek, és boldog nőnapot! :)
A kihívás képének forrása: https://sinosz.hu/nonap-veszpremben-2/
A kitüntetéskép forrása: http://gyenesiskola-konyvtar.blog.hu/2016/02/25/marcius…
Kimberly Derting: Eskü c., frissen olvasott könyvével jelentkeztem.
Megkaptam a 325. plecsnit.
Persze közben minden más oldalon is igyekeztem lépést tartani, verset felrakni stb, de a bejegyzések pótlása volt a számottevő.
Közben teljesítettem néhány kihívást is.
Nőnapi olvasás -- 2018
címmel Sippancs kihívásán vettem részt, 87.-ként.
„A nemzetközi nőnap a nők iránti tisztelet és megbecsülés kifejezésének napja, amelyet 1917 óta (Magyarországon 1948 óta) minden év március 8-án tartanak.” (Wikipédia)
A tavalyi évhez hasonlóan idén is szeretném egy kihívás formájában megünnepelni a nemzetközi nőnapot, melyre szeretettel várom a molyközösség női és férfi tagjait!
Amit a teljesítésért tenni kell:
– Kattints rá a „Részt veszek” gombra.
– Olvass el egy min. 150 oldalas könyvet március 6. és március 16. között.
– Értékeld a könyvet szövegesen, legalább 5 mondatban.
– Hozd az „Én és a könyv” linket hozzászólásban.
És hogy milyen könyveket fogadok el?
Mindent, ami a nőkhöz kapcsolódik, amiben fontos szerepe van a nőnek: romantikus és történelmi romantikus címkéjű történeteket, női életrajzi regényeket, olyan könyveket, amelyek női sorsokról szólnak stb.
Jó olvasást mindenkinek, és boldog nőnapot! :)
A kihívás képének forrása: https://sinosz.hu/nonap-veszpremben-2/
A kitüntetéskép forrása: http://gyenesiskola-konyvtar.blog.hu/2016/02/25/marcius…
Kimberly Derting: Eskü c., frissen olvasott könyvével jelentkeztem.
Megkaptam a 325. plecsnit.
2018. március 11., vasárnap
Gépes dolgok
Ma vettem be a Flavin utolsó adagját.
Kimosattam a 3 gépnyi (két teli és egy féldobnyi) ruhát, kiteregettem. Mindeközben kifésültem Honestyt, majd megnéztem A szultána soron következő kétórás részét. Ezzel én is megnéztem az összeset, ami nálam volt -- Popika már pár napja jelezte, hogy ő is.
Próbáltam Linux alatt valahogy a Word-helyettesítő szövegszerkesztővel boldogulni, mert egy pályázatra akartam anyagot beküldeni. Hát természetesen nem ment, ott kezdődött, hogy alapvetőleg Times betűtípus sincs benne... Azért kiválasztottam és beraktam bele 4 verset, amit gondoltam, meg a köztes helyekkel, állításokkal megvolnék. De a fő problémám ott van, amikor egyes fájl-, képbeszúrásoknál más fájlkezelőt ad ki, mint amit én kezelni tudok, és abban képtelen vagyok megtalálni a gépen a helyeket. Őrület, mit kínlódtam vele, időnként már a guta ütöget.
Később, mikor István telefonált, átküldtem neki a pályázandó anyagot, hogy ha neki van Word, akkor annyit tegyen már meg, hogy rakja át Times-ba, nézze meg, hogy jól jön-e ki az a két nyomorult oldal, és küldje vissza.
Így is történt, 2 perc alatt ez a dolog meg lett oldva.
Utána viszont több mint egy órát töltött a gépemen távránézéssel, hogy beállítson dolgokat. Például a linuxos frissítések és kiegészítések, mint amilyen a betűtípus is.
Van, ami az istennek nem sikerül. Az RTL-es videónéző oldallal mindig gond van, állandóan zaklat a bejelentkezéssel, aztán nem fogadja el, meg máshogy kéri... na, mikor ez meg van oldva, akkor meg a legújabb Flasht kéri, és nem, az istennek nem indul el a videó. Viszont István szerint AZ van feltéve. És sem a MF-ban, sem a Chrome-ban, sem a Vivaldiban nem indulnak el a videók, ugyanazt írja ki. Én nem tudom, más hogy boldogul az RTL-Moston.
Még éjjel elküldtem a pályázati anyagot és a nyilatkozatot a szerzői jog miatt -- ez egy antológiához szükséges. Máskor is meg szoktam csinálni, csak nem Linuxban. Most a nyilatkozatot is az itteni szerkesztőben barmoltam össze, remélem, átküldve sem lesz vele gond.
Bencét hozták 7 előtt. Most nem tudom, milyen volt a leckeírás, de valószínűleg változott a dolog, mert a héten megbeszélték, hogy többször ilyen ne forduljon elő. Nemcsak Bencével volt napokig téma, hanem a nagynéninek is el lett mondva -- aki remélhetőleg hathatósan továbbadta --, hogy ne az apja csináljon házi feladatot amiatt, mert Bence tabletfüggő.
István elküldte a 3 db utolsó részét (mind kétórásak) a Szultánának. No, milyen hirtelen meg tudjuk nézni végig! A tévében meg lehet, hogy örökre félbehagyták.
Kimosattam a 3 gépnyi (két teli és egy féldobnyi) ruhát, kiteregettem. Mindeközben kifésültem Honestyt, majd megnéztem A szultána soron következő kétórás részét. Ezzel én is megnéztem az összeset, ami nálam volt -- Popika már pár napja jelezte, hogy ő is.
Próbáltam Linux alatt valahogy a Word-helyettesítő szövegszerkesztővel boldogulni, mert egy pályázatra akartam anyagot beküldeni. Hát természetesen nem ment, ott kezdődött, hogy alapvetőleg Times betűtípus sincs benne... Azért kiválasztottam és beraktam bele 4 verset, amit gondoltam, meg a köztes helyekkel, állításokkal megvolnék. De a fő problémám ott van, amikor egyes fájl-, képbeszúrásoknál más fájlkezelőt ad ki, mint amit én kezelni tudok, és abban képtelen vagyok megtalálni a gépen a helyeket. Őrület, mit kínlódtam vele, időnként már a guta ütöget.
Később, mikor István telefonált, átküldtem neki a pályázandó anyagot, hogy ha neki van Word, akkor annyit tegyen már meg, hogy rakja át Times-ba, nézze meg, hogy jól jön-e ki az a két nyomorult oldal, és küldje vissza.
Így is történt, 2 perc alatt ez a dolog meg lett oldva.
Utána viszont több mint egy órát töltött a gépemen távránézéssel, hogy beállítson dolgokat. Például a linuxos frissítések és kiegészítések, mint amilyen a betűtípus is.
Van, ami az istennek nem sikerül. Az RTL-es videónéző oldallal mindig gond van, állandóan zaklat a bejelentkezéssel, aztán nem fogadja el, meg máshogy kéri... na, mikor ez meg van oldva, akkor meg a legújabb Flasht kéri, és nem, az istennek nem indul el a videó. Viszont István szerint AZ van feltéve. És sem a MF-ban, sem a Chrome-ban, sem a Vivaldiban nem indulnak el a videók, ugyanazt írja ki. Én nem tudom, más hogy boldogul az RTL-Moston.
Még éjjel elküldtem a pályázati anyagot és a nyilatkozatot a szerzői jog miatt -- ez egy antológiához szükséges. Máskor is meg szoktam csinálni, csak nem Linuxban. Most a nyilatkozatot is az itteni szerkesztőben barmoltam össze, remélem, átküldve sem lesz vele gond.
Bencét hozták 7 előtt. Most nem tudom, milyen volt a leckeírás, de valószínűleg változott a dolog, mert a héten megbeszélték, hogy többször ilyen ne forduljon elő. Nemcsak Bencével volt napokig téma, hanem a nagynéninek is el lett mondva -- aki remélhetőleg hathatósan továbbadta --, hogy ne az apja csináljon házi feladatot amiatt, mert Bence tabletfüggő.
István elküldte a 3 db utolsó részét (mind kétórásak) a Szultánának. No, milyen hirtelen meg tudjuk nézni végig! A tévében meg lehet, hogy örökre félbehagyták.
2018. március 10., szombat
Végre szombat
Kezdődik megint ez a baromság, megint igazolni kell a mobiltelefonok tulajdonjogát. Azzal kezdődött a reggel, hogy egy hármas sms érkezett a szolgáltatótól. Tavaly sem értettem, de most sem, hogy mi a francnak van erre szükség, ráadásul évente. Tavaly körmönfont volt a dolog, én neten sem voltam képes megcsinálni, mert hihetetlen, de jelszót is kértek... no, itt megakadt bárki. Ráadásul pl. anyám tutira nem fog elmenni egy szolgáltatóhoz sem, 10 éves telefonok eredeti papírjai sem valószínű, hogy megvannak, de az tuti, ha meglennének, sem lenne rajtuk jelszó...
Úgyhogy Dani bevállalta a telefonjainkat, mindet elvitte a szolgáltatóhoz, és a magáévá nyilváníttatta. Érdekes, hogy ott simán elhaladtak ilyen probléma mellett, mint jelszó. Úgyhogy legfeljebb majd megint rásózom ezt a gondot.
Úgyhogy Dani bevállalta a telefonjainkat, mindet elvitte a szolgáltatóhoz, és a magáévá nyilváníttatta. Érdekes, hogy ott simán elhaladtak ilyen probléma mellett, mint jelszó. Úgyhogy legfeljebb majd megint rásózom ezt a gondot.
Megnéztem az Elif 127. részét. Bencét elvitték fél 2 körül.
Dani jött, hozott egy nagy zsák szennyest. Bepakoltunk a hátizsákba egy csomó szárazkenyeret és göngyöleget, majd elment anyámhoz, hordott be fát nála.
Később újra jött, anyám küldött egy nagy "veder" toroskáposztát.
Én pedig Daninak pakoltam egy adag krumplipürét vagy hat fasírttal.
Este megnéztem A mi kis falunk II./6. részét, később meg a gépben A szultána II./62-63 (160-161.) kétórását.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
