Ropis kihívás

Egy ropi naplója
egy gyerekkönyv-sorozat és egyben ennek a kihívásnak a címe.
Fairy vezeti, 113.-ként veszek részt, mivel most olvasom a sorozatot. Általában 222 oldalasak a könyvek, de sok benne a rajz, 1-2 óra alatt kivégezhetők a könyvek. Mikor erre jelentkeztem, már 4 részen voltam túl.

Egyszerű de nagyszerű kihívás!:) 
- Részt veszek gomb;
- olvass el 3 db ropi naplóját, és értékeld őket. 
Az olvasások a kihívás kezdetétől jöhetnek! 
Teljes dátumot kérek, csak az évszám nem elég!

Előbb gondolkodtam rajta, mi a szöszt írjak értékelésbe három könyvnél, mely lényegében ugyanolyan, csak más kalandokon esik át a ropigyerek. Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem okoz nekem gondot arról és úgy írni, hogy ne tartalmat meséljek, csak úgy általában, és még csak ugyanaz sem legyen. Megéri végül is, hogy megkapja az ember a plecsnit, hát nem??))

Az első három részről írtam és azokkal vettem részt.
      Jeff Kinney: Egy ropi naplója
      Jeff Kinney: Egy ropi naplója -- Rodrick, a király
      Jeff Kinney: Egy ropi naplója -- Az utolsó szalmaszál.

Az első részt még szokni kellett, de a többinél hozzászoktam a stílushoz, figurákhoz, jellemekhez, s egész otthonosan olvastam, jól haladtam velük.
Ahogy beküldtem a jelentkezésemet, már jött is a 298. plecsni a teljesítésért...

Vasárnapi szokásos

Ma hol itt olvastam, hol ott.
Istvánom letöltött nekem jónéhány pdf-et, most főleg a mesekönyvek is egy kicsit a mániáim -- van egy csomó sorozat jellegű, amelyek még az én gyerekeim aktuális korszakaiban nem voltak, szóval jóval újabbak; de ugyanakkor minden, ami eddig is; tehát legyen az 40 éves csíkos könyv, vagy bestseller -- eszem megfele.:) Olvasgatom a verslistás nyert könyveket -- versek, kisregények, novellák -- papírkönyvben, olvasom elszántan már előre az anyukám részére folyamatosan beszerezhető romantikusokat, hogy pl. anyák napjára befejezzek 5-6 Danielle Steelt (mert mi tagadás, én is kedvelem), ugyanakkor van jópár talonban félretett állatos novellás könyvem, verses, novellás könyveim, regények és egyéb könyvek, melyekkel egyszerűen nem tudom magam utolérni, pedig hajtok, mint állat.:)
Mellesleg papírkönyv-olvasások akkor vannak, ha más dolgom van, pl. mosás, főzés, takarítás, s ha ezekkel végzek és még Szilvi gépezik (hétvégén szokott kiadósabban, olyankor én is kiadósabban foglalkozom mással), akkor jön az olvasás. Végül is nem rengeteg idő ez, mert ma pl. megfőztem, bár igyekeztem nem totojázni -- tegnap megfőztem 40 dkg csirkelábat csak úgy, én ezt eleszegettem 3-szor:)), persze volt még maradék húsleves, abba belepakoltam, de mindig csak annyit, amennyit megettem, mert más úgysem eszi. A húsárus is biztos azt hiszi, a kutyámnak viszem, de kit érdekel.:))
Vettem 2 egész csirkemellet is, ez egalizálja a dolgot kissé. Honestynek eltettem egy félnek a felét nyersen (kétszerre feldarabolom neki), Haramiának a fél másik felét megfőztem a csirkeláb levében, mivel neki meg főve ehető a dolog. A többiből meg csináltam a bandának édes-savanyú mártásos csirkemellkockákat, kifőztem mellé két zacskó rizst.
Ezek után gondolkoztam, hűtőt olvasszak-e vagy linóleumfelmossak -- az utóbbit választottam. Mit ne mondjak, tudom, hogy a hűtő még jobban igénybevett volna, de a linófelmosásnál még a felénél sem tartottam, mikor már azt hittem, szétdurran a hátam. De természetesen megcsináltam normálisan, mind a négy linós helyiségben. Idegesít, mikor hiába alkalmazok "helyi érzéstelenítést" pl. a konyhában, valamiért, valamitől csak ragad enyhén a papucsom. Olyankor tudom, hogy nem bírom ki és fel kell mossak.
Ezután már úgy kivoltam, hogy folytattam a tegnap elkezdett D. S.-t, bár ideje lenne már az ősszel elkezdett macis hímzésemet folytatni, vagy egy már befejezett macskafejet folytatni színezőként.
Aztán eszembe jutott, hogy hopp! Vasárnap délután a heti gyógyszeradagolásom időpontja is, úgyhogy már az is olyan gyorsan megy, hogy ihaj, negyedóra alatt elkészülök az egésszel.
Ezután hazahozták Bencust, s én visszatértem a géphez. De azonnal szólt is a mobil, s még Istvánnal telefonáltunk vagy másfél órácskát:)), majd átnéztem, hol, mi újság, és pdf-et olvastam. Mit nekem egyszerre, ha akár két-három könyvet olvasok, nem zavar meg. Főleg, ha másféle jellegűek.

Másféle ritmuszavar

Szilvi tegnap délelőtt a gyerekvitel után vásárolt maguknak, majd hazajött és készült a tüdőgondozói kontrolljára, ahova 11-re kapott időpontot.
Egyszerűbb lenne, ha sűrűbben megcsinálná a nála lévő s. pénzemből való elszámolást, mert tudnám, hol tartunk -- így mindig csak akkor lesz gyanús, mikor már nekem nem vásárol vagy csak -- mondjuk, 1 dolgot -- de magamtól nem tudom kitalálni, hol tart. Sokszor mondtam már neki, hogy szóljon. Tudom, hogy nem a kommunikáció nagymestere, de ha valahol bármilyen közösségi szinten valakik együttlaknak, azért mégiscsak kell hogy legyen megbeszélnivaló.
Mivel nem egyeztettünk vásárlás szempontjából és hétvége jön, később a telefont sem vette fel, így aztán megint csak összeszedtem magam és lementem vásárolni, mert főznivalótól kezdve elég sok minden kifogyott. De amúgy is érdemes volt nekem lemennem, hiszen sok nehéz is volt benne, és mindenképpen drágább volt a cucc, mint amennyi esetleges pénzem őnála még lehetett.
Most olvad, egyébként sem árt levegőzni, csak hát kerülni kell az olvadt havas részeket is.
Annyira idegesít, hogy még gyakorlatilag alig kelek fel, már fáj a hátam, sőt, még éjjel is. Sokszor emiatt nem tudok visszaaludni. Mi a fene lehet ott, tényleg csak reumás hátfájás ez?
Anyám "megnyugtatott", hogy egy lábon kihordott tüdőgyulladás után vagy fél évig fájt a háta, nem reumásan. (Ő most sem hátfájós egyébként, 85,5 évesen!) Természetesen, ismerve őt, miért is ment volna orvoshoz. És aztán elmúlt...
Így nyilván a cipelés után felérve lifttel (!!!) még félóráig fújtatok általában fent pakolás közben. Nem tudom, mi lenne, ha mint régen, kétnaponta rossz lenne a lift és gyalog kéne felcipekednem... estére majd csak felérnék.
Mint kiderült, Szilvi előttem ért haza. Nyilván rezgőn volt és nem vette észre a telefont, de még a boltból küldtem neki sms-t, hogy ne vegyen semmit, mert intézem a vásárlást. De amúgy sem vett volna, azt mondta, hogy lement volna újra, miután megbeszéljük.
Most, hogy van Betaloc megint, a ritmuszavar hála a nagyon jó istennek, nem jött elő, de a szapora szívverés igen nehezen szokott visszahúzódni. Ahhoz képest, hogy negyedszázada kínlódom szívgondokkal és úgy éltem vele -- igyekeztem --, mintha mi sem történne; emlékszem, munkahelyen is voltak anginás mellkasi rohamaim, és a kutya nem vette észre. Egy fél, egy óra múlva, ha még mindig szenvedtem, egy nyelvalávaló cucc és kész; várunk a túlélésre, miközben dolgozunk. Szóval nem vagyok a kiteregetés és panaszkodás nagymestere amúgy (kivéve itt merem elmesélni; vagy kénytelen-kelletlen esetekben szükséges néha ezekre hivatkozni, mert ugyan ki honnan találná ki, mi bajom van?), mostanában kicsit szarabb a dolog. Ehhez nem járul pozitívumként a többi bajom sem. Számtalan dolog egyszerűen hátráltat az ÉLÉS-ben, na.
Figyelnem kéne rá, hogy ne halmozzam a rizikófaktorokat, de ez nem mindig rajtam múlik!
Ha valamin pörgök, sokkolok vagy bárki-bármi felidegesít, akkor idő kell, míg visszaállok alapra.
Legtöbbször akkor rázós a dolog, ha úgy érzem, nem adok okot és mégis...
Mindig mindenképp igyekszem magamat és ha egy mód van rá, higgadtságomat, lelki békémet őrizni és ha lehet, csak pozitívumot nyújtani; nem venni magamra sértő dolgokat és nem venni tudomást megalázó, lekezelő vagy lecsesző szitukról, de az mondjuk, kínos, hogy mindig mindenki zászlókkal és melldöngetve lengeti az igazmondást, és én hiába igyekszem maximálisan diplomatikus, toleráns lenni véleményeimben vagy gondolataimban, mégis van, hogy kiborul a bili.
Ezekből mindig azt szűröm le, hogy igen. Én is igazmondó vagyok, csak empatikus és toleráns, mert nem áll szándékomban megbántani másokat. Ettől függetlenül mint senki, én sem lehetek tökéletes, lehetnek mulasztásaim, elnézéseim, bármennyire igyekszem.
Valamint én komolyan veszem, hogy igen, igazak akkor is lehetünk, ha nem mindig mondjuk a pofájába a másiknak azt a nagy rohadt igazságot -- mert mi lenne ebből az amúgy is elcseszett világból? Csak bele kell gondolni! Minden menyasszony vagy újszülött gyönyörű? Francokat. Mégsem mondják meg még a nagypofájúak sem... De ez mondjuk a legalapvetőbb példa, csak hasonlításképpen. Belevághatunk másokba ennél finomabb fajsúlyú problémák igazmondásával is a képébe -- esküszöm, nem díjaznák. Soha nem tettem, ösztönösen. Ezer módja van a finomításoknak. Mégis, mégis, mégis... Bárki más, ha óhajt vagy ha természete úgy kívánja, lehet baromi nagy igazmondó, csak én nem.
Nem új tapasztalat, hanem 60 évé.
Kiszolgáltatott sem szeretek lenni. Inkább ezer dologról lemondok. Ezt is néha félreértelmezik, hogy kihúzom magam ebből-abból. Pedig rohadtul nem. Mindig, mindennek megvan nálam a maga oka, csak legfeljebb nem akarom reklámozni a nyomoromat, nem nagyon tudok viszonzás nélkül elfogadni bármit is --  főleg, ha esetleg nincs is mit... de kilógni a sorból sem azáltal, hogy mindenki úgy tesz, ahogy kell, csak én nem, mert rajtam kívülálló okok miatt nem tudok. Én viszont, főleg, míg tudtam, számtalanszor adakoztam-ajándékoztam elvárások nélkül, sőt, viszonzás tiltásával. Nem mindig pénzről szóltak ezek a dolgok, az ember számtalan más módon is okozhat örömet, segíthet, ajándékozhat. Vagy jön az emberből ez a dolog, vagy nem.

Anyám mesélte, hogy páréves koromban is én mindig megsajnáltam másokat. Odamentem idős nénikhez, bácsikhoz és megsimogattam a karjukat, mondván: "szedén mamamám", de főleg a nagyapámhoz hasonlító bácsikat szerettem sajnálni: "szedén papapám!" Azt mondja anyám, hogy néha meg is ríkattam ezeket az idős embereket, sírva rebegték, hogy "egyem meg a drága kis szívedet!". Gondolom, nyomokban sem rémlett már nekik, hogy bárki is sajnálgatta volna őket.
Ha szenvedni vagy betegen láttam embert, állatot -- mondták, hetekig képes voltam siratni és nem aludni.
Egyszer tízéves koromban nem mehettem iskolába úgy 1 hétig. Nem mondták meg, miért.
Csak később egyszer, nagyanyám árulta el, hogy elájultam, s kihívták az orvost. Nagyon magas volt a vérnyomásom gyerek létemre. Az előzmény az volt, hogy láttam egy nénit elájulni az utcán, s végigéltem, hogy mindenhova képes vagyok becsengetni (holott utálok, de akkor is élt bennem a segítőkészség és a lelkiismeret), és hát ugye, telefon még nem lévén, elég sokára tudta a mentő elvinni. Azt sem tudtam, mi az a vérnyomás... Csak az volt a furcsa, hogy mindenki olyan... kedves és finom velem. Nagyanyám azt mondta, hogy az orvos szerint óvakodni kell mindentől, ami felizgathatja a gyereket...

Anyám mesélte azt is, hogy az óvónők szerint is nagyon jó szívem volt. Én már nem emlékszem azokra a konkrétumokra, de állítólag mindig odaadtam minden játékot, ha valaki más kérte. Önként, sírás nélkül le tudtam mondani. Állítólag ez egy ovis gyerektől azért nem akármi. Nem volt szükséges, hogy megverjen miatta, pedig esetleg én is szerettem volna vele játszani. Volt olyan játék, amivel évek alatt soha nem játszottam, mert mindig volt más, aki játszani akart vele.
És a kajáimat is mindig odaadtam, ez rémlik is, hogy volt, hogy korgott a gyomrom, annyira éhes voltam, de valaki éhes volt és már húzta is a tányérom -- én meg odaadtam. Én ezt akkor úgy tisztáztam le magamban, hogy biztos azért van, mert félek, hogy bántanak. Azért sántított ez a dolog, mert leginkább nem azok a gyerekek vették el a kajámat, akiktől félni lehetett... szóval megsajnáltam őket, hogy ők biztos éhesebbek.
Mikor öcséméknél nagy baj volt, s a gyerekeik kicsik voltak, én albérletekben laktam az én két gyerekemmel. Ez azt jelenti, hogy már harmincon felül voltam. De! Már akkor azon járt az eszem, hogy ahhoz, hogy öcsém, ha netán egyedül marad, hogy három műszakban továbbra is dolgozni tudjon, én magamhoz kell vegyem a gyerekeit, és felnevelem anyaként az enyémekkel együtt. Ezt halál komolyan gondoltam -- persze máig sem tudják. Azt hiszem, keresztanyámnak és anyámnak mondtam is, és csak néztek rám... hogy nincs neked a sajátjaiddal, egyik albérletből a másikba, 8 évig tartó válás közben... elég bajod? Szerencsére a vissza-visszatérő nagy bajokon túllettek, felnőttek a gyerekek, nem került sor erre.

Kicsit szarul aludtam elmúlt éjszaka. Nagyon rosszakat álmodtam, olyan emberekkel, akik régesrég nincsenek előtérben, voltak visszatérő lidércálmok, menekülések meg minden baromság. Utána meg a hátam miatt nem tudok visszaaludni, egy fél éjszaka alatt 10-szer is akár.
Nem nagyon szeretném, ha ezentúl mindig így lenne...

A versírás nem fölérendelt...

De furcsa! Életem során mondták már egy párszor, hogy naiv vagyok. Én ezt nem mindig gondolom így, de lehet benne valami. De én inkább mégis azt mondanám, nem naiv, hanem jóhiszemű. Merthogy magamból indulok ki.
Mióta kicsit jobban szabadjára engedtem a verseléseimet -- magyarul nem játszottam el évek hosszú során át, hogy á, én egyáltalán nem is írok, még a saját anyám sem tudta, csak az első könyvem megjelenése után egy évvel... azt is csak barátok biztatására, miután már számára is megírtam jónéhány verset, én is beláttam, hogy mégiscsak tudnia kéne, hogy írok verseket, prózákat --, így kaptam néhány megjegyzést már, ami kissé rossz szájízt hagyott bennem. Erről szeretnék írni, hogy egy kicsit oszlassam a tévhiteket.
Visszatérve anyámra, oké, hogy későn kezdtem publikálni, akkor is csak azért, mert létrejött a net! Különben mai napig nem tudná senki!
Elvittem neki anno a magazinokban megjelent macskás történetekről készített másolatokat. Na nem mind a 26-ot, de a Mirci-történeteket igen, mert Mirci ott, a szülői házban volt nekünk... ugyanúgy az anyám macskája is, mint ahogy Medve is, Leó is...
Aztán a könyvemet, borítóján saját rajzommal. Szép lassan pedig egy csomó antológia tiszteletpéldányaiból is viszegettem neki... már lassan megszokta. Mikor az arcképét megrajzoltam és elvittem, akkor is, nem győzött csodálkozni. Néha hitetlenkedve kérdezi: miért minden ilyen tehetség, művészi dolog ilyen későn (magyarul: vínsígemre:))) jön elő belőlem?
Aztán nem kellett neki sok, hogy megértse: emlékezzen vissza sok dologra. NEM most jött elő!
Amikor az oviban, suliban mindig az én rajzaim voltak kint a faliújságon... amikor gimiben engem küldtek ki egy hűvös őszi reggelen -- ellógva így pár órát -- az állatkertbe, hogy rajzoljak különböző állatokat a biológia-előkészítő falára dekorációnak... vagy a faliújságra... mikor osztálydekorációt kellett készíteni, engem küldtek a Déri térre, hogy nagy méretben rajzoljak perspektivikusan, árnyékoltan egy olyan szép, csavarintott kőoldalú padot, az lesz majd a dekoráció központja... Amikor 6-7 évesen apámat lerajzoltam gatyában, oldalállásban, az egész család és rokonság annak örvendezett, még Fgyarmatra is elkerült a rajzom, annyira hasonlított apámra (egyébként akkor nekem természetes volt, hogy le tudom rajzolni, azóta már belátom: meglehetősen ritkaság, hogy ennyi idős korban egy közeli hozzátartozót vagy ismerőst, annak lábát a saját alakjával, ráadásul a modell arányainak megfelelő testtel, aki ismeri, mindenki által felismerhetően lerajzoljon egy gyerek... amikor csak azért nem mentem a helyi neves képzőkörbe, mert már zenéltem, énekkar, fotószakkör, zenekar, szolfézs... és nem akarták, hogy túlterhelődjek... Hát szóval nem vínsígemre jöttek nekem ezek elő!
Csak gondolja végig az életem. Kötelességre, megfelelő sorrendiségre neveltek. Első mindig a család, a kötelességek. Így a tanulás, szakkörök, otthoni segítések is, s a hobbik majd csak aztán jöhettek, HA belefért. Legtöbbször nem nagyon fért bele, esetleg a rajz, mert azt a suliban is lehetett... minden tankönyvem tele volt. A gimiben a menő csajoknak egy-egy füttyentésére csapatostul rajzoltam a ruhákat -- csak elmondták, milyen anyag, milyen szín, milyen alkalomra, és tervezzek ruhákat. Mindezt persze női alakokon. Imádták, ha rajzolok, sokszor, ha jó helyen ültem, megfelelő, megengedhető órák alatt ezzel foglalkoztam, úgy mellékesen...
A vers? Bár voltak ihletettségeim, amikor úgy éreztem, kikívánkozik valami. Nem tudtam okvetlen, mi, de hogy nagyon szeretném megírni, azt tudtam. Viszont ahhoz kellett volna időnként néha csend és nyugalom. Erre tinédzserkortól, majd munka mellett, férjhez menés után, gyerekek után pláne egyáltalán nem volt idő. Meg aztán restelltem is. Más voltam, mint a mai világban a huszonévesen is írók, hogy a legbagatellebb kis irományaikat is büszkén kiposztolják. Na, én nem.
Míg nem voltam egyedül és míg nem nőttek fel a gyerekeim, a család, az otthon volt az első, megosztott helyen a munkával, mert mindig dolgoztam. A válás után duplán, otthon is, hétvégeken, szabadságokon is dolgoztam, mert lakásfenntartás, két gyerek taníttatása, háztartás, otthoni különmunkák. Az volt az első, hogy ne érezzék a gyerekeim, hogy nem telik semmire. Itt feleannyi fizetést kapunk ugyanazért a munkáért, mint Pesten vagy az ország nyugati részén, és mivel egyedül kerestem, muszáj volt BÁRMIT elvállalni. Így pl. még lépcsőház-takarításokat is vállaltam a munkahelyemtől nem messze eső lakótelepen, majdnem egy évig, hogy *csányi összeggel kiegészüljön a pénzem. Ezen takarítások után (heti kétszer) hazaértem hajnali 5-től este 10-re. A második munkahelyemen még étkezési lehetőség sem volt, nem ettem, nem ittam, annyi munka volt; de hűtő, mikró évekig nem. Hozzászoktam az egyszeri kajához, este... Szóval ezek után, este 10-kor hazaérve még majd biztos nekiálltam volna verseket írni. Pedig sokszor bennem volt! De nekem egyértelmű volt a fontossági sorrend.
Mire felnőttek a gyerekeim és szabad lettem otthoni elkötelezettség nélkül: akkor jött el az én időm. "Csak" munka és háztartás mellett, ha nem is sokat, de tudtam írni és a netnek köszönhetően publikálni is.
De: ez mai napig sem jelenti azt, hogy a versírásnak én alárendelném azt, hogy kosz, mosatlan, trágyadomb legyen itthon, vagy pl. hogy egyszer is NE ágyazzak be! A fontossági sorrend: legyen előbb minden kész. Legyen képességeinkhez képest vásárolva, főzve, mosva, takarítva, ügyek elintézve. Az egyfajta keserűen peches tragédia vagy talán "mázli", hogy kivágtak a munkahelyről, és ráadásul a könyvkiadás rohamosan hanyatlani kezdett, tizedannyi munkaerőre van szükség a szakmában, mint régen; így a mellékmunkáim is abbamaradtak, hisz ugyanarról a szakmáról beszélünk. Nem kellek, csak nagyon-nagyon ritkán. Fizikait pedig már nem tudok vállalni, még akkor is visítani tudnék a hátfájástól, ha ezt az egy lakást kitakarítom. Elmondanám, hogy még az ingyen, szívességből rámsózott munkákat is előreveszem. Versírás -- ha jön, ha van mit, ha van ihlet -- majd csak utána! Ugyanez vonatkozik az összes hobbimra!
Ezért néz ki úgy, hogy mindent "vínsígemre" kezdek el csinálni -- mert NEM JUTOTT IDŐM, túlnyomórészt nem volt segítségem, mindkét gyerekemmel 6.-os korukig tanultam (kikérdeztem, ellenőriztem, sőt, Daninál még középiskolás korában is szükséges volt mindent átnézni), plusz sújtott a sors egy csomó gyerekbetegséggel, mindkét gyerekem allergiás asztmájával való kínlódással, egy csomó kórházzal (gyerekek, anyám, keresztanyám, én), hogy a magam plusz kórház nélküli nyűgeit hozzá se vegyem.
Mindez nem jelenti tehát azt, hogy csupán azért, mert most látszólag ontom a verseket, én ennek rendelnék mindent alá, ez baromi nagy tévedés. Ha alkalmi munkám van, akkor az az első, és hetekig sincs vers. Még a szívességi és ingyenmunkákat is sokkal inkább előre veszem, mint a hobbijaimat. Soha nem mondtam még le munkát versírás miatt.
Mindezt azért kell leírnom, mert már a harmadik hasonló megjegyzés ér mostanában, és rohadtul igazságtalannak tartom -- magamat meg jóhiszemű-naivnak. Ebből kettőt megkockáztatnék, hogy náluk az irigység dominál, mert maguk is költők, csak éppen most nem jön belőlük. De én is voltam így, mintegy három év válságban, mégsem irigykedtem senkire, akinek könyve jelent meg, vagy mai napig is, könyvük jelenik meg. Nem csak én vagyok, akinek ennyi könyve jelenik meg, sőt, több, sőt, papír, mert megengedheti magának. Egészségére! De eszembe sem jut, hogy emiatt nem főz a családjának, vagy szemétdombon élnek, mert mindent alárendel a versírásnak. Kutyafarkát, azt.
De egyébként aki meg ír, annak pontosan tudnia kéne, hogy szó sincs a mindent alárendelésről! Vagy van, akinél igen? Lehet. És akkor biztosan az az igazi művész! Én ezt is el tudom fogadni. De én akkor nem vagyok az, én a szokásos, kötelességtudó buzgómócsing vagyok. Átverhető, alázható, rugdosható, balek. Úgyhogy nem értem, tényleg. Ha nem irigység, akkor mi? Nekem miért nem jutnak ilyenek eszembe?
Az miért nem probléma, ha az emberek zöme úgy 80-90%-ban egész nap fetreng a tévé előtt, vagy netán utazik -- a versírás miért luxus, ami helyett nekem súrolnom-sikálnom illene inkább? A tévénézés helyett nem? Az hasznosabb, illedelmesebb foglalatosság, mert hétköznapi? Volt időszak az életemben, hogy 20 évig egyáltalán be sem kapcsoltam a tévét. Most is csak nagyon kevés, amit nézek, mert a reklámok miatt eleve sajnálom rá az időmet, de amennyit én nézek, az simán belefér. Ám az nincs régen, kb. azóta, hogy Szilviék idejöttek, sőt, még akkor sem, hiszen akkor keresztanyámat ápoltam nap mint nap! Azt hiszem, a temetés után kapcsoltam tévét egy-egy félórára.
Pedig sok olyat ismerek, aki a művészségtől távol áll, de a tévénézésnek tényleg alárendel némi kötelességet. Szerintem az, amit meg kéne inkább szólni... Mert aki verset ír, rajzol, fotóz, kézimunkázik, az letesz valamit az asztalra. Pláne, ha hobbiként, másodlagosan képes rá, főzés meg takarítás után....
Szóval tévedések eloszlatása végett úgy éreztem, ezt muszáj leírnom: ne higgye senki, hogy lustálkodás és heverészgetés miatt van a versírás. Eleve nem fekve szoktam verset írni... nem fekve olvasok és lényegében semmi hobbit nem vízszintesen dögölve csinálok.:) Még ha beteg vagyok, sem fekszem, mert itt dolgozni tudok. Egyébként is van még a számítógépen ezer más dolgom, mint a fényképek feldolgozása, blogok vezetése, fotóalbumok készítése, irodalmi és egyéb fórumokon jelenések, levelezések, csetelések, molyozás, kihívásokra jelentkezés és teljesítés... A számítógépen kívül (és belül is) pedig olvasás -- itt is, ott is. Mivel váltóban vagyok Szilvivel a gépen, ezért ha nem ülök gépnél, színezés, festés, rajz, hímzés, olvasás, rejtvényfejtés, fotózás, ha kimegyek, vagy akár bent is... és fele sem fér bele a napba!
Gyűlölöm a semmittevős napokat, és minden napot eredménnyel szeretek lezárni. És nem is vagyok magammal megelégedve így sem, mindig úgy érzem, hogy ezt se csináltam meg azt se...
Nyilván, ha most lennének kisgyerekeim, netán sok unokám, nem így lenne, mert ha szükség van rám, ott vagyok. Bizonyítja az, amikor Szilvi a gyerek 3 éves koráig nem itthon lakott, mindig mentem és segítettem, kajákat is főztem és cipeltem hétvégeken busszal újszülöttkor 6 hetes koráig -- később csökkentettük: heti 3, majd 2 alkalomra --, munka után, törött vállal naponta a gúzsból és gyógytornákról éppen kiszabadulva is, rosszul összeforrva... csak akkor kajákat vásároltam nekik... Bencének is, a felnőtteknek is, sőt, még az ottlévő szomszéd néni macskájának is mindig vittem egy konzervet! Nem azért, mert túltengtem gazdagságilag, hanem mert ilyen vagyok.
Egyébként is volt még, aki gondoskodjon róluk rajtam kívül. Egyértelműen nem akkor keletkezett a legtöbb versem... De mivel az egyetlen unokám anyja itthon van, ezért engedje már meg a világ, hogy ő csinálja az anyai dolgokat; köpésre az iskola, soha nem is merült fel, hogy az anyja majd döglik itthon, és én fogom hozni-vinni a gyereket, utána meg még a háztartást is én csinálom, mint ahogy én csinálom! -- Szilvi meg végzi a gyerek körüli teendőket, mióta iskolás, nem kis időt töltenek ezzel. Ha szükség van rám -- szülői értekezlet, Kenézybe való hurcolászás segítség céljából -- természetesen nem versírással fogok helyette lábat lógatni.
Én csináltam pont eleget, relatíve segítségek nélkül, kettő fő gyermekkel, ráadásul munka után klinikára szaladgálva, mert akkor még nem lehetett, csak 3 éves korig befeküdni a gyerekkel.
Remélem, sikerült mindezt elég érthetően leírni, bár tudom, pont azok nem fogják olvasni nyilván, akik nem jóleső célzásokat tettek azzal kapcsolatban, hogy "más dolgom sincs" -- oké, van köztük szintén munkanélküli, akkor ő miért nem teszi ugyanezt? Szabad, nem? A tévénézés persze legális, azért nem b*ctatnak senkit... Én nem szabom meg senki sorrendjét, és az én sorrendem szerintem tisztességes.

Orvosnál és sok helyen

Ma már tényleg nem halogathattam tovább, készülnöm kellett elmenni az orvoshoz.
Három napja nem szedem a Betalocot, és ez nem olyan jó érzés a szívemnek.
Össze kell magam szedni és elvánszorogni. Amúgy is éppen ideje már kimozdulni.
Úgyhogy 2-re összeszedtem magam, elkészültem, összepakoltam és -írtam, ami kellhet, majd lassított felvételben, kizárólag havon (már ahol volt választék) elbattyogtam a rendelésre.
Az elejére akartam, mert fotózni is akartam némi telet, amit majd fel fogok tölteni, csak még egyelőre nem került rá sor, de majd lesznek ebben a bejegyzésben téli fotók is.

Tegnap, tegnapelőtt Szilvi is fotózott telet, varjak tömkelegével, úgyhogy biztos lesz majd újabb szép téli albumunk is.
Az orvosnál kb. egy fél órát tartózkodtam, hálisten, nem heringként, és nem vettem észre, hogy hemzsegnének az influenzás betegek, mert őszintén szólva ettől is féltem, nekem elég volt ez a két ünnep között kezdődő, több hétig eltartó betegség! De nagyon elég.
Lényegében meg kellett várni, míg Juditka kijön, odaadtam neki a listát és az irataimat, hogy csak gyógyszer kell, és kiírattam a cuccost.
Kiváltani csak a legfontosabbakat, amik mostanában fogynak el, váltottam ki, mert most nem tudok tizenezreket csak gyógyszerre költeni. Így is még vennem kellett recept nélkülieket is, pl. szemcseppet, Panangint és a gyógynövényboltban visszérkenőcsöt, ezek is, holott csak a receptek egyharmadát váltottam ki, de majdnem kiadják a tízest.
Az van ui., hogy most volt a hőelszámolás, és ahhoz képest, hogy egész eddigi télen majd megfagytunk, a háromezres támogatás ellenére 22 ezer a fűtésem így, hogy csak 3-asra volt állítva minden radiátor a leghidegebbekben is. Ez megint csak 8 ezer többlet, és még várható a villanyelszámolás is, bár ott van, hogy kellemes meglepetés éri az embert, de aztán ahhoz képest állapítják meg az éves általányt, és onnantól már nem fog minden évben csökkenni a dolog, hanem inkább emelkedni. A hővel is jártunk már úgy, hogy mondjuk, egy hónapban nem is kellett fűtést fizetni, mert olyan többletünk volt. De mivel akkor a következő év annak alapján lett megáltalányozva, ezért nyilván a következő évben már nem történhetett ugyanilyen dolog velünk.
Múlt hónapban a vízórák, most azért az e-könyvre is kiment egy tízes, az is csak azért annyi, mert nyomdakészre adom le -- nem kell sem szerkesztés, sem korrektúra, sem tördelés.
Tehát az orvos után előbb gyógyszertár, majd gyógynövény szaküzlet, aztán a 100-as boltba mentem be, ahol öblítőt, habfürdőt, száraztésztákat vettem -- mivel egy db hagyományos kávéspoharam van már, venni akartam, hát nem volt, csak egész kicsi, azt meg nem szeretem, mert pl. kapucsínónak túl kicsi. Felfedeztem egy másik formájú szintén kávés poharat, de még jó, hogy észrevettem: fémfülek voltak rajtuk, s ez azt jelentette volna, hogy nem mikrózhatók! Nagyon gyorsan tettem vissza...

Ezután a Tócós téri Coopban vásárolgattam pár dolgot, majd hazafelé még fotózgattam is némi téli tájat. Utána csak elcsoszogtam a mi Coopunk oldalán lévő ATM-hez, ahol vettem le pénzt, és a postára, ahol kettő darab csekk által mindjárt megszabadultam 30 ezer Ft-tól. (És már befizettem 3-at, utaltam 2-t, és várok még 2-t. Qrvára ki lehetne ám jönni 22800-ból! Én nem is tudom, mit gondolnak...)
A postán legalább egy fél órát eltöltöttem, mire végre kipengették a számomat. Azt hittem már, beszakad a hátam.
Eztán már csak haza kellett csoszogni, ahol már Szilvi nem volt otthon, elment a gyerekért, és utána még másfél óráig nem jöttek haza, szánkóztak.
Ez nekem azért volt jó, mert lerendeztem a degeket, elpakoltam, átöltöztem, és nagyon gyorsan még a kajámat is el tudtam készíteni, elmosogatni, elhúzni bentre.

Jóváhagyták a Molyon is a most megjelent könyvemet. Már István is kérdezte, fent van-e már a Molyon, így megírtam neki, hogy igen. Így ketten már be is jelöltük "olvasásra", legalább ketten olvassuk, ha más nem...:D

Az asztali naptárammal voltam nagyon lemaradva, még szerencse, hogy a konyhában is van egy kisebb, amit Szilvivel közösen használunk, így annak segítségével a sajátomat is be tudtam pótolni, legalább 2-3 hetet kellett. Ilyenkor vezetem be a Szilvi pár naponkénti elszámolásait is, amit gyakorlatilag forintra kiszámol az általam adott pénzből, így tudom, mikor kell adni vásárlásra pénzt, egyszóval tudnom kell, hol tartunk.
Ja, mostanában, múlt hét csütörtök óta nézek egy, a BK után kezdődő magyar sorozatot, A mi kis falunk a címe, múlt csütörtökön kezdődött. Tök jó ez a jellegzetesen eltúlzott "nagy magyar nyomor"... amilyenek úgy általában -- legalábbis jellemzően nagyon sok -- magyar film.

Ma tudtam meg, hogy Éva volt kolléganőmnek megszületett az 5. unokája Németországban.
Itt két fiú-egy lány, kint egy fiú-egy lány az arány.
Nagyon jó egészséget és sok boldogságot kívánok nekik.

7. könyv, egyben 5. e-könyvem

Vannak visszamenőleges bepótolnivalóim, most már ráállok... de most a mai dolgot teszem közé elsőre, mert ez számomra az egyik leglényegesebb dolog.
Szóval megjelent az összességében 7. könyvem, e-könyvek tekintetében az 5.
Mikor elkészült a könyv anyaga, összegyűjtöttem, elrendeztem, sokszor átnéztem, kiválasztottam a címet és elküldtem Mikinek, akivel először a borítót állítottuk össze. Több próbát is készített, mind nagyon szép volt, alig tudtam választani -- ezeket (az első és hátsó borítót) általam küldött téli fotók alapján készítette. Milyen jó, hogy fotózik is az ember, így nincs gond a borítókkal, hogy ugyan mi is legyen rajta...
Volt a végén két próza is, de úgy döntöttünk, hogy azt ebből most elhagyjuk, túl kevés ahhoz, hogy a versekkel egyenrangú alcím próza címet is tartalmazza. Tehát 135 új vers van benne, átfedés nincs az előzőekkel szokás szerint.
Több folyamatos ez a dolog, de summa summárum, mára készen lett, megjelent, ISBN, OSZK-ba köteles példány küldése, és miután mindent többször ellenőriztünk, áment mondtunk rá.
Íme a reklámja:

Netlíránál 800 Ft mindössze a megrendelése, kérni kell a pdf-et és epubot is. A pdf eleve olvasható számítógépen, az epub is, ha felrakják az ingyenes Calibre olvasóprogramot. Utolsóban nem olyan szép és egyértelmű az oldalak törése, viszont lehet az ablakot húzgálni nagyobbra, fokozatokat nagyítani stb, míg a PDF állandó és ott látszik azért, hogy rendben oldalakra tördelt.
A blogjaimba már beraktam az előlapot sorrendben az utolsó e-könyvként.

Nekem sokat jelent ez, hogy megjelenhetett, bizonyítéka annak, hogy fél év alatt 3 e-könyvem is megjelenhetett, hogy mennyit dolgoztam ilyen téren, és az nem veszett kárba.

Ugyanakkor azt is szeretném, ha nem ez lenne még az utolsó...

Meg azt is, ha olvasnák néhányan.

Megjelent :)

Ma azzal kezdtem felkelés után a szokásos melletti tevékenységet, hogy három géppel kimostam. A Dani által hozott szennyessel ugyanis az én pár darabomat is ki szoktam mosni, így kb. 2,5 gépnyi cucc lett.
Míg ezek lejártak, s utána kiteregettem, már délutánban jártunk.

Közben anyukámmal is beszéltettem egy órát telefonon. Szerencsére jól van, a megszokottan.
Valamelyik gyógyszerre megint allergiás lehet, mert a szeme megint begyulladt vagy mi.
Az a borzasztó, hogy a lábára muszáj fájdalomcsillapítót szednie, még ha tényleg csak akkor szedi is, mikor már kibírhatatlan, de már alig van olyan fájdalomcsillapító, amit bírna szedni...

Egész éhes voltam már, így mit volt mit tenni, megint egy cordon bleut sütöttem ki 1 db tört krumplival, oszt jóvan. Egyharmada megmaradt akárkinek is.

Miki elküldte a kész epubot átnézésre.
Átpörgettem, jónak találtam, végül is a PDF tetszetősebb, mert ott egy oldal egy oldal, míg az e-könyvnél az a helyzet, hogy változtatható a fokozat, a Calibre ablakának mérete, ezáltal nyilván ez gyakorlatilag NEM tördelt, így versnél nem úgy jönnek ki a dolgok, ahogy a verseknek meg kéne felelniük a tördelési szabályoknak, de hát ez az e-könyv. Én tulajdonképpen ezért szeretem inkább a PDF-et gépben olvasni, mert tetszetősebb, "könyvebb".
Mindegy, szépnek találtam, úgyhogy izgultam, míg Miki felrakja itt-ott, hogy megjelent.
Mondta, hogy beküldi a köteles példányt az OSZK részére, és felrakja a Netlirára, a borítót is, megcsinálja a reklám duplaborítót, de elküldi nekem nem reklámként is, valamint nagyobban az előlapot.
Ez mind megtörtént... és estére megjelent a könyv.
Külön bejegyzésben beszámolok róla.
Késő este felraktam a Molyra is újként, megint megjött a köszönet és pro-tagság, és most nyilván pár napot várni kell ellenőrzésre.