Temetőben

Nem keltem ződhajnalban, de nem is aludtam sokáig, onnantól pedig komótosan a szükségeseket intéztem és pakolásztam. A virágokat mindenképp indulás előttre kell hagyni, hogy addig hadd legyenek vízben. Ez elég kínos része a dolognak, mert elég sok mindent kell utolsó percekben csinálni. Ráadásul, ugye, közel 6 éve nem jár nekem újság a helyzetem miatt, így csak a reklámújságokból építkezhetünk, bármi is légyen az. Szilvi abból csinálja a gyűjteményeket Bencusnak az iskolába, abból fedek le konyhaszekrénybelsőt pl. a mosogató alatti részben, abba csomagolok bármilyen elkülönítendő dolgot, amihez papír kell, ráadásul az iskolában is nemrég volt papírgyűjtés, ahova Bencéék kétszer is vittek 2-2 kg reklámújságot. Ha már 20 cm magasan áll és épp nincs rá szükség, csak a helyet foglalja, akkor meg le szoktam vinni szatyorban a szeméttároló elé.
Most épp kevés volt... De előzőleg Szilvi megnyugtatott, hogy náluk van még bent.
Na, mikor magammal is, pakolásokkal is (fél szatyor mécses, fél szatyor szerszám, személyes szatyrom (ami milyen remek lenne, ha tarisznya lehetne!) Mindenképpen be kell szereznem most már egy A4 méretű, stabil, erős szíjú tarisznyát, mert ez nem állapot! Kis táskák nem jók, mert azok nálam tönkremennek, én nem színházba járok általában ezekkel. Tehát benne van fényképező, mindenféle kellékek, iratok, mobil, kis ernyő... zsebkendők, toll, krém, sebtapasz, szemüveg, gyógyszer... a kis dolgok mellett. Egy tarisznya mindenképp egy kezet felszabadít! Így viszont oké, hogy még ráfér a kabátra szűken, de nincs értelme, mivel csúszós a kabát is, mindenképp fogni kell, mert lecsúszik a táska. (Még sokszor fogva is...) Akkor meg már tök mindegy, hogy kézben viszem. Nyűgös a dolog nagyon.
Na mindegy, mivel Szilviékre mindig várni kell -- így is örüljek, ha ő legalább eljön velem, még ha Bencussal is --, így leültem még bekapcsolni a gépet.
Jelzem, Danit jópár napja nem láttam "sehol", úgyhogy nem jelentkezett, mint máskor, hogy jön velünk...
Most mit ad isten, jelen volt, és rám is írt, kérdezvén, voltunk-e a temetőben. Ember, mondom, hát most megyünk! Aztán nem részletezte, csak konkrétan beírta, hogy ő most fáradt. Én ezen annyira meghökkentem, hogy másokkal ellentétben nem lépett ki belőlem a számonkérő, dorgálós, lecseszős anya, hanem szokásomhoz híven földbe döngölten befogtam és mondtam, hogy oké, megoldjuk.
Nem voltam valami bőbeszédű, de persze őszintén szólva forrt bennem a méreg, viszont ha ezt egy 31 éves embernek magyarázni kell, hogy miért is megyünk november 1-jén temetőbe... és miért lenne jó esetleg segítség... hát akkor inkább befogom a pofám. Talán éjszakás volt előző nap, meglehet. De akkor szerintem jobban hangzott volna, ha AZT mondja. Nem azt, hogy fáradt... közröhej. ÉN nem vagyok fáradt? Két hetes takonykór, egy hete lumbágó, állandó hátfájás, közben szorulás-hasmenés közjáték állandóan... de könyörgöm: ha ÉN nem megyek temetőbe, ki a jó büdös franc megy ebből a családból? Anyám menne szegény szívesen, de nem tud. Kivinni őt senki ki nem viszi. Minket se, de mi még tudunk menni...

Szilvi indulás előtt kötelezően még tetézte a szatyromat és odarakott ásványvizet és csinált egy szendvicset, hogy punktum. Ez mind a tarisznyahelyettesítő táskámba ment.
Utána 1-2 csokronként becsomagolta a vízből kivett virágokat, és egy nagy műanyag táskát telepakolt vele nekem. A másikban, ugye, a szerszámok és mécsesek. Plusz a harmadik, a "kézitáska", mely szinte a legnehezebb volt. Ráadásul ezeket kissé el kell tartanom magamtól, ez nagyon "jót tesz" a törés óta béna vállamnak, meg a fizikailag amúgy is túltengő karjaimnak...
De ő sem cipelhetett többet, mert neki meg alapból annyi cucca van, mint nekem a temetői kellékek. Ő mindenhova mindig ezer pótruha a gyereknek, magának is... esernyők, kaják, italok, ezer pótszatyor, még újságok, még seprű, még mécses, és neki is jutott vagy 6-8 csokor virág is. Tehát mint aki minimum kéthetes utazásra készül, úgy indultunk el. Ki a Derék utcára, az önmagában is másfél megálló... ennyi erővel szinte mindegy, ha az ember kimegy a Tesco felé. Na mindegy. Elvileg ilyenkor sűrített járatok vannak, merthogy temető... régen volt olyan, hogy "Temetőjárat" volt kiírva a buszra. Ez az egyébként is közlekedő 24 és 24Y-ok mellett közlekedett, és nem túlzok, néha 5 percenként jött valami. Úgy sok évvel ezelőtt.
Most nem. Most az a sűrített járat, hogy negyedóránként jön egy 24-es...
A sok szatyor mellett külön élvezet abszolválni a bérletek mutogatását Bencével, plusz Szilvi jegylyukasztása. Még e felszállásnál van szabad hely, csak hát a szatyrok... egy kettes ülésnél, mikor tudom, hogy a vége felé a csillár (helyén) is lógnak az emberek, nem pakolhatom magam körbe szatyrokkal! Úgyhogy a lábam helyére tettem egy nagy táskát, az ölembe meg kettőt. És nyilván mellém ült egy néni... Szilviék meg valahol hátul ültek ketten, három ülésen...
Megérkezésünk után, ahol cirkuszi mutatványnak számított úgy leszállni, hogy a cuccok is jöjjenek, még el kellett menjek pár nagy szál krizantémért. Ezt így szoktam. Magától ui. a kis csokrok nem igazán mutatnának annyira jól.
Úgyhogy vettem 7 nagyfejű fehér krizantémot és 6 vékony szirmú, enyhén színesebbet. Ebben volt zöld színű is, ezt én annyira különlegesnek találom, hogy saccra a 6-ban 3 szál zöld is jött. Azért nem semmi, hogy -- bár igyekeztem nem a legdrágább helyeken venni -- 4250 ment még így is virágokra, hogy már kiment kb. 3000 mécsesekre olcsóbban előre véve, plusz van 29 hazai ingyencsokrunk!
De hát sajnos, sírjaink csak szaporodnak.
Megpróbáltam Bencére sózni a 13 nagy szálú virágot, az anyja rá is szólt, hogy "de nem kardozunk ám vele!":)))); viszont nem nagyon bírta. Rossz módszerrel fogta, én meg egyszerűbbnek találtam azt is elvenni tőle félútnál... Rengeteg karácsonyfát láttam már, akik könnyedebben voltak terhelve, mint én.
Így is most Csöpike néni sírja mellett elgyalogoltunk, mert még annyira tele voltunk, és anno vagy 10 éve az anyám által beültetett, ugyanez a rózsaszín krizantém ott, a Csöpike sírjánál állandó jelleggel nagyon szépen virít. Jól bírja azt a talajt. A két kőváza pedig le volt kötve műanyaggal, gondolom, fagyás ellen. De anno azért kezdtük el istápolni ezt a sírt is, mert anyám kolléganője volt, és ő kezdte el, hogy sajnálta, hogy nem jár hozzá a kutya se. Időközben az egy szem fia is meghalt egyébként, aki vagy 5 évvel volt idősebb nálam...
Szóval szépnek találtuk így is, mondjuk, azért legalább mécsest gyújthattunk volna...:( anyám miatt... Már mindegy, ez így sikerült.

Utána az apám sírja... nahát, az kész katasztrófa volt. Még feltűnőbb volt most a temetői díszözönben az ellentét a többi, környező sír és apám sírja között. Még itt a végén felszámolják nekünk... na jó, tudom, míg le nem jár, addig ezt nem tehetik, de tényleg szégyen.
Nyár végén voltam kint, akkor ugyanez volt, özönnel a cigánybúza rajta... ráadásul akkor a száraz föld miatt ki sem igen lehetett húzgálni, hanem leginkább lemetszettem az egészet. Gyakorlatilag, ugye, a tavasszal, amikor kivittük anyámat, s ő megpróbálta a borostyánötletet megvalósítani, na, hát abból a borostyánból semmi nem lett. Nyoma sincs. Egyedül a kis apró örökzöld nemtommik állják a sarat úgy a föld szintje magasságában, amivel anyámmal pár éve ültettük tele az egész felületet, mégpedig úgy, hogy ott nőtt a sírok között, onnan szedtük fel. Ez legalább "ződíti" annyira, hogy ha kiszedjük a sok gazt és cigánybúzát, akkor az a kis kövirózsa jellegű (de nem az!) éghajlattűrő növényzet rajta marad.

Először Bencussal odahúztuk az útra a sírral egyvonalba a kukát.
A sír végi bokorszerű sásszerűen vékony, hosszú levelű növényzetet is letaroltuk nagyjából, mert zöme sárga, barna volt. Ennek egyébként fehér virága szokott lenni, csak soha nem tudom a nevét. Időnként az elszáradt részei csőszerű, könnyen kihúzható cuccok.
Bence segített elhordani a gazt, szemetet. Ebben persze időnként be kellett segíteni.

Szilvi általában a síroknál szeret maradni, ezt már megfigyeltem, hordja el a szemetet és hordozza a vizeket más, ő sepregetni és rendezgetni szeret. Elrendezgette a mécseseket is, lerakott jónéhány üvegmécsest, valamint műanyag falút. Nagy szerencsénk volt az idővel, mert sütött a nap, és nem volt azért veszedelmesen hideg sem. Tavaly mindenesetre hidegebb volt! És külön örültünk, hogy csak néha támadt fel nem túl nagy szél, szóval egész sokáig megmaradhattak a lángok szerintem.
Gazolni mindenki gazolt, Szilvi eldobható kesztyűről is gondoskodott. Aztán meglocsoltam a sírt, nem mintha mostanában rászorulna, úgyhogy nem vittem túlzásba. A vázákban Bencussal kicseréltük a vizeket, s az összesen 4 kupába belegyömöszöltünk 8 csokor krizantémot és két nagyfejűt. Egy nagyfejű már volt ott, sógornőm vihette ki kb. múlt héten, így összesen három nagyfejű lett, valamint két színben is raktuk a csokrokat. Egész jól nézett ki a végén... legalábbis nem úgy, mint egy világháborús kori elhagyatott sír.

Apámtól átmenve az úttesten, a nagyanyám sírjához mentünk. Szilvi mondta, hogy azt a sírt imádja a legjobban. Egyből nekiállt sepregetni, rendezkedni, én pedig Bencussal hordtam a szemetet és a vizeket.
Itt lentre 6 csokor krizantém, a kereszt alatti vázába rakott kupába két csokor bordó krizantém került, valamint még lentre két nagyfejű és egy zöld színű vékony szirmú.

Sok-sok mécses került rá. Itt minden évszakban nagyon kontrasztos a hely, ha süt a nap. Nem lehet igazán jó képeket csinálni, de most egy időre eltakarta a napot egy felhő, és le lehetett fotózni jobban, mint máskor.

Ezek után keresztanyám felé haladtunk, és útbaejtettük Jucikát, aki kapott egy halványlila vékonyszálú szirmú krizantémot és üveges mécsest, le is sepregettem a sírt, melynél nemrég lehettek, nagyon szépen égtek még a mécsesek és sok virág volt nála.

Katóka néni sírja Imre bá' által gyönyörűen gondozott, úgyhogy ott csak mécsest gyújtottam.

Keresztanyámnál legalább olyan ciki a dolog, mint az apám sírjánál, plusz tetézve annyival, hogy a keretdeszkák elkorhadtak, így szedett-vedett, összefüggéstelen az egész. A nyár végi ottlétemkor az égbenyúló krizantémokat kicsire metszettem, ennek köszönhetően most csak derékig értek... de virágoztak! Ugyanaz a rózsaszín krizantém, amilyen csokrokat hoztunk is.
Itt találtam ezt a csodaszép tölgylevélfürtöt, melyet haza akartam vinni kipréselni.
Otthon még megvolt, aztán valahova eltűnt, egy levelét találtam meg még valahol...

Nála sepregetnivaló is van bőven, nem győztem szatyorszámra elhordani őket. Bence jött a vízcserékhez itt is... a krizantémokat meglocsoltam, kiszedegettük a gazokat, a tölgyleveleket... közben ciki volt, mert a mögöttünk lévő urnasírkőhöz is jöttek, és itt az urnaligetben azért nem nagyon lehet elférni, ha a szomszéd sírhoz is jön valaki. Pláne, hogy mi is hárman voltunk, azok meg négyen... Nem volt kényelmes. Szerencsére ők hamarabb elmentek, nyilván nem volt ennyi tennivaló...
De keresztanyám is kapott 4 csokrot a 2 vázába, és közéjük szúrtunk 2 nagyfejű és 2 fehér, szálas krizantémot. Szilvi mécseseket gyújtott, valamennyire fotózható állapotba hoztuk.
Hát, mit nem adnék, ha egyszer meg tudnék itt csináltatni bármilyen legolcsóbb fajta urnasírkövet...
Kétségbeejtő, hogy most már rajtam kívül tényleg senki nem jár, ha én nem leszek, max. Szilvi járhat még ki, néha Dani... de ők sem fogják túlzásba vinni. Én azért mégiscsak eljárok évente vagy 4-5-ször, és így is, hogy néz ki ez a két sír!
Még azt nem is mondtam, hogy Bencus nem is volna fiúgyerek, ha nem a tüzeskedésen járna az esze. Valahányszor az anyja gyújtogatja a mécseseket, Bence is egy vékony ágdarabbal tüzeskedik; őrület. Nagyon oda kellett rá figyelni!

Ezek után visszafelé menve a krematórium szemből nézve bal oldalán lévő padra letanyáztunk, és szendvicseztünk, ittunk egyet. Bencus hármat is befalt, míg az anyja és én 1-1-et... Na meg akkor már ittam is, ha már Szilvi cipeltette velem ezt a félliteres vizet.
Egy idő óta gondolkodom, hogy nem fogom kibírni még, ami hátravan. Mondtam is Szilvinek, hogy ide figyelj, engem nem érdekel, hogy nézhet ki egy ilyen Toi budi, de én bemegyek, mert tudom, hogy sokkal jobban fogom érezni magam, ha kiadhatom magamból a felesleget. Így is lett, mondhatnám, borzalmas, ahogy körbe volt vizelve, de megpróbáltam hozzá nem érve bedűlni és minél gyorsabbra venni a szabadulási tempót. Még vécépapír is volt egyébként!
Aztán meg fogtam egy összecsomózott, virágok által maradt papírthalmazt, és letöröltem vele a peremet. Ezt már nyilván mások miatt, mert én már addigra túlestem. Oké, ez nem lemosás vagy pláne nem fertőtlenítés volt, de legalább néz ki valahogy. Szilvi szerencsére csak bement utánam, és legalább nem látta azt a katyvaszt, viszont elmondtam neki... nem mintha anélkül ő ráült volna!
Szóval mindenképpen kár ódzkodni tőle, mert utána szinte más emberekké változtunk. Egyből nem volt semmi bajunk, sokkal jobb kedvünk is lett! Bencusnak végig nem kellett pisilnie...
No, ezek után mentünk el Ervin sírját megkeresni. Tudtam, hogy 21-es liget, és hogy már a temetés óta azért csak megleltem egyszer. De ez nálam semmit nem jelent. Képes vagyok olyan sírokat soha többé meg nem találni, ahol már, mondjuk, 4-szer is voltam! (Annuska néni pl.)

A 21-es jelző után most is bóklásztam, kicsit túl messzire mentem el az úton, még ha csak méterekről van szó, akkor is. De kiderült, hogy miért is nem láttam meg az útról, hiszen amúgy közel lenne... hát azért nem, mert új sírkő van csináltatva. Szép, szürke, erezett márvány. Melyen már Ervin neve is rajta van.
Gazdagon fel volt díszítve, virágozva a sír és égtek rajta naaagy mécsesek.
Én raktam egy magammal hozott flakonba, melyet nehezékkel elláttunk, két csokor rózsaszín krizantémot, és közvetlen a sírkő elé raktam, ahol még pont volt annyi hely. Előtte ki kellett derítenem, merre van itt kút, hiszen víz is kell bele. Szilvi meglátott egy kannás embert, és mondta, hogy nézd csak, uzsgyi utána! Így is tettem, most már legalább tudom, merre van innen a kút. Igyekeztem úgy fordítani a flakont, hogy ne legyen gond, hogy teás flakon a "váza", de most mit csináljak -- ez van. Ezen kívül a többi vázába, ahol sok friss virág volt, belerakattam a bal oldaliba egy fehér nagyfejűt, a jobb oldaliba meg én szúrtam bele egy zöld krizantémot. Mécsest is gyújtottunk, kis üvegest... Örültem, hogy mégiscsak sikerült megtalálnom...
No, ezek után visszagyalogoltunk, ahol már a kajálásunk környékén elkezdődtek a szertartások a krematórium előtt. A háta mögött mentünk át a túloldalra, ahol útközben egy másik flakonba, már közben gyűjtött nehezékkel vizet is vittem eleve a Zoli sírjához. Itt is lesepregetés volt (egy lemosás sem ártana azon a síron), majd kifejezetten a Zoli "könyve" mögé raktam a két rózsaszín krizantémcsokros flakont, a beleszúrt zöld hosszú szárúval. Mécsesgyújtás is megvolt. Lassan 6 éve járok ide, de most először tapasztaltam, hogy mások is tettek le itt, Zoli "könyvénél" mécseseket és kis sírcsokrot is. Mert eddig minden virág vagy egyéb a fejrésznél volt. Egyedül én szoktam Zolihoz tenni a cuccaimat.

Miközben én ezt csináltam, Szilvi a pár sorral mögötte lévő Irén nevű, apai nagyapám testvére és annak férje elhagyatott sírját vette pártfogásba. Imádja az ilyen elhagyatott, senki által nem látogatott rokonsírokat istápolni. Úgyhogy ez végül is sokszorosa időt igényelte annak, amit pl. Jucika, Ervin, Zoli sírja igényelt.
Körbe kellett többször seperni, sőt, felül is tízcenti vastag levelet, szemetet... Szilvi még a fölé hajló faágakat is megmetszette. Nem sajnálta a mécseseket sem, főleg műanyag, de több mécsest, valamint én vizet hoztam és két csokor krizantém ide is jutott.

Meg kell még jegyeznem, hogy legalább 6-7 olyan sírhoz raktunk virágot és teamécseseket, amelyeket látványosan senki nem látogat és el van hanyagolva. Vadidegenek, de mégis jólesett, hogy ha mindenkinél nem is lehetünk ott, akit nem látogatnak, de azért legalább ennél a pár embernél volt valaki!

Ezután, pont a római katolikus mise közben, már enyhén sötétedésben elballagtunk a kapuhoz, ahol Jézus szobra áll, közvetlen a kerítésnél, kerítésBEN, kifelé nézve. A temetőkerítés belső részénél az ilyenkor megszokott kis emlékkert csodálatos volt a rengeteg virágtól és mécsestől!
Mi is gyújtottunk teamécseseket, mindhárman többet is, és ráadásul többször újra- és újragyújtottuk azokat, amelyeket már elfújt a szél. Sok fotó készült itt is.

No, innen kezdődött az út utolsó bő harmada.
Egy megállónyit visszagyalogoltunk a temető előző kapujáig!
Ott most már simán megtaláljuk a nagy családi Jószay-kriptát. Természetesen saját 1 éves nyomainkon kívül a világon semmi jel nem utalt arra, hogy itt bárki is egy gyufaszálat keresztbe tett volna.
Nem jár ide senki, hiába... Mi meg, lám, nem is ismerjük személyesen a kriptában lakókat, csak a családfa az, ami alapján tudjuk, ki kicsoda volt a családban, na meg nyilván gyerekkoromban 1-2-szer elhozott ide anyám, már csak azért is, hogy megmutassa, hogy itt van apád felmenőinek családi kriptája.
Elvileg a Jolán nénit láttam egyszer, mikor csak én voltam otthon és ő becsengetett. Ez közvetlenül a nagyanyám halála után volt. Aki, mint tudjuk, külön sírban van, ott, apámmal szemközti részen. Mert ők külön világ voltak, külön is éltek, a nagyapám hiába az én 8 éves koromban halt meg, soha nem ismertem... Nagyanyámék nem váltak el, mert akkor az még szégyen volt... ez a nagyapám volt a bizonyos fekete bárány a családban. Őt még ide temették, de neki már csak a sír hátulján jutott felirat.
Mindegy, mi nekiálltunk, és hárman is sepertük már sötétben a nagy kriptafelületet. Irgalmatlan sok levél volt rajta és mellette. Egy szemeteszsákba gyűjtögettem lapáttal a leveleket, és 5-6-szor megjártam vele a kukát. Ott kiborítottam a tartalmát, és kezdtem elölről. Szóval meglehetősen fizikai melót végeztem majd egy órahosszat... (még jó, hogy pisiltünk...:)))

Elmentem három, még felismerhetően miáltalunk tavaly hozott flakonokat elmosni és vizet hozni bele, mivel pont három csokor virágunk maradt. Szilvi rendezett el mindent, mécsesekkel borította a tábla előtti terület közepét, úgyhogy végül is látható lett a különbség. Közben tök sötét lett amúgy, és láthattuk, milyen csodálatos ilyenkor, sötétben a temető! Azok a pazar fények, gyönyörű sírok!
A nagyapám sírja mellett van a gyerekkori barátnőm szüleinek és férjének sírja, nagyon szépen rendben van...

És még utoljára a nap végén, a sötétben botladozva megkerestük Szilvi volt osztálytársának csodálatosan rendberakott sírját, mely olyan tökéletes volt, mint mindig. Szegény kis okos fiú, akire mindig oly büszkék voltak a szülei, minden évzárón őt fotózták és ő kapott okleveleket, jutalmakat... egyszerűen 8. utáni nyáron a tócóvölgyi építkezésen rossz helyen "játszott" társaival. Ráomlott a föld... nem tudták megmenteni. Ősztől kezdte volna a Kossuth-gimit.:(

Végtelen megkönnyebbülés volt már egyébként, hogy össze tudtuk pakolni a szatyrokat és már nem volt nehéz a cucc. Ezt fokozatosan éreztük úgy az út felétől.
A busz szerencsére viszonylag hamar jött, én és Bence le tudtunk ülni, Szilvinek is volt mögöttünk legalább egy olyan hely, ahova le tudott pakolni. Aztán még jött egy tízperces gyaloglás hazáig, pont a házunk sarkánál hívott fel anyám, beszéltünk pár szót, aztán abban maradtunk, hogy később visszahívom és beszélünk -- de a lényeget elmondtam. Majd otthon kiszámoltuk, hogy pont 6 órahosszát töltöttünk el lakáson kívül.
Macskák persze azonnal elkezdték a kétszer dupla alomhasználatot, és -- holott indulás előtt délben odaadtam nekik, amit később kéne -- persze éhen is kellett halni lassan!
Hihetetlen, de végül is túlvagyunk...
Jó érzés volt elpakolás, rendrakás után végre leülni.

Virágokért anyámhoz

Elég keményen tartotta magát a derekamban a lumbágó, de folyamatosan kezelgettem és nagyon óvatos voltam, tudtam, hogy két húzós napom lesz, addigra helyre kell jöjjek.
Egyik az volt, hogy hétfőn újra elmenjek anyámhoz, ez tulajdonképp a negyednapja lesz, hogy kitört rajtam a lumbágó, de muszáj elmenjek, mert anyámnak rosszulesne, ha feleslegesen díszítenék a kertjét a krizantémok, hiszen legalább annyi hasznuk legyen, hogy a temetői kiadások ennyivel is kevesebbek lesznek... valamint elsősorban persze az, hogy szépítsék a szeretteink sírjait!
Bizony, láttam, hogy egy-egy ilyen kiscsokor is már 300 Ft körül jár a temetői virágárusoknál...
Még így is, hogy előre vesszük, ahol olcsóbban beszerezhetők, a mécsesek -- Szilvire bízva nyugodtan az ilyesmit, hogy hol, mi az olcsóbb --, így is legalább 3000 elment mécsesekre. Pedig ezekből a legflancosabb is az a kisfajta üveges, fémtetejű mécses volt, melyből vettünk fehéret és pirosat, aztán vettünk műanyag falú szintén tetőset, mécsesnél magasabb műanyag falút, mely tető nélküli, és hát a teamécsesek.
Ezentúl még kint a temetőben a csokrok mellé hosszú szárú, szép nagyfejű krizantémokat is szoktam venni. A kiscsokrokat meg azzal fizetjük meg, hogy anyámnak le kell szednie, csokrokba kötnie, nekem meg elgyalogolni és hazagyalogolni két óriás szatyorral (plusz a magam nem könnyű táskája).
Mert ugye, testvéri népeknél három kocsi is van a családjukban, de... ami nem műxik, az nem műxik.
Öcsémnek nem mániája a temető. Sógornőm kimegy természetesen saját autóval, és letudja 1-1 szál virággal azt a két sírt: a szüleiét és apámét már "múlt hét végén" -- ennyi neki a temető. A gyerekeik meg szerintem szintén baromira odafigyelnek az ilyesmire.
Ezért ÉN másztam el újra anyámhoz. Vittem a befizetett csekkeket és a közben "termett" száraz kenyérhéjakat, hogy ne menjek üresjáratban.
Anyám már százon felül van az elrakott befőttekben, most is csinált vagy húszat azóta, mióta 4 napja itt voltam... valamint, ugye, hetekig több mázsa almát reszelt le öcsém cefréjének... (aki legalább hálából kivihette volna őt a temetőbe!, vagy egyszerűbbet mondok: netán elhozhatta volna hozzám az anyám által kicsokrozott virágokat! EGY lépcsőházban lakunk, nem mintha ennek látszata lenne...).
Nem tudok abba beleszólni, hogy mondjuk, anyám ne féljen szólni! Nem tudok, mert én sem merek. Olyan hamar plafonon van, hogy nehogy miattunk kapjon már valami gutaütést! Ő csak akkor segít, ha magától támad fel benne a lelkiismeret. Felszólításra -- ugyan, mit felszólítás!, alázatos kérésre -- más a reakció.
Rideg, hideg, szeretetlen, igazságtalan és barátságtalan arrafelé minden.

Anyám sült almát is csinált, de azt nem tudtam megkóstolni, viszont pakolt belőle otthonra.

Anyámnál húsleves főtt kacsaszárnytőből, mely isteni volt. Ha még nem laktam volna jól a levestől, akkor volt utána levesben főtt krumpliból és répából köret a főtt kacsaszárnytő mellé.
Egyébként ott volt reggeli bejelentkezés után kisebbik unokahúgom is Mollyval. Molly egyszerűen majd' megőrült a jövetelemkor. Komolyan attól féltem, hogy az örömtől lesz valami baja. Egekig ugrált, és bár unokahúgom is próbálta higgasztani, és én is az elémrakott nagy szatyrokkal próbáltam kivédeni az örömrohamokat, így is úgy "mejjbeugrott" Molly a világos kabátomon, hogy még egy óra múlva is fájt a helye. Hát erről nem tehet a szerencsétlen, hogy nekem ott ez nem hiányzott, úgyhogy ahányszor mellém jött vagy odaállt imádni, én is simogattam és beszéltem hozzá.
Unokahúgom, becsületére váljék, vágott fát anyámnak és fel is rakta a felvágottakat. Ő egyébként konditerembe jár, nagyon sportos, erősebb, mint sok férfiember. Még csak nem is lélegzett gyorsabban a műveletsor után. Ahhoz képest, hogy én meg vánszorogni alig bírok a lumbágómmal... bár én fiatalkoromban sem voltam sportos és erős.
Jól elbeszélgettünk egyébként, kihagyva a családi kínos dolgokat, főleg róla volt szó. Ő is munkanélküli már 5 hónapja, és csodák csodája, ő sem igazán tudott elhelyezkedni, pedig eddig neki mindig sikerült! Szabad, független, fiatal, és állítólag dögivel van állás az eladó-pénztáros szakmában, ugye... és ő megy is utána rendesen, személyesen is. Mégsem.
Egyébként úgy tűnik, hogy ami a privatizáció után kezdett nem fontos lenni -- tehát az, hogy régen az embert annál inkább értékelték és megbecsülték, minél kevesebb helyen dolgozott, mivel ez a munkaerő megbízhatóságát és "minőségét" jelentette! --, ez ugye, a privatizáció után megváltozott. Kezdett divat lenni a sok munkahely, mert talán ez az ember kapósságát is jelentette. Ekkor másztam bele én is a csőbe és hagytam ott a nyomdát... nem kellett volna... de akkor ez ment; a kisebb, alakuló cégek többet fizettek, a nagyüzemeknél meg elbocsátások folytak. Szóval, ez az utóbbi felfogás, hogy jó szemmel nézik a sűrű munkahelyváltást, ez mintha már kezdene változni. Most megint nem igazán számít előnynek. Unokahúgomnál is rákérdeztek már többször, hogy megmondaná-e, miért volt ilyen sűrűn munkahely-váltogatása. 28 évesen már iszonyat sok helyen dolgozott, és feltűnően kevés volt benne az, amelyik netán pár hétnél többet is kibírt. Neki lényegében Anglia is egy röpke próbálkozás volt, vagy 4-5 hónapnyi talán, de ahogy visszagondoltunk a szösszenetekre, inkább ráfizetés volt ez a családnak. Nyereség az tutira nem, de semmi...
Szóval egyedül a Meki az, ahonnan kétszer is önként jött el relatíve hosszabb idő után, de valahogy már furcsa ez a töméntelen elbocsátás is; talán az ő stílusával, modorával van valami. Most úgy néz ki, harmadjára is mégiscsak a Meki lesz a munkahelye tán, pedig pár hónapja hallani sem akart róla. A nyáron piedesztálra emelt amwayezés, amit annyira, de annyira nyomott volna, és abból akart meggazdagodni, arról egy ideje egy rohadt hang nincs...
Így tehát most már nem derogál visszakéredzkedni a Mekibe. Múlt héten még nehézségeket hallottam anyámtól ezzel kapcsolatban, hogy állítólag nem veszik vissza, mert leszavazták vagy mi... De most úgy néz ki pár hét után, hogy mégis, hiszen pont kéne munkaerő. Na hálisten.
De legalább látja a családja is, hogy nem kellene Szilvit (az enyémet) letojni és semmibe venni, mert ha ilyen nehezen megy függetlenként is a munkakeresés, akkor Szilvinél mégiscsak fennáll a gyerekét egyedül nevelő anyaság, basszus. Nem ugyanaz a kiindulóhelyzet. Ha egy fiatal függetlennél fennáll, hogy sehol nem hívták vissza, holott nemcsak neten, de személyesen is ment jelentkezni -- akkor miért kell Szilvit ócsárolni... na, ezt soha nem fogom megérteni. Valamint az, hogy a fiatal egyedülálló, sportos, strapabíró leányzó több 12--14 órás műszakba NEM megy el Molly miatt, akkor miért oly nehéz felfogni, hogy Szilvi ugyanezt mégiscsak egy GYEREK miatt nem képes elvállalni?
Ja, és mindketten megkapták pl. a toborzást, amit unokahúgom lesz@rt, Szilvi pedig elment rá, gyerekkel! Ez az oltári nagy különbség alapvetően jellemző egyébként egyik és másik család hozzáállására -- mindenben.
A különbség, hogy nekik van pénzük, stabil helyzetük -- nekünk meg nincs, csak kiszolgáltatottságunk. Így aztán természetesen velünk mindent lehet, és ők a diadalmasok.

Egyébként közben Imre bácsi is idehozott tegnap bordó krizantémokból, mely anyámnál most nem lett. Anno anyám adott belőle Imre bácsinak is, nála lett, anyámnál meg kihótt. De Imre bá a Katóka néni (volt neje, anyám barátnője-szomszédasszonya) sírját pedánsan rendben tartja, nem tudok oda úgy kimenni, hogy ne lenne az a sír tökéletes! Szóval nem volt szüksége a bordó krizantémra, ezért leszedte és anyámnak adta. Így abból is lett 9 csokor!
Indulás előtt anyám összerakta a két nagy, földig érő szatyromba a virágokat, jól tele is lettek: 29 csokor lett összesen. Utána már nemsokára indultam, már így is sötét volt rám végig.
De kibírtam anélkül, hogy belémállt volna megint a lumbágó, pedig a Kishegyesi úti zebra közepénél pont eszembe jutott. Mondom, ide kéne állítani egy mécsest...:)))
Otthon ezzel persze nem ért véget, kivettem a nagy lavórt és a szennyesvedret, s megpróbáltam úgy kipakolni az összes csokrot, hogy ha öntök bele csőrös locsolóval annyi vizet, legalább az aljukat érje a víz. Szóval azért volt ezzel még otthon is dolog, csak utána tudtam lenyugodni, és akkor már éreztem, hogy majd beszakad az egész hátam. De az legalább nem lumbágó, "csak" a megszokott jóféle hátfájás...

Így nézett ki otthon kipakolás után a konyhaasztal, amit Honesty természetesen asszisztált végig...

Kedvenc szó kihívás

Kedvenc szó kihívás
volt előbb Timesz, később Jazkuszi által átvett kihívás, ha jól értelmeztem...
Mintegy 225. résztvevő voltam rajta.

Bizonyára mindenkinek van egy szava, amihez valami fűzi. Ez lehet életed első szava, vagy ami leginkább hozzátartozik az életedhez. Nekem ez a Miért lesz. Annyi a kikötés, hogy a szó minimum 5 betűs legyen. Ékezetes betűnél az ékezet nélküli párja is ér, a magánhangzónak pl. Á esetében az A.
Szóval a teendők: 
- Kattints a Részt veszek! gombra!
- Keresd meg a megfelelő szót!
- Olvass el minden betűvel (a szerző vezeték- vagy keresztnevének kezdőbetűjéről van szó!) egy könyvet!
- Linkeld hozzászólásban az olvasást és kérek egy kis értékelést, 2-3 mondat elég. 
- Örülj a zöldnek.:)
Az olvasásokat egyben, külön is lehet hozni; ahogy szerintetek jobb.
A szó betűit a könyv írójának vezeték- vagy keresztneve kezdőbetűi alkossák.
Saját példám:
    M - Marni Bates: Rocksztárt kaptam karácsonyra 
    I - Isaac Marion: Eleven testek 
    É - Simone Elkeles: Tökéletes Kémia 
    R - Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet 
    T - Tavi Kata: Nyitótánc

Kérek mindenkit, ha meggondolja magát közben és mégsem szeretne részt venni a kihíváson, lejelentkezés előtt tiszteljen meg annyival, hogy szól! Nem haragszom meg érte, viszont akkor nem lenne kavarodás a már sokszor említett gyönyörűséges exceltáblázatomban! :) 
Köszönöm!
Újraolvasás is ér. Az olvasásokat a kihívás megkezdésétől fogadom el.

UPDATE1: Kérlek titeket, előre írjátok meg nekem a választott szót, így könnyebb lesz mindnyájunknak.
UPDATE2: Ez is kérdés volt, mi legyen dupla betűknél. Tehát ha valaki a CSOKOLÁDÉ szót választja pl., akkor Cs-s írót kell hozni. Köszönet, ha betartjátok ezeket. 
Az a helyzet hogy új vagyok a kihíváscsinálásban és hát ha valamit szép szóval elbaltázok akkor szóljatok nyugodtan nem haragszok meg :)
UPDATE3: Idegen nyelvű szó és idegen nyelvű olvasás is ér.


Én mi mást, mint a MACSKA szót választottam.
Egyedül a CS miatt kellett új szöveges értékelést csinálnom, mivel a többihez megvolt.
     M – Móricz Pál: Hortobágyi Dely Mátyás kalandos élete 
     A – Anna Teleki: Egyetlen szó ára
     CS – Orosz T. Csaba: Holdfényanzix 1986
     K – Kocsis Nagy Noémi: Ízek innen és határokon túlról 
     A – Amanda Quick: A gonosz özvegy 
Megérkezett a 291. plecsni.

Ami nem megy...

Végre hosszú idők után nyertes lett egy versem a listán.
Én úgy gondoltam, hogy az elején viszonylag jó nyeréssorozat után SEM rosszabbak a verseim, csak akkor az újdonság varázsa... vagy mit tudom én... mégiscsak anyagilag betámogatott tagságom miatt csúnya szóval élve az volt esetleg netán a "beetetés".
Utána sem romlott szerintem a színvonal, lásd, pont akkortól lendült fel időben igazán íráskedvem, mióta három olyan helyen szerepelhettem, ahol addig nem. Azóta egyből tudok megint írni, hosszú évek szünete után.
Sőt, ugye, több antológiában való részvétel, két saját új e-könyv... nem hinném, hogy rosszabb lennék, mint az elején. Mindegy, én már rég elkönyveltem és beletörődtem, hogy a listán számomra nem terem újabb babér, ezért kihagyott egy ritmust a szűm, amikor az Akrosztichon belső pályázatnál megláttam nyertesként a nevem. Erre 21 fő 51 verssel nevezett, jómagam is 4-gyel.
Majd ha megérkezik a nyeremény, akkor berakom a verset is.
Két nyertest választottak, az egyik én lettem. Hirtelen azt hittem, hogy tévedés, én nem szoktam nyerni.
Úgy gondoltam, szinte minden pályázatra a legtöbbet hozom ki magamból, és mégsem... hát, ott egye meg a fene. Így sem tudom, mi lesz a jövő évi tagsággal, mert én erre nem tudom befizetni a tagsági díjat, amit már szednek vagy egy hónapja. Tavaly sem akartam tag lenni pont emiatt, meg 8 és 9, 10 éve sem, amikor kértek, illetve szóba került. Pedig akkor még volt keresetem, most meg már nincs.
Szóval nem is igazán tudom, hogyan kell "nem tag"-nak lenni, mert itt aztán nem mindegy, hogyan és mikor szólok, mert bármilyen aranyszívűnek mondják a vezetőt, mégis nekem túl erős a bánásmódja, és nem is látom sok esetben indokoltnak és igazságosnak vagy kiérdemeltnek azt a sok lehordást, amiket kapunk.
Sokszor végig gondoltam: én nem tudok talikra járni, nem fogok tudni nyomtatott könyveket kiadni, amitől esetleg rámharapnak, és a belső zsűriskedés és elbírálások szerintem már csak azért sem megy, nem mehet pártatlan alapon, mert baromira nem mindegy, hogy XY-t 10, amazt 7, emezt 12 éve ismerem, évente többször találkozunk és bulizunk együtt, akkor tán nem fognak egy idegen, újra szavazni, még ha annak nem is rosszabb tán az írása!
Másik, hogy az éves pontszerzésekkel is el lettem számolva, két teljes nyerést nem számoltak el. Nem mintha tétje lett volna, mert a régebbi tagságnak, nyomtatott könyv megjelentetőknek sokszoros pontszámok jöttek ki, tehát én akkor sem rúgok labdába semmilyen díjnál, ha történetesen elszámolják azt a két nyerésemet. Csak hát, milyen az ember meg az igazságérzete...
Következő, hogy ugye, megjelent egy folyóirat az éves belső pályázatok nyertes verseiből.
Amiből nekem is volt 4, azaz négy darab. És hol van az igazság, hogy valakinek 4-6-8 verse és egyéb írása is megjelent, nekem meg egy sem? Azok a nyerések nem voltak ugyanolyan illetőségűek vagy jogosultak?
Szóval ilyenek cseszik a csőrömet, de legfőképpen, hogy nem igazán való nekem ez a függés ilyen pénztelen állapotban. Még csak október vége van, tavaly is úgy volt, hogy októbertől egész évben tartott a folyamatos felszólítás befizetésekre, sőt, szerintem még januárban is befogadtak bárkit, aki akkor fizetett be.
Mivel utazgatni ezentúl sem fogok talikra, nem fogja futni nyomtatott könyvre, nem érzek semmilyen különösebb kitüntető kegyet (legalább azt várnám el, hogy ameddig én értelmesen, normálisan, intelligensen szólok vagy kérdezek, akkor minimum ugyanazt kapjam vissza, ne cinikusan, tőszavakban, degradálva), akkor valójában vajon mennyire fontos nekem itt lennem. Így ünnepek előtt, név- és születésnapok előtt egyáltalán nem lesz pénzem tagdíjra.
Azt meg itt is ugyanúgy, mint a nyomdásztalin a vacsorámat, nem várhatom el örökké, hogy valaki sajnálatból befizeti helyettem. Sem a vacsorát, sem a listás éves tagdíjamat és még sorolhatnám, hogy mi mindent nem.
Én TUDOK lemondani, ráadásul sértődés nélkül. Van jópár év mögöttem ennek gyakorlatával! "Gazdagodtam" egy csomó olyan tapasztalattal, amit, ha történetesen végig tudom dolgozni a hiányzó 4 évet és már nyugdíjas lehetnék másfél éve, soha az életben nem tapasztalok meg! Ez rengeteg alkalmazkodást, toleranciát és alázatot igényelt és igényel folyamatosan, de már megszoktam 5,5 év óta!
Csak akkor mindenki más is fogadja el, hogy én_ nem_ tudok_ olyan szinten belefolyni a társasági életbe, mint ahogy kéne, ahogy kellene tennem. Mert NEM tudok tovább nyújtózkodni.
És azt szeretném, ha ezt végre mindenki mindenütt megértené, és senki nem sértődne meg.
Mert mindenki higgye el, nekem sem olyan könnyű x év után sem elfogadni, hogy itt kellett, hogy kikössek.