Névnap I.

Nem ismétlem magam, már írtam erről -- bár "egy újszülöttnek minden vicc új" (ez nem vicc, csak tény) --, hogy ha az embernek kétszer van névnapja egy évben, akkor úgyis hiába írom én ezt meg bármennyi illetőnek, senki nem jegyzi meg, ráadásul rossz szájíze maradhat utána. Minek legyen neki az?
Így természetesen köszöntenek ekkor is, meg júliusban is. És már rég nem csinálok belőle problémát gondolatban sem, hogy lelkiismeretesen visszautasítsam, mondván, ez nekem még nem jár.
Tök mindegy, nem? Jó szándéknak ne vegyük élét. A jó szándék pozitív. Ha valaki ránk gondol, ha valaki csupán addig a fél percig velünk foglalkozik, míg ír egy pár szó köszöntést vagy felrak egy képet, akkor örüljünk mi is, legyünk hálásak és köszönjük meg. Én így vagyok vele...
Köszönet az egész nap érkező köszöntéseknek, s a képeket fel is rakom:

És akkor még kaptam egy verset is:

Szuhanics Albert:

Magdolna-napi köszöntő

Magdi, Magda, Magdaléna,

névnapotok mai téma,

köszöntelek benneteket,

eszem a kis szíveteket!

Virág helyett ezt a verset,

fogadja a felnőtt, s gyermek!

Aki Léna, aki Magdus,

jár itt neki illő taktus...

A Magdusok nagyon szépek,

mégis szorgosak, szerények,

boldog lehet, kinek párja

ilyen névvel van megáldva!

Okosak ők és huncutok,

hűségesek, de szabadok,

mindig tudják, hol a mérték,

minden Magdi mesés érték!

Éljetek sok Magda-napot,

legyetek mindig boldogok,

a betegség elkerüljön,

mire vágytok, teljesüljön!

E köszöntőm kedves Magdik,

most átadom tinektek itt,

szeressétek az életet,

s megáld az ég benneteket!

Természetfotózás anyám felé

Szerdán elsétáltam anyámhoz. A szokásos útközbeni szépségek természetesen arra ösztönöztek, hogy akárhány cuccom van is, azokat a földre hajítsam, ha fotózni támad kedvem. Mert megint egy csomó olyasmi virít, ami pár hete még nem.

Szegénykém nagyon kivolt, mert kora reggeltől pár órát derékszögben dolgozik a kertben, és csak utána veszi észre, hogy bizony, úgy maradnak az ízületei. Alapból fáj a lába folyamatosan, és ez még minden részéhez hozzájön pluszban. Ezt én már teljes mértékben megértem a köztünk lévő negyedszázad ellenére is... én sem tudok leguggolni és utána felállni. Még ha van mibe kapaszkodni, akkor is nehézkes... Nincs hozzá már csontom és valahogy izmom-ízületem se...

Csak 14 voltam, mikor apai nagyanyám meghalt, de máig jól emlékszem rá, mennyire fel nem fogtuk és nem értettük, mi az, hogy nem tud valaki guggolni! Aztán 20-30 év múlva azt sem értettem, hogy nem tud valaki a kádból ki-be közlekedni? Azt tudtam, hogy igazat szólnak, hiszen semmi értelme nem volt, hogy ilyesmiben ne állítsanak igazat. Csak éppen el sem tudtam képzelni.
Minden kétkedőt biztosíthatok: mindez igaz! Eljő az a kor, amikor az ember saját magán tapasztalhatja... kinek előbb, kinek később.

Fel voltam háborodva, hogy mindenek ellenére képes volt pogácsát és meggyes piskótát sütni, meg éppen kacsaszárnytőből főtt a húsleves! Amiből én persze nem ettem, mert tudja, hogy nekem főúri lakoma a húslevesben főtt krumpli, sárgarépa sóval és némi leveszsírral lelocsolva... ááááááááááá, mindig is imádtam. Úgyhogy mikor pár óra múlva eljöttem, még le sem szűrte tulajdonképpen a levest, de 2 krumplival és répával jóllaktam. Persze a sütikből hoztam haza, a kistepsinyi meggyes piskóta 2 napot sem ért meg nálunk. A pogiból meg hétvégén Dani is bőven el lett látva...

Kibeszéltük egügyi helyzeteinket, eszmecseréltünk epekőműtétek tapasztalataiból.
Igazság szerint már csak sóhajtozni lehet ezen az egészen... valahogy annyira nem akaródzik sikerülnie semminek...
Mindenesetre megint fotóztam egy csomó ezt-azt, útközben és kertben.