Mikor megkaptam az elbocsátó, szép üzenetet, megvallom őszintén, egy darabig egyáltalán nem tudtam szóhoz jutni. Néztem ki a fejemből, egyenest a szemébe az elbocsátónak, miközben ezernyi érzés kavargott bennem. Nagyon fegyelmezett benyomást kelthettem, mert ezután tények szerint sorolta, mennyi a felmondási idő, mennyi a végkielégítés, és kétféle megoldás van: rendes felmondás és közös megegyezéses. Utóbbinál szűk egyhavival több összeg lett kínálva, viszont ahhoz az kellett volna, hogy másnap már egy új munkahelyen tudjak kezdeni, ahol természetesen tárt karokkal csak engem várnak. Mivel ez így abszolút képtelenség, így nyilván nekem sem érte meg azt, hogy ne toljam ki 2 hónappal a Munkaügyi Központ meglátogatását azzal, hogy azt választom: nyugodtan rúgjon csak ki. De ezt sem tudtam azonnal eldönteni, csak másnapra.
Valamint közlésre került, hogy rajtam kívül még két embernek - összcégen belül most 10-nek - kell mennie. Talán nem véletlen, hogy mi ott hárman mind az 5. X felett vagyunk...
Mikor helyemre mentem, akkor tudtam meg, hogy én már a másodikként lettem hívatva, és utánam még ment egy gyanútlan ember a szép üzenet meghallgatására.
Mikor helyemen kérdezgettek tőlem ezt-azt, már éreztem, hogy sokáig nem lehet visszatartani a kitörést, de szerencsére munkaidő vége felé járt, így csendben erőltetve visszafogtam magam. És mivel a szemüvegem tavalytól nem használható, újat nem tudtam még - ezentúl meg pláne - csináltatni, így napszemüvegben járok, hogy legalább a fény ne okozzon fizikai fájdalmakat; egyúttal rájöttem, milyen szuper előnye is van: ha a hosszú hazaút alatt rájön az emberre a bőgés, nem látszik. A buszon ájult hőség volt, de csodálkozva észleltem, hogy bár nagyon érzékeny vagyok rá, most szinte nem is érdekelt.
Járt az agyam, folyamatosan. Úristen, mi lesz most! Hogy mondom el a legközelebb állóknak, hiszen én mostantól képtelen vagyok beszélni - holott valakinek nagyon el kéne!
Még vásárolnom is kellett, sőt, füvet szedni sem felejtettem el a macskámnak...
Aztán végre felértem, és míg a három zárral bíbelődtem, már nyüszítettem, mint a kutya. Végre, végre, magamban lehettem! Még kötelességszerűen berámoltam a hűtőbe és elpakoltam, de zihálva, zokogva; magamon érezve a macskáim csodálkozó tekintetét. Kiraktam a kajájukat, kicseréltem a vizüket, aztán innentől kezdve csak bömböltem. Mivel másnap is menni kellett dolgozni, úgy éreztem, ennek valahogy ki kell jönnie, mert különben iszonyat munkanapom lesz.
Pár óra elteltével ki mást, mint szegény anyámat hívtam fel. Megpróbáltam türtőztetni magam, de már az első szavaknál úgy ordítottam, mint egy gyerek. Pár nap múlva nagynénémtől hallottam, hogy anyám szerint így sírni gyerekkoromban hallott utoljára...
Éjfélig böngésztem a netet, utánanéztem az adatoknak, jól vannak-e kiszámolva, mert legalább ami jár, az járjon... még későn hazatérő fiamnak is elmeséltem aztán - már csendesebben, mint anyámnak -, aki ugye, már sokat járt a munkaügyi központba és volt már többször hasonló helyzetben; nagyon megütődött. Hozzászokott, hogy az ő anyja mozdíthatatlan, stabil és állandó. Az ő anyjával nem történhet ilyesmi, hogy kirúgás... Éjfél már elmúlt, amikor még meg is masszírozta az általában mindig fájó hátamat, gondolom, valami (bármi) örömet akart szerezni e príma nap ellensúlyozására.
Nem is aludtam éjszaka, csak forogtam, nagyokat lélegezve, mert a tachycardiám az istennek nem csillapult: alapjában gyors a szívverésem, és egész éjszaka magánkívül dolgozott, hiába vettem be nyugtatót. A szívritmusom is szórakozott velem, kihagyott, aztán meg bepótolta... ááá... hiába vettem be a Betalocot...
Ha meg már fenn vagyok, miért ne bőgnék... és közben végiggondoltam nem túl sűrűn változó munkáséletemet...
Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lesz. Eleve ragaszkodó, hűséges típus vagyok. Nem váltogattam munkahelyet, sem kisebb-nagyobb sérelmek, sem csak kicsit nagyobb fizetés hatására; inkább megbecsültem a biztosat. Egyetlenegyszer váltottam: mikor kérésre idejöttem, ahonnan most kirúgtak!
Rendszeres hallomásból tudom, hogy a régi munkahelyemen ugyanaz a felállás megmaradt, mint amikor én leléptem onnan. Sőt, az én helyemre vettek fel egy frissen végzett lányt. Minket már meg akartak hagyni. Ez azt jelenti azóta is, hogy nem lett volna több elbocsátás idáig, magyarul: még mindig ott lennék, ha maradtam volna...
Én imádtam első munkahelyemen, a nyomdában dolgozni. Hihetetlen ma is, mikor valakinek elmesélem, de tényleg szerettem, jó voltam, megbecsültek, sikerélményeim voltak, úgy éreztem, megtaláltam a tökéletesen nekem való foglalkozást, és be kell valljam, két kisgyerek mellett és egy enyhén szólva nem túl jó házasságban kikapcsolódás volt a munka, az oda való bejárás. Senki nem hinné el, de egy-egy hétvége után alig vártam a hétfőt...! Mai napig is, ha visszagondolok erre, fantasztikus adomány volt, hogy olyan helyen dolgozhattam és azt csinálhattam, amit szerettem!
Aztán valahogy, a rendszerváltástól kezdődően elveszett a régi biztonság, szinte évekig voltak elbocsátások hosszú "feketelistákkal", és a naaaagy nyomda létszáma töredéknyire esett. A 90-es években kikészítette az ottmaradottakat - engem is - mindig a rettegés, hogy rajta lesz-e a feketelistán, vagy sem... így elég sokan tovább léptek maguktól is, amennyiben adódott bármi lehetőség.
Én kivártam. Vártam, hogy ha akarnak, bocsássanak el, mert két évtized után nem mindegy, hogy csak úgy lelépek, vagy adják a megillető javaimat. Nem, az istennek nem akartak elbocsátani, viszont felajánlottak egy titkárnői helyet a kereskedelmi igazgató mellett, arra való hivatkozással, hogy ugye, a jövő bizonytalan, és hát utánanéztek, ki lehetne alkalmas arra a posztra, s úgy gondolták, hogy én igen. Hozzájárult ehhez nagyban az is, hogy sok cirillt szedtünk, s azt is legalább olyan gyorsan és hibátlanul szedtem, mint a magyar szöveget, valamint az, hogy már rég híre járt, hogy puszta szórakozásból sokat beszélek oroszul, de azt csak úgy, magunk között, poén kedvéért; s ez igen célirányossá tette a kiválasztásomat.
A helyet nem volt muszáj végül is elfogadnom, ha nem akarom; de több hétig emésztődtem ezen, mert időnként jelenéseim voltak időpontokra a jelzett helyen, átvilágításszerű megbeszélést folytatni. Bennem ezek totális frusztráltságot okoztak, láttam azt a légkört, ami egész más volt, mint a mi technikai jellegű, szinte kizárólag számítógépes munkánk... mintha más világba csöppentem volna. És mindig tudtam, hogy nem akarok titkárnő lenni, kávét főzögetni, illusztris csoportokkal kedélyesen társalogni, telefonálni és ügyintézgetni végképp nagyon ki nem állhattam, még a gondolatától is irtóztam... Ráadásul az akkori fizetésemnél egyharmaddal kevesebb bért ajánlottak mindez mellé, előre hangsúlyozva, hogy lévén a főnök nagy teherbírású, a titkárnőnek is bent kell lenni reggel fél 8-tól este 8-ig, ha az ügy, ő - vagy a vendégek - úgy óhajtják. Ezt két iskolásgyerek mellett valahogy nem is tudtam volna vállalni, még ugyanannyi vagy netán több fizetés mellett sem, nemhogy jóval kevesebbért! És oroszul kellett volna beszélnem a sok orosz kapcsolat miatt. Ez lényeges nyelvfelelevenítési kötelességet jelentett volna, amit valahogy oldjak meg saját időmből...
No, szóval több ilyen beszélgetés után szerényen nemet mondtam, aminek következtében kissé féltem, hogy na, akkor esetleg ki is rakhatnak; de nem. Egyrészt a szakszervezet (!) azonnal megkeresett, hogy mondtak-e nekem olyasmit, hogy ha nem vállalom a felajánlott munkát, kiraknak... merthogy akkor intézkednek a jogaimért! Nem, ilyen nem történt, nem is került rá sor.
Még utána pár évig ott voltam, de már nem olyan volt a hangulat, mint régen. Alig voltunk páran, és sok embernél úgy nézett ki a dolog, félti az állását, emiatt félti a tudását; új programok, új szokások, rendszerek jöttek be, amikor is az volt a trendi, hogy szinte magától értsen az ember mindenhez, segítséget kérni valakitől szégyennek számított, s már nem bízott az ember a legközelebbiekben sem.
A sok jó régi, megszokott, ismert kolléga eltűnt mellőlem, néhányan maguktól kerestek biztonságosabbnak, jobban fizetőnek tűnő munkahelyet, de legtöbbjüket leépítették. Már nem éreztem jól magam. Már nem vártam a hétfőket egyáltalán...
Ottlétem utolsó két évében bedolgoztam a jelenlegi munkahelyem vezetőjének, akkoriban alakultak céggé, előbb könyvkereskedés, majd kiadó lett, s ez a vezető a mi nyomdánkba járt különböző munkafolyamatok stb. miatt. Szedésre kért fel, akár bedolgozóként, de jobb lett volna neki alkalmazottként. Nyilván nem mertem még vállalni. Ám két év alatt apránként fejlődtek, új iroda- és raktárépület épült, s én időnként meg lettem kérdezve: nem akarnék-e odamenni.
Miután nálunk meg egyre romlott a hangulat, ráadásul baromira fárasztó volt két helyre dolgozni, így 22,5 év után közös megegyezéssel felmondtam. Egyetlen nap alatt pakoltam össze 2 hatalmas, földig érő táskányi cuccomat, köröztem ki, búcsúztam el a maradék kollégától, akik lényegében el sem búcsúztattak...
Ez is szívbe markolóan fájt ám: én hány, de hány embert búcsúztattam el ottlétem bő két évtizede alatt! Mi pénzt befizettem az ajándékokba, sokszor olyanoknak is, akikhez sem munkaszempontból, sem emberileg különösebben nem kötődtem... csak illett. S én süteményt, üdítőt, pezsgőt cipeltem be az utolsó napon, és hát, őszintén szólva pár udvarias mondaton és jókívánságon kívül nem kaptam egyebet. Erről ennyit.
Új élet kezdődött, egy teljesen másfajta világban, más, sokkal kiszolgáltatottabb és védtelenebb helyzetben, ahol annyira új még minden, hogy senki sem ismeri a Munkatörvénykönyvet, szabályokat, ahol nem véd semmi és senki... Ki is csesztek velem, nem egy szempontból már rögtön az elején, viszont akkor huzamos időre kihatóan; magyarul nagyon sok pénztől elestem évekig, amelyek esetleg a régi munkahelyemen csont nélkül jártak volna... nehéz kezdeti időszakok voltak, s én nem voltam eléggé járatos és talpraesett, hogy kihez kéne fordulni.
Ráadásul bennem volt az is, hogy az én döntésem volt ez, még ha hülyeség is; és szégyelltem elárulni, mennyire behúztak a csőbe, és hogy esetleg ne nézzenek telhetetlennek, mint akinek egyik munkahely sem jó, hát elrejtettem a dolgot magamban, de nem is volt kinek kiadnom magamból a csalódásaimat. Úgyhogy magamban tartottam és szenvedtem a tudattól, hogy talán mégsem kellett volna... ráadásul az első 1-2 évben volt két, amúgy teljesen eltérő jellemű, beosztású, felfogású ember, akik nap mint nap megkeserítették az ott lévő kevesek életét; főleg az olyanét, aki - mint én is - csendesebb, visszafogottabb volt és nem szerette a konfliktust. Valami irigységféle vagy féltékenység volt emögött, s az egyik, amikor némileg hatalmi posztra emelődött, ezzel indokolatlanul baromira visszaélt. Beleszólt a munkámba, amit végtelenül utáltam, hiszen soha nem volt a nyomdászathoz semmi köze, és hatalmánál fogva megcsináltatott velem olyan dolgokat, melyek abszolút indokolatlanok voltak. Rettegtem tőle...
Nagyon vigyáztam, senki se lássa rajtam, hogy mennyire nem szeretek idejárni, gyomorideggel megyek be nap mint nap, és ha nem lettek volna már a régi munkahely utolsó évei is rosszak, elmondhattam volna, baromira megbántam.
Őszintén szólva évekig gyászoltam és visszasírtam magamban a régi munkahelyet. Nem azt, amivé az ott töltött utolsó években lett, hanem az azt megelőző, kb. 15 évet...
Az előző bejegyzésben jónéhány viszontagságot leírtam, amiket átéltem, de háromszor annyit lehetne írni igazságtalanságokról, megdöbbentő, hihetetlen dolgokról, kiszipolyozásról, semmibe vételről, embertelen túlterhelésekről; viszont nem akarok tényekkel és konkrétumokkal lejáratni senkit és semmit...
Meg aztán voltak jó dolgok is, ezeket sem akarom elfelejteni. A mérleg így igazságos.
Megismerkedhettem egy csomó emberrel, nem egy híres szerzővel. Van egy halom becsben tartott dedikált könyvem elismert íróktól. Nem egy és nem két professzor vagy híresebb ember ücsörgött mellettem napokig, míg a könyvét csináltam, és büszke voltam arra, hogy a tisztelet kölcsönös. Átéltem nagyon sokszor a fentebb leírtak mellett, mennyire szükség van rám és fontos vagyok. Sokszor lehettem büszke, mert ha elkészítettem egy-egy könyvet, külső emberek által kaptam elérzékenyítő dicséreteket - ez azért is volt fontos, mert bentről ez nem nagyon fordulhatott elő... Az ember önbizalmával fikarcnyit sem törődött senki...
Az iskolaújságoknál is a példátlan küzdelmek mellett az eredmény, hogy csodálatosnak minősítették a munkámat; hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólag én készítsem azokat (lerázhatatlan volt a téma); ha levelet, telefont, sms-t kaptam, mennyire köszönik és hogy fantasztikus vagyok - ezek kicsit helyreállították a természeti csapásként átélt iskolaújságos időszakokat.
Rengeteg könyvet készítettem, zsinórban. Legtöbbet onnantól kezdve, hogy kézírásos alapból szedés, tipográfia, tördelés. Beletartozik a teljes generálás, szöveggondozás, átírás, stilizálás, minden...
Segédtankönyvek, szótárak, különböző szaktárgyú gyűjtemények, munkafüzetek, feladatgyűjtemények, mesekönyvek, verseskönyvek, néha regények - legtöbbjük klasszikus, illetve kötelező olvasmányok -, verses kifestők, szólásgyűjtemények, lexikonok, újságok - és még sorolhatnám, mi minden. Jó néhány matematikakönyv és matek feladatgyűjtemény is kikerült a kezem alól, melyekre büszke voltam...
Kiélhettem tipografálási vágyamat, lényegében a legtöbb könyv belívének kinézete, ami megfordult nálam, teljesen rám volt bízva. Itt tanultam meg a Quarkot és a Word kiegészítő matekprogramjával matekszedést (matekszedést persze már a nyomdában is csináltam, őskori Monophoto 600 lyukszalagos monstrumon, majd később pc-n Word Perfect nevű programmal), a cég által beiskolázva végeztem el az ECDL-t.
Lehetőségem volt szakácsfüzeteket - saját receptekkel is - és még több vicckönyvet önállóan összeállítani, szedéssel-tördeléssel egybekötve.
Ha túl sok volt a benti munkám és nem győztem, szednivalót kaptam otthonra is, amelyért külön fizettek. Bizony, ebből lett felújítva a fürdőszobám-vécém, a tönkrement helyett ebből tudtam új mosógépet, számítógépet, bútorféleségeket, tévét, DVD-lejátszót venni, s egyáltalán fenntartani a lakást, magamat két gyerekkel, egy idő után tök egyedül.
Részt vettem jó néhány olyan programon, könyvbemutatón, koncerten, dedikáláson, kiállításon, amelyek nem történtek volna meg, ha nem itt dolgoztam volna.
Megismertem a rengeteg jövő-menő kolléga között értékes emberkéket, akik közül sokkal mai napig tartom a kapcsolatot. Voltak barátságok, sok-sok közös program, csoportos mozi-, koncert-, kiállításlátogatások...
Ez időszakban, az utolsó 4 évben kezdődött nyilvános írásom, versírásom is. Itt etettem a kuvaszaimat buszvárás közben majd' egy évig. Itt fotóztam le az udvar szélén nyíló virágokat oly sokszor. Itt csodáltam meg az irodaépület előtt utcán álló csodálatos juharfa leveleit minden ősszel. Itt állt meg a vörös cica az udvarra néző földszinti szobánk küszöbén, amikor nyáron csak kereszthuzatban bírtuk ki a hőmérsékletet. Itt osontam ki egy májusi délután pontban 4 órakor az udvarra, amikor Debrecenben tartották a református alkotmányozó zsinatot, és megszólalt az összes harang. Itt, az épülettel szemben vártam télvíz idején másfél órát télen a buszra, itt vert el vihar hányszor! Ide rohant ki Erzsike néni egy kardigánnal, mikor a kánikulában délutánra 20 fokot esett a hőmérséklet és jött a vihar. Itt szakította be a jégeső az ernyőmet. Itt nyílott nekem a bejáratnál tündérvirág, és itt vett körbe munka után, buszvárás közben ólmos fáradtságom közepette május illata...
Bejegyzések
