Kánikula

Már mikor beköszönt a tavasz, nyugtalan vagyok. Pontosan azért, mert tudom, hogy egy ugrás, és itt a nyár, a meleg, a döglesztő, gyűlöletes hőség... s ezt sokkal jobban utálom, mint bármilyen esőt, szelet, hideget, havat stb. Ebből kifolyólag már a tavaszt sem szeretem - kivéve a természeti szépségeit, ha fotózható közelségbe kerülnek -, sajnos, már az első virágok kinyílásakor arra kell gondolnom, hogy úristen, jön a döglesztő hőség... a halálom. Ki nem állhatom. És ezt soha nem tagadtam: sem fiatalkoromban, sem később.

Én nyaranként már tinikoromban is ritkán mondhattam el, hogy jól érzem magam. Olyan gyengeség volt rajtam a kánikula napjaiban, olyan... folyamatos, ájulás előtti állapot... Nyilván nem panaszkodott az ember, nem tudta, hogy másnak nem olyan-e. Később, jóval később derült ki, hogy másnak egyáltalán nem olyan, ez nem természetes állapot, mert hogy én, bizony, szíves vagyok. Ifjúkorban ennek ellenére nyilván szerettem én is a nyarakat, de arra megesküszöm, hogy csupán a szünidő ténye miatt... mert amúgy nem. Legszívesebben behúzódtam a szülői vályogház hűvös szobájába olvasni...

Borzasztó volt kétszer a legnagyobb hőségben is végighordani terhességet, tömegközlekedéssel (busz és villamos - volt egy időszak, egy fél év, hogy napi 8! járattal rendeztem le a munkahelyet és bölcsődét-óvodát a 2. gyerekkel a hasamban), miközben dolgoztam. Borzasztó volt 6-szor költözni, mind a 6-szor iszonyat hőségben. Borzasztó volt a 70-es-80-as években hőségben dolgozni, túlórázni, ha véletlenül előfordult nagy ritkán, hogy nem volt munkánk, kötészeten álló-cipelő fizikai munkában helytállni, két műszakban. Borzasztó volt a 90-es évek elején néhány nyarat végigtúlórázni, annyi volt a melónk, klíma és minden nélkül, hogy egész nap csorgott rólam a víz, reggel-este hordva gyereket napközis táborba munka előtt-után, és ahogy visszaemlékszem szívileg, csoda, hogy az máig még "üzemel".

Borzalmas volt a 98-as nyár, 2. munkahelyem első nyara... különösképp, amikor volt olyan, hogy az emeleti, egészbeltér-magasságos hatalmas üvegablakon, melyen természetesen nemhogy reluxa vagy szalagfüggöny nem volt, de még sima függöny vagy sötételő sem,  hogy a klímát nehogy valami utópisztikus dologként ne említsük (előző munkahelyemen volt már, tehát nem volt akkora kuriózum!), de nemhogy klíma, még egy szar ventilátor sem járt a napi 9 órát robotoló parasztnak...

S én ott ültem, hogy jobbomról esett ez az üvegfal. Az is mellékes, hogy hogy lehetett úgy dolgozni, hogy belevilágít a képernyőbe az egész üvegfal, rajta az átsütő nappal, ez a szemem szemfenékgyulladásának is előnyére szolgált nyilván, hiszen a munkának kész_kell_lenni!

De hát akkoriban sem tojták már le sem az angina pectorisos munkavállalót, viszont emlékszem rá, mikor fiatal és egészséges kollégák dőltek ki a sorból, mert 42 fokot mutatott a benti hőmérő. A következő 5 nyár is csak azért volt valamivel jobb, mert átköltöztettek az északi részbe, illetve onnan csak egy kis északi ablak nyílt... emiatt nem 42 fok volt a hőgutás időszakban, csak 30. Utána kaptunk klímát, egy nyáron élvezhettük, utána úgy döntöttek, mi ketten, akik ott voltunk, költözzünk le a földszintre, természetesen klíma nélküli, déli nagy ablakkal ellátott teremrészbe; már annyi haladás volt, hogy volt az ablakon szalagfüggöny...

Na mindegy, itt most nem a (volt) munkahelyem leírása a lényeg, hanem hogy én, speciel, tolerálom, hogy más imádja, de én meg azt írhassam le, mennyire gyűlölöm a nyarat.

És következetesen én ezt egész télen - legyen bármilyen idő - sem felejtem el. Soha, de soha nem kívánom, főleg nem nyilvánosan, naponta, hogy jöjjön már az a rohadék "szép idő". Sőt, ez a megjegyzés és a hozzá hasonlók allergiát, irritációt váltanak ki belőlem, máris elkezdek viszketni. Ha meg itt a jó idő, akkor sokéves tapasztalat, hogy azok szenvednek és panaszkodnak szintén nyilvánosan a legjobban, akik óhajtották azt a rohadék "szép időt"!

Én nem szólok se ekkor, se akkor; ám ha kell, mert ez a téma, akkor egyszeri és megváltoztathatatlan magánvéleményemet közlöm maximum, de már februárban is akár: maradhat felőlem így, utálom a "szép" időt, ne jöjjön a nyár! Én nem kívánom a "szép időt", még akkor sem, amikor csúszkálástól van fóbiám, pedig az sem vicc nálam. És nem is sípolok állandóan a melegtől - csak haldoklom magamban -, ha már itt van... mert már február óta ettől rettegtem, akár lélekben ez alatt az idő alatt akár fel is készülhettem... tehát nem nyávogok se érte, se ellene. Túlélésre játszom.

És hát ez, sajnos, nem kívánságműsor. Úgyis olyan az idő, amilyennek rendeltetik.

De szinte biztos, hogy a halálom nem télen lesz... és nem csak azért, mert apám, nagyanyám halála is a legnagyobb kánikulában történt.