A baj nem jár egyedül

Nagynéném hihetetlenül hamar legyengült, leépült, hasi fájdalmakról panaszkodott, majd hétfőn kapott egy beutalót a III. belklinikára, ki az Augusztára. Én már előző hétvégén kértem, hogy ha bármilyen beutalót kér/kap a háziorvostól, úgy kérje már, ha lehet, hogy 10-11 utánra, hogy el tudjak menni a saját reumakezelésre és utána kísérni őt. Természetesen 8-ra kapta... Szerintem nem volt olyan állapotban, hogy egyáltalán eszébe jutott volna, hogy szóljon az időpontról.

Minden lelkifurdalás elővett, hogy mit csináljak, de szerencsére még a háziorvos várójánál egy jó egészségi állapotban lévő volt osztálytársnője látta, milyen támogatandó állapotban van, és némi beszélgetés után azonnal felajánlotta, hogy kimegy vele másnap reggel!
Azóta már többször megköszöntem neki én is, hiszen lelkiismeretesen és keményen, aktívan ott volt vele végig az alapvető vizsgálatok alatt, míg nagyjából délben el lett döntve, hogy ebből befekvés lesz.
Beszéltünk nagynénémmel telefonon - nagyon dekoncentrált és zavart, gyenge volt a beszéde, viszont tudtam a feladatom, és innentől kezdve egész du. rohangáltam. Mindig is volt a lakásához pótkulcsom, "mert sosem lehet tudni", mondta. Még  kb. 15-20 évvel ezelőtt kb. 3-szori alkalommal  7-10 napos belföldi üdülései alatt naponta jártam hozzá virágot locsolni, valamint azidőben a kanáriját áthoztam magamhoz, és itthon láttam el (még nem voltak macskáim, csak Kleofás, a teknős és Rebi, a nimfa), mert az is volt neki, sőt, igen sokáig élt az egyszem Pityi...

Na, most vért izzadtam, míg egyedül be kellett hozzá jutni. Összeszedtem mindent, amit mondott, pluszban felhívtam és átmentem a szomszéd házban lakó idős barátnőjéhez, akinél régebben letette azt a bőröndöt, ami majd neki akkor kellhet, amikor kórházba kerül. Nos, elhozva a bőröndöt, ennyi idő után bizton állíthatom, abban nem sok minden volt, ami valóban kell a kórházhoz. Amit aznap személyesen elvitt magával, még azzal ért a legtöbbet, de azóta egész héten, napi szinten többször kiderült, hogy a legalapvetőbb cuccokról, mint pl. pongyola, tisztálkodási szerek, WC-papír, pzs, szalvéta, kiskanál, alapvető kozmetikumok, megfelelő papucs - elfeledkezett.

Mint kiderült, reggel is vitt magával egy papucsot, a bőröndben is volt papucs, de egyik rosszabb, mint a másik, kicsi, illetve lábujjközi strandpapucs, ami neki zoknival valahogy... na mindegy, életemben nem láttam lábujjközes papucsban! Egy viseltes, de legalább használható papucsát csütörtökön vittem be, mivel azelőtt szólt. Közben szegénykémnek szakaszosan jutnak eszébe a dolgok, és mikor már épp megvettem a boltban, amiket mondott, félórákig "törtem be" a lakásába ezér-azér, utána kezdhetem elölről.

Locsolom a virágait bent és erkélyen, ürítem a postaládát, kiveszem és befizetem a csekkjeit... folyamatos telefonkapcsolatot istápolok a házban lakó, őt kedvelő ismerőseivel, barátnőivel, régebbi, hivatalosan heti 1-2 alkalommal segítséget adó gondozójával - akár napközben, de leginkább az estéim telnek ezzel. A rokonokkal, ha máshogy nem, a tömegközlekedés idején tudatom a fejleményeket.

Sajnos, ezek végül is csak a lényegtelenebb gyakorlati tények.

Ahogy bekerült, az első napokban folyamatosan kapta az infúziót, mivel szinte képtelen volt enni. Ezt már otthon is panaszolta az utolsó napokban, hogy néha hiába éhes, mint a farkas, mégsem tud enni. Pedig ő mindig nagyon is odafigyelt a percre pontos étkezésre! Most meg csak rágja, rágja a falatot, és nem bírja lenyelni....

Az első hasi UH után szegény rögtön a kezelés után elhaló hangon hívott, hogy a professzornő beszélni akar a legközelebbi hozzátartozójával, és hogy mivel az személy szerint leginkább én vagyok, kéri, hogy még délelőtt jöjjek be. Igen ám, csak a kezelés után már hazafelé félúton kaptam a hívást. Mint mondta, két órája elküldetett egy vállalkozó szobatárssal egy sms-t az ő telefonjáról - mivel ő (nem vallaná ám be, de sajnos) nem ért a telefonhoz, pedig évek óta tanítgatom neki (és Dani is) teljesen eredménytelenül, szegénykém annyira immunis rá, hogy egy sms-t sem tud megnézni -, szóval, megkaptam-e. Hát persze, hogy nem kaptam meg. Hibáztatta is a szobatársat, hogy akkor minek vállalja el, ha nem tudja megcsinálni... stb., de aztán mondtam neki, hogy nem biztos, hogy ő volt a hibás, és csak segíteni akart - ezt kell értékelni! Aztán saját maga jött rá, hogy nyilván ő maga volt a hibás: az anyám telefonszámára bökött a noteszében - mivelhogy 2 szemműtét közt lenne elvileg, így látni sem lát -, amire elküldette a szobatárssal az sms-t... (mivel nem a telefon névjegyzékéből keresi elő, hanem beüti a számokat a noteszéből - így a szobatárs is csak azt tudta, hogy elküldi arra a címre, amire nagynéném mutat).
De ezen én már nem csodálkoztam, ismerem őt. Nyilván a mobil a hibás, nem ő, szegény feje...

No, szóval a rossz helyre ment sms hollétét anyámtól tudtam meg, ő ui. magára vette, lévén a keresztnevünk ugyanaz! Ő azt hitte, neki szól, és kétségbeesett, felhívott, hogy hogy megy ő oda ki még délelőtt! Akkor megnyugtattam, hogy én lennék a címzett, az sms után két órával hívott keresztanyám, hogy megkaptam-e azt... Csakhogy már félúton voltam haza. Rohamút volt, a lakásába és boltba a kéréseivel, s postafordultával rohantam vissza egy másik busszal ki az Augusztára... Fél 1-re értem ki, nem is volt rossz menet!

Még mielőtt bementem volna hozzá, megkerestem a professzort. Ő elmondta, mit lát a hasi UH alapján: sajnos, semmi jót. Mindenféle gócokat, megvastagodásokat... s mivel 100 a vérsüllyedése, magas a cukra (sosem volt cukorbeteg), felborult az enzimháztartás és a májfunkció, irtózatos gyenge és eleve a kora... a rohamos állapotromlása - így úgy gondolta, hogy az ő korában és ebben az állapotban nem kínoznák a béltükrözéssel, helyette egy hasi CT lenne. Mindenesetre most, ahogy kinéz, mondja, akár egy heveny gyulladásos góctól kezdve daganatig bármi lehet. A hasi CT után legközelebb pénteken tud közelebbi eredményt mondani.

Kérdeztem, mennyit mondhatok meg ebből a nagynénémnek. Mondta, hogy nekik kötelező a beteget tájékoztatni, és ő ezt reggel el is mondta neki - de kérdés, hogy nem tudja, mennyi jutott el hozzá, mert koncentrációzavara és memóriakiesései, érzékszervi hátráltatottságai miatt esetleg nem tudja felfogni tartósan ezeket a dolgokat, ezért is akarta ő a hozzátartozójának is ezeket elmondani...

Másnap megtörtént a hasi CT. Délután voltam nála Danival, akkor vérátömlesztésre vártunk. Viszonylag jó állapotban volt, több dolgot elrendeztünk nála, majd eljöttünk, és estétől éjjel 11-ig kapta a vért infúzióban.

Aztán következő nap, pénteken épp a kezeléseim alatt hívott volna két alkalommal (nekem olyankor rezgőn van, mivel betartom a kiírt szabályokat, és kezelés alatt különben sem igazán lenne ildomos kiírás nélkül sem telefonálgatni), holott elvileg tudta, hogy ott vagyok, de mégis utólag csodálkozott - hiába, elfelejti! -, hogy nem vettük fel se én, se anyám. Anyám kertes házban lakik, vannak dolgai mobiltávolban is, és hát nem szokta még meg, hogy az otthonka zsebébe tett mobillal kellene szöszmötölnie, akárhol van dolga...

Így aztán öcsémet érte el. Aki azért nem volt annyira képben... de szerencsére éjszakás volt, így vállalkozott rá, hogy mivel a professzornő a legközelebbi hozzátartozókkal akar beszélni, így, ő autós egyedül, hát valahogy összehangoljuk hármónkat három helyről, hogy kijussunk - lehetőleg ugye, délelőttre kérettünk - az Augusztára. Nem volt könnyű, én már egyszer megjártam a Nagyerdőt, plusz rendeznivalóim is voltak nagynéném számára, plusz anyukámnak is rendeznie magát, hogy járóképes legyen... mentek a körtelefonok feszt. Végül öcsém összeszedett minket, és fél 12-re már ki is értünk az Augusztára.

Ott, mivel én egyedül ismertem már a járást 4. napja, lejelentkeztünk a belső recepciós pultnál. Amint némi telefonálgatás és keresgélés után kiderült, a profnő ebédelni volt, így ezalatt bementünk nagynénémhez. Ahhoz az elesettséghez képest, ami az előző napokban látszott rajta, határozottan élénkebb, koncentráltabb, erősebb volt. Ez nyilván a kapott vér hatása!

Egy negyedóra múlva jött a professzornő egy fiatal doktornővel, és így, ezen módon, a beteg jelenlétében, vele együtt akart mindannyiónkkal beszélni!

Elmondta a tényeket, a hasi CT eredményét: vastagbél jobb oldalában hatalmas daganat, amely jelen pillanatban egyben gyulladásgóc is! Áttétek - vastagbél közti szövetek megvastagodása, májon legalább 3 áttét, emiatt rossz májfunkció, felborult enzimháztartás, és a tüdő...

Keresztanyámnak épp 10 éve volt a tüdőműtétje, ami, mint tudja a család, rosszindulatú, de hála istennek a lehető legkorábban észlelt daganat volt. Emlékszem, mikor műtötték, másfél hétig oda jártunk anyámmal - de külön-külön - kánikulában, nap mint nap, ugyanennek a hatalmas épületnek a másik végébe. Én szabadságom alatt, saját hasi műtétem után pár hónappal.

Profnő szerint IS, az a gyógyulás maga volt a csoda (szerintünk is, mindig!), hogy azóta 10 év eltelt viszonylag gond nélkül! A sok kontroll után pár éve egyszerűen gyógyultnak nyilvánították és nem kellett járnia további kontrollokra sem. ÁM, most mégis ezzel hozták összefüggésbe az egészet...

NEM javasolnak műtétet. Nincs értelme. Persze nyilván kötelességük átküldeni az onkológiára. Így míg a mentősök jöttek és közölték, hogy EGYvalaki mehet a beteggel kísérőként, én hazaküldtem öcsémet, hogy vigye haza anyámat - én majd megyek keresztanyámmal. A mentősök hordszékbe kapták őt, majd ki, s azzal együtt fel a mentőbe. Oldalt engem is felsegítettek.

A mentősök elmentek nyilván, a betegkísérő srácnak pedig elvileg várakoznia kellett volna velünk, és ha kell, őneki kellett volna betolnia a beteget. De az, sürgős dolgára hivatkozva pár percen belül elhúzott, hogy majd siet vissza, DE ha közben behívnának, ne felejtsünk mentőt kérni... Nyilván esze ágában sem volt visszajönni. (Szobatárs szerint: nem adtunk pénzt...)

Több mint két órát várakoztunk a péntek délutáni, egyre inkább kihalófélben lévő onkológián, és úgy tűnt, tökéletesen átnéz rajtunk mindenki... a baj az volt, hogy hangszórón szólították befelé a civil betegeket, mi voltunk az egyetlen kórházbeli tolókocsisok - akiket állítólag előrevesznek. Közben végig beszélgettünk nagynénémmel, akin valamiféle furcsa nyugalmat láttam...
Mikor két óra elteltével valaki asszisztensféle kijött, odamentem érdeklődni, hogy mégis, mi a hármas belről itt várakozunk x ideje, és lassan kihal az épület, a betegszállítók itthagytak, valamint kipróbáltam: nem tudom a kocsit tolni, csak centinként kibicsakolva; holott nekünk azt mondták, nem sok idő az egész. Tehát kérdezném, mégis mikor kerül ránk a sor? (És miféle érzés, kétségbeesés lenne nagynénémen, ha történetesen én nem kísértem volna el - ui. ez a vizsgálat délelőttre volt írva, amikor még nem voltunk itt! Akkor is ugyanezt játszották volna?)
Egy perc múlva bent voltunk, még betolni is segítettek a betegszéket.

Az ottani főorvosasszony sem mondott nyilván semmi jót.

Olyan az állapot, hogy sem műtétet, sem kemoterápiát, sem sugarat már nem tudnak ajánlani. De hát ez még a laikus számára is nyilvánvaló! Szenvedjen, húzzák-vonják, legyen még rosszabbul, mint alapból - hát mi értelme ebben a stádiumban, ebben az állapotban és korban, ekkora súlyos áttétekkel?

Azért, mert valamit illik és kell, ezért még kitalálták a béltükrözést (hiszen az még nem volt!) - annak kíméletlensége és nagynéném kora, gyengesége miatt ajánlották fel eredetileg és ahelyett a hasi CT-t!!, ami meg is volt! -, hogy hát mégiscsak, és szövettan meg minden...

De könyörgöm, tegyük ki 82 évesen, legyengülve ennek, a laikusok számára is hülyeségnek és értelmetlen dolognak tartott felesleges szenvedésnek, hogy béltükrözés?? Akkor, amikor már mindenfelé áttétek vannak?

Keresztanyám szemével kérdezte tőlem kétségbeesve, hogy "mit csináljak?!?!?!" Én csak elkeseredetten ingattam a fejem. Az onkológusnő azt mondta, hogy gondozásba veszik, és a béltükrözés szövettanának eredménye után majd kitalálják, milyen gyógyszer vagy mi lenne a leghatékonyabb a... mittomén, nem is érdekes...:(

Ezután mentőért szóltunk, hogy vigyen vissza bennünket, már jöttek is félóra múlva... de ehhez a már kihalt, péntek délutáni onkológiai ambulancia utáni folyosóra kitolva még több mint félórát vártunk. Szerencse, hogy nyugtatóként szolgáltam a betegnek. Ráadásul megcsodáltuk V. Majzik Mária négy hatalmas domborműalkotását, mely a négy őselemet ábrázolja, s 2008-ban adták át az onkológia épületében, a művész 11 alkotása között.

Mikor nagynéném reklamált a mentősöknek, hogy a beteghordó is itthagyott bennünket, én meg megjegyeztem, hogy igen kellemetlen érzés volt rájönni, hogy nem bírom betolni székestül a beteget, és hogy a beteghordó azt mondta, sürgős dolga van, de siet vissza, persze 2,5 óráig sem annyira tolta vissza a képét - nem ezért kapná-e a beteghordó a bérét?; akkor a jókedvű, nagydarab mentős bólogatott, hogy persze, de vígan és bizalmasan végigsimítva engem megkérdezte, hogy asszonyom, ha maga már van 40 éves, tudhatná, hogy nincsenek tündérmesék...

Nem nagyon volt kedvem ebben a helyzetben humorizálni.

Miután keresztanyámat helyére vittük, várta a hideg ebédje, amikkel én elrohangáltam, hogy hol lehetne megmelegíteni... (ja, és leadtam az onkológiai véleményt). 1-2 felesleges kör után megtaláltam a megfelelő szolgálatkész embereket, akik megtették ezt, és láttam, hogy legalább valamennyit eszik a beteg. Míg a húsgombócleves levét ette, a második fogás párolt, sovány húsát felvágtam csecsemőetetéshez illő darabokra... Utána még elbeszélgettünk a szobatársakkal, elvittem szemeteket, összepakoltam körülötte, megigazítottam az ágyat - és bejött a professzorasszony...

Ő is idézte az onkológiai véleményt, többek között a béltükrözést. Én megkérdeztem őt, hogy szerinte lenne-e ennek értelme, tekintettel arra, hogy 1. nem kellemes; 2. a beteg, ugye, legyengült, idős; 3. pont ezt helyettesítette volna a hasi CT.... és hát 4. nézzük reálisan: attól még a többi helyen ott vannak az áttétek! A máj eleve nem igazán műthető, főleg, hogy 3 helyen is van rajta áttét. Profnő szánakozóan kedves arckifejezéssel egyértelműen résztvevően bólogatott... de hát ez az onkológiai vélemény, nekik ezt abszolválni kell.

Ők mindenesetre megkérik az időpontot arra a vizsgálatra, hogy meglegyen (de magánemberként úgy vettem le, hogy megértik, ha ebbe a beteg nem megy bele). És akkor részükről hétfőn délelőtt haza is mehet a beteg. A kapott időpontban pedig, ha mégis úgy dönt, majd a II. belen kell jelentkezni, a Klinikán, megelőző nap 6 adag speciális hashajtó+4 liter vízzel kihajtatnia magát stb., a szövettaneredményért majd visszamenni, s azzal jelentkezni az onkológián. Itt most már tényleg elvégeztek minden vizsgálatot, nagynéném vért kapott, amitől jelenleg kifejezetten jobban van, élénkebb, jobb kedvű; az más kérdés, hogy nyilvánvalóan mindnyájan tudjuk, ennek a hatása nem tart örökké.

Már délután fél 5 volt, mikor egy szobatárs kávéért indult, megkérdeztem nagynénémet, nem akar-e ő is egyet, mert hozok neki. Gondolkozott, aztán akart. Holott egész héten nem ivott. Úgyhogy lementünk a szobatárssal az automatához, vettünk kávét - magamnak is egyet, rájöttem, mennyire hiányzott, egész nap csak a kezelés és kórház közti rohanásban egy fél tökmagos pogácsát ettem, szemem is szúrt, fejem is fájt, de az adrenalin pörgetett egész nap.

Aztán lassan elbúcsúztam. Már a buszvárás közben felhívtam anyámat, majd hazaérve este fél 11-ig, mint a recepció. Két mobil és a vonalas csörgött felváltva, de így is volt két fel nem vett telefon, mert épp nem lehetett volna. De végül is, mióta szegénykém bekerült, azóta minden este ezt csinálom. Barátnői, jó szomszédjai, ismerősei és hát a hozzátartozóink érdeklődnek és biztosítanak együttérzésükről.

Anyám ki volt akadva, nem szokott hozzá ehhez, hogy a beteg állapota közösen a hozzátartozókkal ÉS beteggel együtt kitárgyalandó, hogy tehetett ilyet a professzor stb.

Megnyugtattam, hogy ez már nem új törvény. Apám esete óta majd' 30 év telt el! Anno ő 81-83-ig volt ugyanebben, és akkoriban még TILOS volt elmondani a betegnek azt, hogy rákos. Utolsó percig hazudtak neki - minden egyes orvos, akinek a kezébe került -, akkor így kellett! A hozzátartozó is akkor tudta meg, ha külön direkt érdeklődött, de felhívták a figyelmét arra, hogy a betegnek nem szabad tudnia a halálos diagnózist!

Már más világ van: az orvosoknak kötelességük elmondani az igazságot. És szerintem jobb is így. Mindenki tudja, mire számíthat, fel kell készülnünk, mit és hogyan fogunk tenni, nem kell színészkednünk és félnünk: nehogy valaki elszólja magát. Egyébként is, keresztanyám csak öreg, beteg és lelassult; de nem hülye.

Tegnap, szombaton is voltam nála. S az előzőekre - hogy így a jobb - bizonyíték a keresztanyám véleménye az egészről: amikor pénteken összegyűlt a családja (a testvére - anyám - és annak két gyereke - öcsém és én) mellette, s jött a professzorasszony és elmondta az egész kórismét, neki, benne akkor lezárult valami. Onnantól tudja valamelyest belenyugvással és beletörődni akarással kezelni az egész dolgot.

Ő beleszületett hívő keresztény lélek. Beszélt nekem arról, hogy mióta itt van (a kórházban), NEM tud imádkozni. Egyáltalán. És mikor pénteken ez a beszélgetés megtörtént, plusz az onkológia, és az azt követő professzori beszélgetés velem, őmellette - megtörték a jeget: egész éjjel nem aludt egy percet sem (persze az új vér, felgyorsult vérkeringés, a kávé!), és egész éjjel "beszélgetett" az istenével.

Szombaton azt láttam: (egyelőre) békés, kisimult az arca, melyen nincs nyoma lázadozásnak...

Szörnyű... és hihetetlen.

Ő, aki olyan nagy tudású, rendíthetetlen, művelt, pörgős, aktív, szervező, segítőkész, érdeklődő, intézkedő, összetett érdeklődésű, okos közgazdász nő volt... most egy kicsi, tönkrement, kiszolgáltatott, esendő, halálosan beteg kis öregasszony...

Messziről jött vissza

21 éve... és még ma is elevenen él bennem az akkori rettegés. Mi lesz, ha elvesztem? Hogy élhetek nélküle?
Bölcsis volt még, nem volt hároméves sem. Aranyos, drága, tündérlelkű baba.
Első gyermekem, Szilvia elég nyűgös, nyugtalan, sírós kicsi volt, Danival azonban születésétől kezdve azt éreztem: ő nekem Szilvia után igazi kárpótlás. Persze imádtam mindkettőt, de azért ez volt az igazság.
Az orvos a szokásos mandulagyulladás mellett tüdőgyulladásra gyanakodott és hörghurutot diagnosztizált, antibiotikum-injekciót adott neki és gyógyszereket írt fel, valamint beutalta mellkasröntgenre. A nap hátralevő részét egészségügyi intézményekben töltöttük, s a lelettel még sikerült a délutáni rendelés vége előtt az orvosunkhoz is visszamennünk. Dani furcsán zihált, a kilégzés hosszabb ideig tartott, míg a belégzés kapkodó és sípoló volt. Sehol nem tették szóvá - én, a laikus azt gondoltam, ennyi orvos már csak tudná tán! - de ezek szerint semmi nem feltűnő senkinek... hörghurut, biztos. Pláne, hogy a röntgenlelet negatív volt!
Éjszaka kínlódtunk, Dani sírdogált, sípolt, a légzési nehézségei miatt nem tudott már inni sem... Folyamatosan töprengtem, mit csináljak? Miben vagyok hibás, mit nem tettem meg? Az előző napunk totálisan orvosi rendelőkben, orvosok előtt zajlott. Röntgenezték, aminek lelete negatív. Injekciót kapott, gyógyszereit megkapta - így tépelődtem.
Hajnalban le a nyilvános fülkéhez, hívni az orvost. Nem jött le a délelőtti rendelés előtt a sok beteg miatt, csak majd rendelés után - abszolút nem gondolta volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Azt hitte bizonyosan, egy túl aggodalmaskodó, "hisztiző" anyuka zaklatja a sok közül...
Mire a délelőtti rendelés után kijött, már nem volt eszméleténél Dani, és acetonszag terjengett körülötte. Ami a kiszáradás jele - ezt sem tudtam akkor még. Nem volt autó, nem volt nemhogy mobil, de vonalas telefon sem!
Nem tudom, hogy bírtam ki. Tök egyedül voltam, téli öltözet az alélt, tehetetlen gyerekre, pluszkellékek szatyorban, saját táskám, én meg 48 kiló, alapvetően, mindig is viccelődéseknek alapot adó, túl gyenge karokkal - de természetesen azonnali beutaló a kórházba. Az orvos elvihetett volna szerintem, nem tette... nem hívott mentőt sem, mert szerinte később ér ide, mintha én azonnal indulok. De siessek ám, mert "elveszítjük" a gyereket!
Hát nem látszott, hogy mire vagyok képes? Repülni és perceken belül sürgős segítséghez juttatni a gyereket biztosan nem! Utólag sem értem. Látszólag aggódott, előző nap is lényegében minden szokásosat megtett - most mégsem tett félre semmilyen hivatalos vagy nem hivatalos teendőjét, hogy mondjuk, ha látja az életveszélyt, elvigyen a klinikára... s ott ne kelljen vadidegen gyanánt órákat vesztegessek, míg egy csomó helyen rám nem kerül a sor a sípoló, eszméletlen gyerekkel!
Egy taxiig küszködtem drága csomagommal, de hogy mennyivel nehezebb egy alélt gyerek, mint egy ébren lévő, ezt nem hittem volna. És a gyermekklinikán még mindig küldözgettek órákig, ide-oda... esküszöm, nem tudom, hogy bírtam segítség nélkül! Fizikailag is, lelkileg is...
Hihetetlen, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem hallanák, hogy zihál, levegőért küzd az alélt gyerek! Az adminisztrációs, vizsgálódós, elmeséléses beszámolót, a szokásos tortúrát végig kell csinálni. Azt meg tapasztalatból tudtam, hogy nagyon nem kultiválják, ha a beteg vagy a hozzátartozó beleszól, netán diagnózist állít fel. Én csak érzékeltem, hogy nem stimmelnek a dolgok: egy tüdőgyulladással nem feltétlenül szoktak sípolni, levegőért zihálni - és képtelenségnek tartottam, hogy ezt nem veszik észre, vagy hogy ez szerintük természetes velejáró lenne!
Az első orvos, aki végre-valahára felfogta a problémát, megdöbbenve ordított rám, hogy "már rég itt kellene lennie ebben az állapotban, miért nem hozta hamarabb!?" Ez volt a legszebb, nagyon jólesett a lehordás, de legalább észrevette a bajt! És legalább felpördültek az események: azonnal az intenzívre, azonnal infúzió, Diaphyllin-injekció, lélegeztetőgép, szívmonitor és rányitott ablak - erre már szólni sem tudtam... Ruháit a kezembe nyomták, itt nem maradhatnak...
Jól benne voltunk a délutánban, mire el tudtam jönni, és megmondták, hogy itt nincs látogatás - ez akkor komoly volt - csak ablakon keresztül lehetett megnézni, és a telefont sem szívesen vették.
Étlen-szomjan és mint aki nem e földön jár, támolyogtam; azt sem tudtam, merre. Tisztán emlékszem, hogy felszálltam a villamosra, ahol elsötétedett minden. Mikor magamhoz tértem, ültem, és egy idős úr kérdezgetett, jól vagyok-e. Csak bólogattam, és rezzenetlen képemen folyamatosan folytak a könnyeim, végig az úton. Mint élő halott, önkéntelenül betámolyogtam a Szent Annára. Rég nem voltam már itt, utoljára 5 éve az édesapám gyászmiséjén. Őszintén szólva nem is volt tudatos szinte, csak a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság a hozzáértőkkel szemben, az önvád és a kegyetlen kérdések: miért? mit nem tettem meg?
Emlékszem, imádkozni akartam, de nem jöttek lestrapált agyamba a szavak. Csak ültem, már száraz szemekkel, zsibbadtan, kábán, fejemben egyre-másra zsibongtak-torlódtak a zsúfolt események. Úgy éreztem, üres vagyok, kiszakadt belőlem valami. Úristen, mi történt? Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg?

Azt ezt követő hetet nem kívánom senkinek. Természetesen visszaírtak táppénzről, mert a gyereket nem én ápolom. De ilyen idegállapotban dolgozni? Szabadságot vettem ki, hogy ne függjön a munkaidőtől semmi, és feldolgozhassam a tényállást a túlélésért - a gyerek szíve bármikor felmondhatja a szolgálatot, túlságosan igénybe lett véve a lélegzetért való állandó küzdelemben, a lázas, kiszáradt, eszméletvesztéses állapot bármikor legyőzhette volna, mire biztos helyre került.
Közben 7 éves lányomat elvitte anyukám magához, hogy egyrészt az ne lássa rajtam ezt a megtépázott idegállapotot, ne ijedjen meg; másrészt tehermentesítsen engem. Ő hordta óvodába és onnan haza magához, mivel még ő is dolgozott akkor.
Bennem zakatolt a belső ordítás, üvöltés, önvád, tehetetlenség. Furcsa, kétoldali érzés - harag az orvosok iránt, akik nem fedezték fel egy asztmaroham S.O.S.-jelzéseit és nem segítettek, akik tudtak volna; ugyanakkor alázat az orvosok iránt, akiknek most kezében van, akiktől függhet az élete.
A napi - maximálisan kettő - engedélyezett telefon - természetesen fülkéből - az intenzívre... borzalom volt. Reszketett a hangom, mindenem; lábamból kiszállt az erő, míg vártam, hogy szóljon egy illetékes a telefonba, a várakozás perceinek ideje maga volt a pokol. Mindig a tragédiától rettegtem. Mert napokig lebegett élet-halál közt a gyermekem. Mindennap azt mondták, hogy sajnos, még semmi sem biztos... Harmadik nap éjjele előtt mondták, hogy vízválasztó éj lesz. Ha ezt túléli - élni fog. Úristen, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?! Nagyon, nagyon nehéz volt...
Istenem, túléltük! Mondta az orvosa is, de én is tudom: messziről jött vissza hozzám, hozzánk...

Astma allergica. Amit csak felraktak neki (Bencard-teszt), mindenre 3-4 keresztesen allergiás.

Ezután még 6-szor került befulladással kórházba úgy 6 éves koráig. A bölcsiben és az oviban úgy rettegtek a felelősségtől, hogy ha a gyerek kettőt köhögött, már hívtak a telefonhoz a munkahelyemen...
Én viszont már kentem-vágtam a tüneteket, jeleket - kérdezés nélkül vittem azonnal, bármikor; állandó beutalónk volt a gyermekklinikára. Kőkemény évek voltak!
Nagyjából 16 éves koráig havonta kontroll, illetve panasz esetén azonnal menni - és állandó gyógyszerek úgy 20 éves koráig. Óvodásan, általános és középiskolásan is futás alól mentve volt, de próbálja meg valaki biztosra megígértetni a gyerekével, hogy márpedig nem fog rohangálni, nem fog focizni, mikor később annyira imádott volna! Hányszor volt, hogy bármi miatt is futni kellett, és olyankor nem az ígéret és a betegségtudat volt az első - és bizony befulladt. Hordta a zsebében, táskájában a kis asztmapumpát, Diaphyllint - együtt nőtt fel ezekkel.
Évekig hordtam úszni, azt lehetett, sőt javasolt volt. Kitanulmányozva betegsége korlátait, megtanítottam biciklizni, és futást vagy folyamatos terheléses dolgokat leszámítva végezhetett sportolást konkrét határokon belül. Több turnusban jártunk akupresszúrára - bizonyos pontok masszírozását végző masszőrhöz, s én meg is tanultam ezeket a pontokat és a módszert, hogy roham esetén tudjak segíteni, míg például orvoshoz jutunk.
Istenem, hány éjszaka üldögéltünk az erkélyen, akár nyáron, akár télen, beöltözve, miközben én az asztmapontjait masszíroztam, s közben ránk hajnalodott, mikorra érzékeltük, hogy elmúlt a sípolás.
Megszűnni most sem szűnt meg véglegesen a dolog, bár nagyjából kinőtte.

Azt mondják, a szenvedés, a fájdalom nemesíti az ember lelkét. Tudom, hogy ezáltal, ezután valóban másabb lettem, mint addig voltam. Empatikusabb, lélekelemzőbb, megértőbb, meditálóbb, türelmesebb, mélyebb hitű...
Talán ha büntetés volt nekem valamiért, ezt azért kihagytam volna... miért egy ártatlan gyermek? Örök kérdés, ami már rég nem kérdés, de nagyon sokszor eszembe jut, mikor arra gondolok, hogy mennyire porszem egy emberélet, milyen esendőek vagyunk, milyen apróságokon múlik sokszor akár tragédia is...

Krízis

Hároméves voltál, mikor
élethalálharcot vívott érted
az őserő s a Teremtő...
Eszméletlen s meztelen, apró
testedre rányitva a téli ablak,
lélegeztetőgép és infúzió
tartott életben, s csak üvegen át
távolról láthattalak...
Levegőért küzdött csöpp kis lényed,
s én semmit sem tehettem érted...
Azt az érzést, mikor - értelmemig
messziről eljutva a hangok -
mondta a kezelőorvosod:
- Asszonyom, ha megérjük a reggelt,
talán bizakodhatunk...
- hogyan értethetném meg bárkivel?
Hisz a szavak semmit nem adnak át...
aki nem élt át még olyan éjszakát,
hogy a hajnal fiának életet
jelent-e vagy halált,
soha, soha nem értheti meg,
hogy egyetlen perc is milyen
irgalmatlanul végtelen lehet.

Aminek kapcsán ez az egész eszembe jutott, nemcsak az évforduló. Flami anyukáját holnap reggel műtik agytumorral. Nagyon súlyos műtét, amennyiben sikerül, vagy isten ne adja, nem; mindenképpen nehéz idők várnak a családra... Szorítok anyukádnak és neked is, Flami, nagyon!