A baj nem jár egyedül

Nagynéném hihetetlenül hamar legyengült, leépült, hasi fájdalmakról panaszkodott, majd hétfőn kapott egy beutalót a III. belklinikára, ki az Augusztára. Én már előző hétvégén kértem, hogy ha bármilyen beutalót kér/kap a háziorvostól, úgy kérje már, ha lehet, hogy 10-11 utánra, hogy el tudjak menni a saját reumakezelésre és utána kísérni őt. Természetesen 8-ra kapta... Szerintem nem volt olyan állapotban, hogy egyáltalán eszébe jutott volna, hogy szóljon az időpontról.

Minden lelkifurdalás elővett, hogy mit csináljak, de szerencsére még a háziorvos várójánál egy jó egészségi állapotban lévő volt osztálytársnője látta, milyen támogatandó állapotban van, és némi beszélgetés után azonnal felajánlotta, hogy kimegy vele másnap reggel!
Azóta már többször megköszöntem neki én is, hiszen lelkiismeretesen és keményen, aktívan ott volt vele végig az alapvető vizsgálatok alatt, míg nagyjából délben el lett döntve, hogy ebből befekvés lesz.
Beszéltünk nagynénémmel telefonon - nagyon dekoncentrált és zavart, gyenge volt a beszéde, viszont tudtam a feladatom, és innentől kezdve egész du. rohangáltam. Mindig is volt a lakásához pótkulcsom, "mert sosem lehet tudni", mondta. Még  kb. 15-20 évvel ezelőtt kb. 3-szori alkalommal  7-10 napos belföldi üdülései alatt naponta jártam hozzá virágot locsolni, valamint azidőben a kanáriját áthoztam magamhoz, és itthon láttam el (még nem voltak macskáim, csak Kleofás, a teknős és Rebi, a nimfa), mert az is volt neki, sőt, igen sokáig élt az egyszem Pityi...

Na, most vért izzadtam, míg egyedül be kellett hozzá jutni. Összeszedtem mindent, amit mondott, pluszban felhívtam és átmentem a szomszéd házban lakó idős barátnőjéhez, akinél régebben letette azt a bőröndöt, ami majd neki akkor kellhet, amikor kórházba kerül. Nos, elhozva a bőröndöt, ennyi idő után bizton állíthatom, abban nem sok minden volt, ami valóban kell a kórházhoz. Amit aznap személyesen elvitt magával, még azzal ért a legtöbbet, de azóta egész héten, napi szinten többször kiderült, hogy a legalapvetőbb cuccokról, mint pl. pongyola, tisztálkodási szerek, WC-papír, pzs, szalvéta, kiskanál, alapvető kozmetikumok, megfelelő papucs - elfeledkezett.

Mint kiderült, reggel is vitt magával egy papucsot, a bőröndben is volt papucs, de egyik rosszabb, mint a másik, kicsi, illetve lábujjközi strandpapucs, ami neki zoknival valahogy... na mindegy, életemben nem láttam lábujjközes papucsban! Egy viseltes, de legalább használható papucsát csütörtökön vittem be, mivel azelőtt szólt. Közben szegénykémnek szakaszosan jutnak eszébe a dolgok, és mikor már épp megvettem a boltban, amiket mondott, félórákig "törtem be" a lakásába ezér-azér, utána kezdhetem elölről.

Locsolom a virágait bent és erkélyen, ürítem a postaládát, kiveszem és befizetem a csekkjeit... folyamatos telefonkapcsolatot istápolok a házban lakó, őt kedvelő ismerőseivel, barátnőivel, régebbi, hivatalosan heti 1-2 alkalommal segítséget adó gondozójával - akár napközben, de leginkább az estéim telnek ezzel. A rokonokkal, ha máshogy nem, a tömegközlekedés idején tudatom a fejleményeket.

Sajnos, ezek végül is csak a lényegtelenebb gyakorlati tények.

Ahogy bekerült, az első napokban folyamatosan kapta az infúziót, mivel szinte képtelen volt enni. Ezt már otthon is panaszolta az utolsó napokban, hogy néha hiába éhes, mint a farkas, mégsem tud enni. Pedig ő mindig nagyon is odafigyelt a percre pontos étkezésre! Most meg csak rágja, rágja a falatot, és nem bírja lenyelni....

Az első hasi UH után szegény rögtön a kezelés után elhaló hangon hívott, hogy a professzornő beszélni akar a legközelebbi hozzátartozójával, és hogy mivel az személy szerint leginkább én vagyok, kéri, hogy még délelőtt jöjjek be. Igen ám, csak a kezelés után már hazafelé félúton kaptam a hívást. Mint mondta, két órája elküldetett egy vállalkozó szobatárssal egy sms-t az ő telefonjáról - mivel ő (nem vallaná ám be, de sajnos) nem ért a telefonhoz, pedig évek óta tanítgatom neki (és Dani is) teljesen eredménytelenül, szegénykém annyira immunis rá, hogy egy sms-t sem tud megnézni -, szóval, megkaptam-e. Hát persze, hogy nem kaptam meg. Hibáztatta is a szobatársat, hogy akkor minek vállalja el, ha nem tudja megcsinálni... stb., de aztán mondtam neki, hogy nem biztos, hogy ő volt a hibás, és csak segíteni akart - ezt kell értékelni! Aztán saját maga jött rá, hogy nyilván ő maga volt a hibás: az anyám telefonszámára bökött a noteszében - mivelhogy 2 szemműtét közt lenne elvileg, így látni sem lát -, amire elküldette a szobatárssal az sms-t... (mivel nem a telefon névjegyzékéből keresi elő, hanem beüti a számokat a noteszéből - így a szobatárs is csak azt tudta, hogy elküldi arra a címre, amire nagynéném mutat).
De ezen én már nem csodálkoztam, ismerem őt. Nyilván a mobil a hibás, nem ő, szegény feje...

No, szóval a rossz helyre ment sms hollétét anyámtól tudtam meg, ő ui. magára vette, lévén a keresztnevünk ugyanaz! Ő azt hitte, neki szól, és kétségbeesett, felhívott, hogy hogy megy ő oda ki még délelőtt! Akkor megnyugtattam, hogy én lennék a címzett, az sms után két órával hívott keresztanyám, hogy megkaptam-e azt... Csakhogy már félúton voltam haza. Rohamút volt, a lakásába és boltba a kéréseivel, s postafordultával rohantam vissza egy másik busszal ki az Augusztára... Fél 1-re értem ki, nem is volt rossz menet!

Még mielőtt bementem volna hozzá, megkerestem a professzort. Ő elmondta, mit lát a hasi UH alapján: sajnos, semmi jót. Mindenféle gócokat, megvastagodásokat... s mivel 100 a vérsüllyedése, magas a cukra (sosem volt cukorbeteg), felborult az enzimháztartás és a májfunkció, irtózatos gyenge és eleve a kora... a rohamos állapotromlása - így úgy gondolta, hogy az ő korában és ebben az állapotban nem kínoznák a béltükrözéssel, helyette egy hasi CT lenne. Mindenesetre most, ahogy kinéz, mondja, akár egy heveny gyulladásos góctól kezdve daganatig bármi lehet. A hasi CT után legközelebb pénteken tud közelebbi eredményt mondani.

Kérdeztem, mennyit mondhatok meg ebből a nagynénémnek. Mondta, hogy nekik kötelező a beteget tájékoztatni, és ő ezt reggel el is mondta neki - de kérdés, hogy nem tudja, mennyi jutott el hozzá, mert koncentrációzavara és memóriakiesései, érzékszervi hátráltatottságai miatt esetleg nem tudja felfogni tartósan ezeket a dolgokat, ezért is akarta ő a hozzátartozójának is ezeket elmondani...

Másnap megtörtént a hasi CT. Délután voltam nála Danival, akkor vérátömlesztésre vártunk. Viszonylag jó állapotban volt, több dolgot elrendeztünk nála, majd eljöttünk, és estétől éjjel 11-ig kapta a vért infúzióban.

Aztán következő nap, pénteken épp a kezeléseim alatt hívott volna két alkalommal (nekem olyankor rezgőn van, mivel betartom a kiírt szabályokat, és kezelés alatt különben sem igazán lenne ildomos kiírás nélkül sem telefonálgatni), holott elvileg tudta, hogy ott vagyok, de mégis utólag csodálkozott - hiába, elfelejti! -, hogy nem vettük fel se én, se anyám. Anyám kertes házban lakik, vannak dolgai mobiltávolban is, és hát nem szokta még meg, hogy az otthonka zsebébe tett mobillal kellene szöszmötölnie, akárhol van dolga...

Így aztán öcsémet érte el. Aki azért nem volt annyira képben... de szerencsére éjszakás volt, így vállalkozott rá, hogy mivel a professzornő a legközelebbi hozzátartozókkal akar beszélni, így, ő autós egyedül, hát valahogy összehangoljuk hármónkat három helyről, hogy kijussunk - lehetőleg ugye, délelőttre kérettünk - az Augusztára. Nem volt könnyű, én már egyszer megjártam a Nagyerdőt, plusz rendeznivalóim is voltak nagynéném számára, plusz anyukámnak is rendeznie magát, hogy járóképes legyen... mentek a körtelefonok feszt. Végül öcsém összeszedett minket, és fél 12-re már ki is értünk az Augusztára.

Ott, mivel én egyedül ismertem már a járást 4. napja, lejelentkeztünk a belső recepciós pultnál. Amint némi telefonálgatás és keresgélés után kiderült, a profnő ebédelni volt, így ezalatt bementünk nagynénémhez. Ahhoz az elesettséghez képest, ami az előző napokban látszott rajta, határozottan élénkebb, koncentráltabb, erősebb volt. Ez nyilván a kapott vér hatása!

Egy negyedóra múlva jött a professzornő egy fiatal doktornővel, és így, ezen módon, a beteg jelenlétében, vele együtt akart mindannyiónkkal beszélni!

Elmondta a tényeket, a hasi CT eredményét: vastagbél jobb oldalában hatalmas daganat, amely jelen pillanatban egyben gyulladásgóc is! Áttétek - vastagbél közti szövetek megvastagodása, májon legalább 3 áttét, emiatt rossz májfunkció, felborult enzimháztartás, és a tüdő...

Keresztanyámnak épp 10 éve volt a tüdőműtétje, ami, mint tudja a család, rosszindulatú, de hála istennek a lehető legkorábban észlelt daganat volt. Emlékszem, mikor műtötték, másfél hétig oda jártunk anyámmal - de külön-külön - kánikulában, nap mint nap, ugyanennek a hatalmas épületnek a másik végébe. Én szabadságom alatt, saját hasi műtétem után pár hónappal.

Profnő szerint IS, az a gyógyulás maga volt a csoda (szerintünk is, mindig!), hogy azóta 10 év eltelt viszonylag gond nélkül! A sok kontroll után pár éve egyszerűen gyógyultnak nyilvánították és nem kellett járnia további kontrollokra sem. ÁM, most mégis ezzel hozták összefüggésbe az egészet...

NEM javasolnak műtétet. Nincs értelme. Persze nyilván kötelességük átküldeni az onkológiára. Így míg a mentősök jöttek és közölték, hogy EGYvalaki mehet a beteggel kísérőként, én hazaküldtem öcsémet, hogy vigye haza anyámat - én majd megyek keresztanyámmal. A mentősök hordszékbe kapták őt, majd ki, s azzal együtt fel a mentőbe. Oldalt engem is felsegítettek.

A mentősök elmentek nyilván, a betegkísérő srácnak pedig elvileg várakoznia kellett volna velünk, és ha kell, őneki kellett volna betolnia a beteget. De az, sürgős dolgára hivatkozva pár percen belül elhúzott, hogy majd siet vissza, DE ha közben behívnának, ne felejtsünk mentőt kérni... Nyilván esze ágában sem volt visszajönni. (Szobatárs szerint: nem adtunk pénzt...)

Több mint két órát várakoztunk a péntek délutáni, egyre inkább kihalófélben lévő onkológián, és úgy tűnt, tökéletesen átnéz rajtunk mindenki... a baj az volt, hogy hangszórón szólították befelé a civil betegeket, mi voltunk az egyetlen kórházbeli tolókocsisok - akiket állítólag előrevesznek. Közben végig beszélgettünk nagynénémmel, akin valamiféle furcsa nyugalmat láttam...
Mikor két óra elteltével valaki asszisztensféle kijött, odamentem érdeklődni, hogy mégis, mi a hármas belről itt várakozunk x ideje, és lassan kihal az épület, a betegszállítók itthagytak, valamint kipróbáltam: nem tudom a kocsit tolni, csak centinként kibicsakolva; holott nekünk azt mondták, nem sok idő az egész. Tehát kérdezném, mégis mikor kerül ránk a sor? (És miféle érzés, kétségbeesés lenne nagynénémen, ha történetesen én nem kísértem volna el - ui. ez a vizsgálat délelőttre volt írva, amikor még nem voltunk itt! Akkor is ugyanezt játszották volna?)
Egy perc múlva bent voltunk, még betolni is segítettek a betegszéket.

Az ottani főorvosasszony sem mondott nyilván semmi jót.

Olyan az állapot, hogy sem műtétet, sem kemoterápiát, sem sugarat már nem tudnak ajánlani. De hát ez még a laikus számára is nyilvánvaló! Szenvedjen, húzzák-vonják, legyen még rosszabbul, mint alapból - hát mi értelme ebben a stádiumban, ebben az állapotban és korban, ekkora súlyos áttétekkel?

Azért, mert valamit illik és kell, ezért még kitalálták a béltükrözést (hiszen az még nem volt!) - annak kíméletlensége és nagynéném kora, gyengesége miatt ajánlották fel eredetileg és ahelyett a hasi CT-t!!, ami meg is volt! -, hogy hát mégiscsak, és szövettan meg minden...

De könyörgöm, tegyük ki 82 évesen, legyengülve ennek, a laikusok számára is hülyeségnek és értelmetlen dolognak tartott felesleges szenvedésnek, hogy béltükrözés?? Akkor, amikor már mindenfelé áttétek vannak?

Keresztanyám szemével kérdezte tőlem kétségbeesve, hogy "mit csináljak?!?!?!" Én csak elkeseredetten ingattam a fejem. Az onkológusnő azt mondta, hogy gondozásba veszik, és a béltükrözés szövettanának eredménye után majd kitalálják, milyen gyógyszer vagy mi lenne a leghatékonyabb a... mittomén, nem is érdekes...:(

Ezután mentőért szóltunk, hogy vigyen vissza bennünket, már jöttek is félóra múlva... de ehhez a már kihalt, péntek délutáni onkológiai ambulancia utáni folyosóra kitolva még több mint félórát vártunk. Szerencse, hogy nyugtatóként szolgáltam a betegnek. Ráadásul megcsodáltuk V. Majzik Mária négy hatalmas domborműalkotását, mely a négy őselemet ábrázolja, s 2008-ban adták át az onkológia épületében, a művész 11 alkotása között.

Mikor nagynéném reklamált a mentősöknek, hogy a beteghordó is itthagyott bennünket, én meg megjegyeztem, hogy igen kellemetlen érzés volt rájönni, hogy nem bírom betolni székestül a beteget, és hogy a beteghordó azt mondta, sürgős dolga van, de siet vissza, persze 2,5 óráig sem annyira tolta vissza a képét - nem ezért kapná-e a beteghordó a bérét?; akkor a jókedvű, nagydarab mentős bólogatott, hogy persze, de vígan és bizalmasan végigsimítva engem megkérdezte, hogy asszonyom, ha maga már van 40 éves, tudhatná, hogy nincsenek tündérmesék...

Nem nagyon volt kedvem ebben a helyzetben humorizálni.

Miután keresztanyámat helyére vittük, várta a hideg ebédje, amikkel én elrohangáltam, hogy hol lehetne megmelegíteni... (ja, és leadtam az onkológiai véleményt). 1-2 felesleges kör után megtaláltam a megfelelő szolgálatkész embereket, akik megtették ezt, és láttam, hogy legalább valamennyit eszik a beteg. Míg a húsgombócleves levét ette, a második fogás párolt, sovány húsát felvágtam csecsemőetetéshez illő darabokra... Utána még elbeszélgettünk a szobatársakkal, elvittem szemeteket, összepakoltam körülötte, megigazítottam az ágyat - és bejött a professzorasszony...

Ő is idézte az onkológiai véleményt, többek között a béltükrözést. Én megkérdeztem őt, hogy szerinte lenne-e ennek értelme, tekintettel arra, hogy 1. nem kellemes; 2. a beteg, ugye, legyengült, idős; 3. pont ezt helyettesítette volna a hasi CT.... és hát 4. nézzük reálisan: attól még a többi helyen ott vannak az áttétek! A máj eleve nem igazán műthető, főleg, hogy 3 helyen is van rajta áttét. Profnő szánakozóan kedves arckifejezéssel egyértelműen résztvevően bólogatott... de hát ez az onkológiai vélemény, nekik ezt abszolválni kell.

Ők mindenesetre megkérik az időpontot arra a vizsgálatra, hogy meglegyen (de magánemberként úgy vettem le, hogy megértik, ha ebbe a beteg nem megy bele). És akkor részükről hétfőn délelőtt haza is mehet a beteg. A kapott időpontban pedig, ha mégis úgy dönt, majd a II. belen kell jelentkezni, a Klinikán, megelőző nap 6 adag speciális hashajtó+4 liter vízzel kihajtatnia magát stb., a szövettaneredményért majd visszamenni, s azzal jelentkezni az onkológián. Itt most már tényleg elvégeztek minden vizsgálatot, nagynéném vért kapott, amitől jelenleg kifejezetten jobban van, élénkebb, jobb kedvű; az más kérdés, hogy nyilvánvalóan mindnyájan tudjuk, ennek a hatása nem tart örökké.

Már délután fél 5 volt, mikor egy szobatárs kávéért indult, megkérdeztem nagynénémet, nem akar-e ő is egyet, mert hozok neki. Gondolkozott, aztán akart. Holott egész héten nem ivott. Úgyhogy lementünk a szobatárssal az automatához, vettünk kávét - magamnak is egyet, rájöttem, mennyire hiányzott, egész nap csak a kezelés és kórház közti rohanásban egy fél tökmagos pogácsát ettem, szemem is szúrt, fejem is fájt, de az adrenalin pörgetett egész nap.

Aztán lassan elbúcsúztam. Már a buszvárás közben felhívtam anyámat, majd hazaérve este fél 11-ig, mint a recepció. Két mobil és a vonalas csörgött felváltva, de így is volt két fel nem vett telefon, mert épp nem lehetett volna. De végül is, mióta szegénykém bekerült, azóta minden este ezt csinálom. Barátnői, jó szomszédjai, ismerősei és hát a hozzátartozóink érdeklődnek és biztosítanak együttérzésükről.

Anyám ki volt akadva, nem szokott hozzá ehhez, hogy a beteg állapota közösen a hozzátartozókkal ÉS beteggel együtt kitárgyalandó, hogy tehetett ilyet a professzor stb.

Megnyugtattam, hogy ez már nem új törvény. Apám esete óta majd' 30 év telt el! Anno ő 81-83-ig volt ugyanebben, és akkoriban még TILOS volt elmondani a betegnek azt, hogy rákos. Utolsó percig hazudtak neki - minden egyes orvos, akinek a kezébe került -, akkor így kellett! A hozzátartozó is akkor tudta meg, ha külön direkt érdeklődött, de felhívták a figyelmét arra, hogy a betegnek nem szabad tudnia a halálos diagnózist!

Már más világ van: az orvosoknak kötelességük elmondani az igazságot. És szerintem jobb is így. Mindenki tudja, mire számíthat, fel kell készülnünk, mit és hogyan fogunk tenni, nem kell színészkednünk és félnünk: nehogy valaki elszólja magát. Egyébként is, keresztanyám csak öreg, beteg és lelassult; de nem hülye.

Tegnap, szombaton is voltam nála. S az előzőekre - hogy így a jobb - bizonyíték a keresztanyám véleménye az egészről: amikor pénteken összegyűlt a családja (a testvére - anyám - és annak két gyereke - öcsém és én) mellette, s jött a professzorasszony és elmondta az egész kórismét, neki, benne akkor lezárult valami. Onnantól tudja valamelyest belenyugvással és beletörődni akarással kezelni az egész dolgot.

Ő beleszületett hívő keresztény lélek. Beszélt nekem arról, hogy mióta itt van (a kórházban), NEM tud imádkozni. Egyáltalán. És mikor pénteken ez a beszélgetés megtörtént, plusz az onkológia, és az azt követő professzori beszélgetés velem, őmellette - megtörték a jeget: egész éjjel nem aludt egy percet sem (persze az új vér, felgyorsult vérkeringés, a kávé!), és egész éjjel "beszélgetett" az istenével.

Szombaton azt láttam: (egyelőre) békés, kisimult az arca, melyen nincs nyoma lázadozásnak...

Szörnyű... és hihetetlen.

Ő, aki olyan nagy tudású, rendíthetetlen, művelt, pörgős, aktív, szervező, segítőkész, érdeklődő, intézkedő, összetett érdeklődésű, okos közgazdász nő volt... most egy kicsi, tönkrement, kiszolgáltatott, esendő, halálosan beteg kis öregasszony...