Azóta is zajlik

Bő másfél hét telt el, mióta utoljára ide írtam. Szerencsére 20-a előtt lejártak a jelen fizikoterápiás kezeléseim, tehát nem kellett annyit rohangálni és ződhajnalban kelni. Ám én, aki annyira szeretek és tudnék aludni, nem megy; annyira, hogy sokszor fent vagyok éjjel és alig bírok visszaaludni, dögrovás-létem ellenére - mert egyszerűen az agyam működésbe lép és nem tudom leállítani. Ehhez természetesen hozzájárul a dögmeleg - a hétszámra 30-32 fokos panelben még ventilátor mellett, és alapgondokkal is baromi nehéz lenne aludni. Hát még olyan gondok mellett, melyek visszafordíthatatlanok.
Soha nem lesz semmi olyan, mint azelőtt.
Jelen helyzetben semmilyen munkát nem tudnék vállalni, még ha sorban állnának is előttem. Gyakorlatilag csak egész délután, estig vagyok a betegnél, de állandó készenlét, elérhetőség szükséges. Nagynéném nem egy türelmes típus, egész életében a "mindent azonnal" jellemezte; tűrni, várni nem nagyon tudott. A főétkezéseinek percpontosnak kell lenni, és ebédnél leves és második, feltétlen! Anyámmal felváltva főzünk úgy, hogy neki is jusson, de ennek többedrészét szegény anyám vállalta magára, csak az elhozatala bajos, mivel csodával határos, ha megúszik egy ekkora utat oda-vissza baj nélkül. Így előfordul, hogy a három műszakjától függően Dani hozza el biciklin a főzött kaját, van, hogy anyám cammog el vele a kizárólag folyamatos fájdalomcsillapítással működő lábain, és hiába van botja, ha egyszer nincs több keze! Valamivel fogódzkodni is kell, ha a fél utat busszal akarja megtenni, plusz a cipekedés mellett nem megy még bot (vagy netán ernyő). Volt, hogy taxival hozatta el magát nagynénémhez a kaja miatt (ő, aki életében sem taxizott - akár én -, max. kényszerhelyzetben - kórházból, műtét után stb.!), aztán gyalog bóklászott/bóklászik haza, én meg imádkozhatok, hogy úristen, baj nélkül hazaérjen!
Ezek nyilván nem mindennaposak, mert nagynéném sűrűn, de relatíve keveseket eszik - azért mondom, hogy relatíve, mert én speciel, ha az egész napi fogyasztásainkat nézem, feleannyit nem eszek, viszont én soha nem voltam mérvadó -, így adagokra bontjuk a kajákat és lefagyasztjuk. Őszerinte alig eszik és alig van étvágya, ha telefonban beszél valakivel; de ha elérakom a kaját, akkor, hálisten, igen jó étvággyal és rendszeresen, bár valóban nem sokat eszik - ám főkaják után 1-2 órával már megint éhes. Ilyenkor hámozom-kockázom a gyümölcsöt, viszem a joghurtot, sütit elé, hogy kibírja a következő főétkezésig.
Bevásárolva megyek hozzá, ami még később jut eszébe, fordulok néhányszor.
Ha kaját viszek hozzá, egy vitelnyi általában 3 adagjára elég. Anyámmal mindig egyeztetünk, mije van és mi van fogytán - leves-e vagy második...
Vannak azért szegénykémnek ötletei: a beépített szekrényében lazán és szép sorban ellévő, még anyám által direkt neki kisebb üvegekben elrakott befőttek üres üvegjeit egyszerre megunta, hogy ott vannak (esküszöm, soha életemben nem volt annyi légüres szekrényterem, mint neki!), és máris meg kell tőlük szabadulni! Akkor fogtam, és hogy megnyugodjon, futottam egy kört a 40 fokban a szelektált hulladékgyűjtőhöz.
Mikor jóllakik, igen gyakran az a probléma, hogy "túlette magát", enyhe gyomorrontásérzése van. Amin persze azonnal segíteni kéne. Erre, vagy bármilyen más problémára azonnal bevesz egy gyógyszert, és ha félóra múlva nem hat, már veszi a következőt - ezzel igen kiborít, mert nem bírja kivárni a hatóidőt, és ezzel pont az ellenkezőjére igazítja a problémát.
Iszonyat gyengén, két kézzel bútorokhoz-falhoz tapogatózva jár-kel a lakásban. Most már nem panaszkodhat, hogy "őrá senki nem nyitja az ajtót". Ami persze egyáltalán nem volt igaz, csak elfelejtette... és ha, mondjuk, 2 napig véletlenül senki nem ért rá menni, abból egy életre levonta a konzekvenciát, és a fenti szavak alapján adta elő egy bármilyen gyanútlan beszélgetőpartnernek... mellyel, mondjuk, minket égetett szegény. Hisz hányszor jártam ott, munkából egyenest jövet, hogy bevásároltam neki - magamnak már nem volt hozzá tehetőségem, gondoltam, majd utána... -, és nem is volt otthon, mert szomszédolni volt két sorozat között... én pedig a lépcsőházi lépcsőn ücsörögtem 1 órát, míg hazajött. Aztán megjött, akkor már beszélgetni illett - és mire hajnal óta én mentem volna hazafelé, már nem tudtam magunknak bevásárolni, mert bezárt a bót... Hányszor...!
Mit mondjak, akkoriban nem esett jól, mikor mindig ott voltunk, ha valóban fontos volt, munka után is, vasárnap meg mindig találkoztunk. Ha valami nagyobb dolgot venni kellett neki, vagy szerelőhöz vinni - Dani intézte. Orvoshoz kísérést is oldott már meg Dani is, nem egyszer.
Most naponta több látogatója is van, így aztán nem tudja elfelejteni és ilyeneket mondani. A hosszú délutánok alatt én nyitok a látogató szomszédoknak, ismerősöknek, és igazán sok telefonja is van.
Okos, értelmes múltú nő létére valahogy nem igazán úgy fogja fel a betegségét, hogy ebből nincs kiút. Gyanítom, azért még "erőlteti" is az állandó evést - szegény apukám is úgy fogta fel, hogy amíg eszik, nem lehet semmi baj. Egy-egy jó étvágyú jóllakása után csodálkozva mereng, hogy "még a végén meggyógyulok"...:(( Vagy szomorúan megjegyzi, hogy "hát... nem erősödöm én semerre!" Mintha... arra várna, hogy megerősödik. Pedig ugye, őelőtte hangzott el a professzori konzultáció. Tudnia kell, hogy a kapott vértől kapott vissza némi energiát, amikor már jártányi ereje sem volt, és hogy az... sajnos, nem tart örökké.
Nehéz az embernek ilyenkor mit válaszolni!
Most olyan furcsa, hogy akármilyen bajom van, soha nem lehetek fáradt, vagy hogy tényleg, itt van az ember munkanélkülin, és abszolút be sincs kapcsolva a tévé, a számítógép szinte csak reggel vagy esetleg késő este, ha van még erőm, "kapcsolódik be". Nem dőlhetek le percre, ha mondjuk, délutánra kipurcantam az ezer foktól, hanem készüljek, induljak, menjek, minden délután.
Egyik jó ismerősöm azt kérdezte levélben, hogy 20-án azért biztos kikapcsolódhattam egy kicsit?! Hogyne, keresztanyámnál néztük két etetés, mosogatás, virágöntözés, szemétkivitel stb. között és közben a délutáni szentmisét és a Szent Jobb körmenetet.
Elképedtem magamban, úristen, kikapcsolódás... pedig hát honnan tudhatná, aki nem csinálta, hogy a beteggondozásban, a készenlétben nincs ünnepnap! Minden nap egyforma! Fáradt, keserű, rezignált, predesztinált - persze, nem a beteg előtt! Akkor mindig vidám vagyok, tettrekész, mindenre azonnal ajánlkozó és ugró! Hiszen megfogadtam, hogy így fogom végigcsinálni.
Másik ismerősöm már többször hívott, hogy menjünk fotózni valamerre. Elejétől fogva tudja a problémát - mégsem érti. NEM tudok.
Nincs Pestre - vagy bárhova - utazás, nincs virágkarnevál, nincs semmi...

Tegnap délelőtt lóhalálában olvasztottam a hűtő-fagyó szekrényemet... roppant igyekeztem, hogy készen legyek, mire menni kell hozzá, előtte vásárlást és szemetesekbe likvidálásokat is beiktatva.
Úgy volt, hogy az övét is le kell, tényleg az a kis hűtő már meg sem kottyant volna. Nem engedte, mert hogy nekem, szegénynek, elég volt már mára az enyém. Az övét majd ma.
De csepeg a csapja is, meg mozog az egésznek a csöve, folyik mellette a víz. Szerelőt kell hívni, mert az ilyesmihez hülye vagyok... aztán  belegondoltam, hogy akkor már hozzám is kihívhatnám, mert itt már legalább 4 hónapja csepeg a konyhai csap - három szivacsot rakok a csepegés alá, mert szörnyen idegesít a hangja, még a szobában is hallom! -, a fürdőszobainál pedig probléma van a zuhany vagy nem zuhany üzemmódok váltásánál... ez eddig nem is volt annyira fontos. Pedig a háttérben is ott vannak a problémák. Sok apró problémától is fejvesztést kap néha az ember, de mikor az igazán megoldhatatlan vagy baromi nehezen megoldható nagyok összegyűlnek, akkor már igen erőltetni kell a kiegyensúlyozottnak tűnő túlélést...