Hány lesz még?

Nem jár egyedül a baj. Már eddig is látszott, a leépítésem, a tartós betegségeim és a nagynéném gyógyíthatatlan betegsége és végig való gondozása, ápolása...
De most már, könyörgöm, igazán elég lehetne! Oké, nagyon szép gondolat, hogy a sok gond, tragédia, baj, bánat edzi a lelket, sőt, megacélozza, meg miegymás. Köszönöm, most már talán lemondanék az acélozásról... Én azt gondolom, ha ennél acélosabb lesz, az már nekem valószínűleg tök felesleges erőfeszítés lenne tőle. Meg az is oké, hogy az ember hú, de sokat kibír, és nem is gondolnánk, mennyi mindent kibírunk. Általában legfőképpen olyanok mondják ezt a valóban halhatatlan igazságot, akiknek mindennapi gondjaik a legnagyobb bajaik, vagy ha nagyobb baj van, egy csomó segítő ember áll mellettük. És bár igaz ez, nyilvánvalóan - de ugyanúgy igaz az is, hogy mindennek van határa! Amikor már nem bírjuk...
Az viszont szintén és kétségek nélkül igaz, amit még kirúgásom előtti napokban egy régi kolléganőm mondott saját apropói kapcsán: Nincs olyan rossz helyzet, melynél még rosszabb nem lehetne! Ez tökéletesen így van, bár a rossz helyzet ezen fokán itt most azt hiszem, az emberben joggal hűl meg a vér... mi lehet még??
Mégis, szerényen csak azt kértem volna imáimban: most már ne legyen több heveny baj. A fentiek sincsenek lezárva, sőt, kilátás sincs, hogy stagnáljanak vagy jobbak legyenek; lévén, állást találnom reménytelen, de még ha lenne is, most éppen nem tudnék megoldást találni arra, hogy betöltsem; lévén, az én betegségeimmel is együtt kell élnem életem végéig, tartson az bármeddig; és lévén, hogy nagynénémnél nem ilyen idilli lesz ez a mindennapos gondozás, és nem csak ennyi a probléma, hogy a délutánjaim estig nem az ember saját életéről szólnak, hanem nagynénéméről. Sajnos, nagyon súlyos és komoly időszak előtt állok, és a tudatom is szétszakad, ha eszembe jut, hogy mindezt egyéb fizikai segítség nélkül kell végigcsinálnom. S majd a végtisztesség intézését is, amitől szintén rettegek, soha életemben nem tettem, nem ismerem ezeket...
És lám, az élet egyre-másra produkálja a megpróbáltatásokat.
Nem akartam említeni, mert úgy gondoltam, ez már annyira sok és ezáltal szinte már hihetetlen; valamint tudom, hogy olvashatnak olyanok is, akiknél kárörvendést váltok ki, mert egyrészt örülnek, ha nem náluk van gond, vagy orrolnak rám és vigyorgó kézdörzsölést váltanak ki a problémáim. Az életben néhány barátságnak, sőt, nagy barátságnak induló kapcsolatok bármilyen apróság, megbeszél(het)etlen félreértés, jószándék fel nem ismerése vagy megtagadása, vagy bármi miatt csak addig működnek, míg az egyik fél tartja. Vállával, hűségével, tanácsaival, jó szándékkal, elérhetőséggel és azonnali reakciókkal, vigasztalással... de csak addig tart, míg dicsérően és szépen szól a harang. Viszonzásul pedig - bármennyire is többszörösen szüksége lenne a másiknak is lelki támaszokra - meg se ismerik. Mindegy. Nem erről akarok írni - csak bevezettem, miért vacilláltam azon, hogy megírjam az újabb bajt, bár az okokat valóban nem fogom részletezni, akárhogy is, ez egy nyilvános napló.
Viszont kit érdekel és kinek mondjam el, kivéve pár együttérző embert?

Lényeg, hogy hosszú hónapok vívódásai és szenvedései után az én szerény, túlzsúfolt 2 szobás panellakásomba, ahol fiammal laktunk, rám kellett, hogy költöztessem a lányomat és unokámat. Fiam sajnált meg nagyon engem, amikor hallott néhány olyan reszketve-zokogva kiakadt telefonbeszélgetést a lányommal és hátterével a sok hasonlóból, amiről nem tudtam, hogy más is hallja - de hiába, kicsi ez a kétszobás lakás, és a macskák miatt az én ajtóm sosincs zárva, Dani meg a saját zárt ajtaja mögött felébredt időközben... s döntött. Anyám mondta el Dani szavait: "Annyira megsajnáltam szegény Manót...!" (Ez én vagyok pólyás korom óta, de Dani még sosem szólított így, csak anyáméktól mindig így hallott engem hívni) - hogy eldöntötte: ő elmegy albérletbe, hogy a testvére idejöhessen! Ez azért nem kis testvéri áldozat. Sőt, óriási...
Rengeteg barátja és ismerőse van, így egy ilyen, barátok által lakott albérleti lakásnak megkapta egy 6 m2-es szobáját... és mi több, legalább 6 barát összefogott Dani mellett kapásból, hogy azzal a busszal, amivel koncertezni szoktak járni, elköltöztetik egyrészt Danit az albérletbe, másrészt közösen hazaköltöztetik Szilvit a gyerekkel, 130 km-ről. De azért el lehet képzelni azt, hogy egy panellakás csak félig üresen maradt  szobájába (mivel a bútorok zömét Dani sem volt képes elvinni 6 m2-re) beköltözik két ember, egy fél kertesháznyi cuccal! Akkora zsibi és kupi van nálunk, hogy eszméletlen. Plusz egy bébi, két macska, egy teknős és egy papagáj!
Természetesen nem fértek el egyszeri fuvarral - kétszer mentek Dani és a srácok, a legnagyobb hőségben, zokszó nélkül, teljesen benzinárért!; a pakolásért, autóbérletért és egyebekért semmit fel nem számolva! Úgy, hogy Daninak még aznap mennie kellett éjszakára dolgozni... beért, mert az utolsó kör lerakodásai után be is vitték őt, késés nélkül este 10 előtt.
Igen, valahol ilyenek a barátok, erről szól a barátság. És tudom, hogy Dani is benne van bármikor hasonlókban, ha másoknak van őrá szüksége. Akár (sőt teljesen) ingyen is.

Mindez egy hete zajlott le, és azóta Szilvivel megállás nélkül pakolunk - én közben természetesen nem hagyom ki a nagynénémmel töltendő gondozást ugyanúgy, mint eddig -, éjféltájt reszkető lábakkal hagytam abba az első napokban - beépített és konyhaszekrények kirámolása, létrázás, tisztítás, minden polc újrapakolása a felesleges cuccok likvidálása után... Zsákszámra a szemetek ki- és lehordása - és hogy ki ne hagyjam, mindez a legnagyobb hőségben, kimondott riasztásos időszakban, a szívemmel és a kopásaimmal, reumámmal.
Szilvi azóta is pakol, pakol és pakol. És még így is egy csomó cucca anyámnál van letéve. Mint fent írtam, lett egy papagájunk is kalitkában, így őrülten vigyázni kell, hogy az én két macskám át ne jusson a folyamatos harsány csipogásra...
Na és közben lett egy Bencusom. Unokázhatok most már kedvemre. Unokázhatnék vidámabban is, ha nem lenne ennyi dolog, baj, bánat, program és nyűg. De legalább, ha Szilvi a hivatalos ügyeit intézi, alkalomadtán délután 2-ig tudok a gyerekre vigyázni...

Ma délelőtt pl. 2 bölcsit jártunk végig, egyik a környéken, másikat javaslatra, félórás buszútra innen. Sajnos, mindenhez még egy csomó mindent kell intézni, és ami Szilvinek az eddigi helyén gyorsan és abszolút sikerrel ment és sikerült (a munkahelyet kivéve!), az itt, a nagyvárosban hátráltatott, akadályoztatott, ésatöbbi! Nincs bölcsi munkahely nélkül. Munkahely nincs... egyébként se nagyon, de lakcím nélkül pláne. A gyereknek kora szerint óvodába kellene mennie, ahol nem számítana a munkahely, DE nem lehet ovis, merthogy sajnos, a szobatisztasággal még gondok vannak - amin egyébként nem lehet csodálkozni azok után, amilyen változásokon esett már életében át ez a gyermek.
Az előző helyen volt bölcsi, ott már két hónapja bölcsis volt Bencus, mégpedig orvosszakértői szakvélemény - logopédus, pszichológus és gyermekszakorvos - egyöntetű döntése alapján; mégpedig a gyerek érdekeit véve figyelembe, nem azt, hogy van-e az anyának munkahelye vagy nem. És valóban jó hatással volt rá a közösség, azóta sokkal többet beszél, többszavas mondatokban. Itt pedig? Az a szakvélemény itt nem érvényes. Itt is meg kell csináltatni. Hogyne, csak itt hónapokig tart, időpont, bizottság stb., és akkor sem a gyerek közösségorientáltsági szükségét veszik figyelembe, hanem azt, hogy az anyának nincs munkahelye. Kész, ördögi kör, bezárult...
Soha nem hittem volna, hogy kisebb helyeken pofonegyszerűen megy minden, ha nem a lányom tapasztalja meg és számol be róla egy éven át. Kevés a lakosság, s akik hivatalokban dolgoznak itt-ott, örülnek, ha ügyfél van egyáltalán és nekik munkájuk! Nincs időpont meg egyéb baromságok. Egyetlen nap alatt is rengeteg dolog elintézhető.
Hogy egy példát mondjak: a kisvárosban a lakcímkártya-változtatás odamenéshez képest 10 perc alatt kész volt kettejüknek, következő nap kiküldték. Itt, az ország második nagyvárosában?? Bement a városházára, és már kapott is 2 hét "múlvára" időpontot!! És lakcím nélkül vajmi keveset lehet intézni! Ami sikerült, a banki címátíratás, valamint a DKV-bérlet - elhitték bemondásra az itteni címemet, ahova költözött.

Daniért megszakad a szívem. Soha nem éltünk még külön, mióta csak megvan. És annyira jó gyerek... ha ő nem lett volna ilyen, amilyen, soha meg nem oldhattuk volna Szilvi gondját. Daninak 1 éve van meg a mostani munkahelye, imádkozom, hogy maradjon is meg, mert ha nem...:-O, úristen, ebbe bele se jó gondolni. Egy munkanélküli anya, egy munkanélküli felnőtt testvér és egy 3,5 éves gyermek mellett...
Most én... úgy élek, mint aki egyszerűen elvesztette az életét. Nincs saját életem, megszűnt minden, ami eddig magánéletnek volt nevezhető. Mintha egy sikertelen agymosáson mentem volna keresztül. Mert hogy emlékszem a régi világra, a régi életemre, de azokból mégsem stimmel semmi... Felfordult minden, minden!
Csak legalább anyámmal ne legyen valami, könyörgöm az egekre!