Dolgaink

Időközben Szilviéknek 2,5 héten belül már lett is lakcímük.
Amikor Mezőberénybe költöztek, másnap bementek az egyértelműen adott hivatalba, ahol sorállás nélkül azonnal lakcímük lett, s amit másnap vitt a postás.
Debrecenben? Bement a nagy Hivatalba, ahol - kapott sorszámot, hogy majd két hét múlva lesz szabad időpont az ügyében. Addig nincs lakcíme. Nem tud bejelentkezni orvoshoz, gyerekorvoshoz, nem tudna - ha véletlenül adódna - elhelyezkedni, a gyerek (ha csak ezen múlna) bölcsibe vagy oviba menni - semmi. Mivel Szilvinek tüdőgondozós kontrollos jelenése lett volna azonnal, de lakcím híján orvosa sem volt, kénytelen volt Békésre utazni, hogy felírják 3 havi gyógyszereit... igen ám, csakhogy az utóbbi 3 hónapban az ottani intézet elköltözött. Az interneten még nyoma sincs, hogy hova. Különböző körmönfont módokon sikerült egy békési fő-fő egészségügyi szerv telefonszámát megtudni, melyet felhíva ők meg tudták mondani a címet. Melyet természetesen Szilviának a 2 és 3/4 órás buszos odautazás után még meg kellett keresni egy neki idegen városban, majd sort állni és estefelé újabb buszút. És akkor még örüljünk, hogy Bencus, hálisten, olyan jó egészségnek örvend, hogy ritkán van szüksége orvosra...
Szerencsére a bankjában és a DKV-bérletváltásnál elhitték bemondásra a lakcímet - így már idejött a legközelebbi bankértesítő is, és nem 350 Ft-os buszjegyekkel kellett intézni minden egyes megmozdulást.
Oké, eljött a 2 hét múlvai időpont. Én vigyázok Bencusra, Szilvia rohan a buszhoz, és felnyargal a Hivatalba. Bencus tündér, ám nincs mellette fél perc szünet. Mindig a "vígemben" van. Ha vécére megyek, akkor is jön utánam... Nem beszélve arról, hogy mondjuk, eszik. Jóllakik. Aztán úgy gondolom ezek után 10 perccel, talán így, dél elmúltával már nekem is ennem kéne valamit aznap. Ááá, Bencus jön és jelenti, hogy éhes. Tehát főként ismét Bencus eszik. Aztán építeni kell, legózni meg inni, keresni a cumit, majd kakálunk.:) Közben megérkezik Szilvia lihegve, kitöltött adatlapokkal: kell a szállásadó aláírása is! Na persze, káromkodunk, hogy ha már 2 hétre kapott időpontot, de nem-e lehetett-e volna-e esetleg előre mód rá, hogy valahol elkérhesse a polgár az adatlapokat és legalább két hét múlva ne járjon kétszer? És ha én mint szállásadó, dolgozom, vagy nem vagyok a városban, vagy akárhol vagyok? Nyilván tömegközlekedjen utánam, keressen meg aláírás szempontjából, és ha be akarja fejezni a lakcímkártyás ügyet, menjen vissza és kérjen újra időpontot, újabb két hétre. Na de "szerencsére" munkanélküli lévén és Bencus-őrző lévén nyilván otthon vagyok egészen fél 3-ig (utána nagynéném a téma estig), tehát aláírom, ő meg visszarohan a Hivatalba...
Nem zárom ki, hogy nem lenne egyszerűbb módszer is arra, hogy valakinek Debrecenben lakcíme, személyije, akármije legyen, de akkor azt mi nem ismerjük.
Így ideköltözésük után 2,5 héttel már be is tudott jelentkezni egy saját háziorvoshoz - újra általam Bencus-őrzéssel -, majd ugyanaznap délután Bencussal egy gyerekorvoshoz - természetesen tájékozódgattunk előtte, kiket kellene megkörnyékeznie.
Mindegy, most már fogom tudni, hogy ha jövőre a személyimet kell csináltatnom, ne akkor menjek, mikor már holnap lejár. Mert akkor az előtérnél tovább nem jutok úgysem: kapok egy számot minimum 2 hét múlvára. Addig meg legyek el lejárt személyivel, ami nélkül egy csomó mindent nem lehet elintézni. Szóval szem előtt kell tartanom, hogy 1 hónappal előtte beegyen a fene sorszámért...

Bencus egyébként alapból nem tud egyedül maradni egy helyiségben. Megy az anyja vagy énutánam, ha nincs vele valamelyikőnk. Nem vagy csak ritkán játszik egyedül. És a délutáni alvás előtt, de leginkább este egyszerűen ketten alig győzzük, olyankor rájön az összes bolondéria hatványozott formátumban, rohangál, ordít, visít, műanyag papucsában folyamatosan ugrál páros lábbal, órákig; fáradhatatlanul. Mi a látványába belefáradunk, és nem győzzük leállítani. Már le is rajzoltam neki, hogy hogy néz ki az, hogy "alattunk is laknak" - mert nyilván nem érti még, sosem lakott emeletes házban.
Mindegy, próbálkozunk fékezni a lurkót, csak lényegében szegény alattunk lakó egyedülálló hölgyet sajnálom, akivel egy évben kb. 2-szer, ha a liftben találkozunk, és szerencsére eléggé toleráló típus. Anno kiugró csövű Energomat ótómata mosógépem legalább kétszer eláztatta a lakást, a szobaküszöbökig állt a víz. Akkor is csak rezignáltan jött fel szólni a hölgy, hogy tudjuk-e, hogy ázunk, mert hogy ő igen... én sápítozva tocsogtam ki a csengetésre (nem vettük észre hamarabb, mindenki a szobákban volt, a mosógép meg jól elvolt magával...), legyintett, és megértéssel fogadta... akkoriban nagyon sokan jártunk így a kiugró csövű mosógépekkel...
Járhattam volna rosszabbul is alsó szomszéd szempontjából.

Szegény cicák nem is respektálják túlságosan Bencust, félnek tőle, amit teljesen megértek és én is, Szilvi is folyamatosan magyarázzuk, hogy hogy nem szabad feléjük közelíteni. Szerencsére azt meg tudtuk vele értetni, hogy az én szobám tabu, oda Bencus maximum akkor mehet, ha nem tudjuk kiiktatni, mivelhogy jön az után, akivel épp van, és ha, mondjuk, ott teregetek... de akkor is normálisan viselkedjen. A macskák voltak ott előbb, előjoguk van. Nekik is kell egy territórium. Az én szobám elsősorban az enyém és a macskáké. Ezt megértette. Hozzájuk sem mehetnek be a macskák, anno Dani idejében sem, ezt már úgy-ahogy megszokták a cicák, ám azért az ördög nem alszik. Legalábbis Haramia, ha nyitva marad az ajtó, gyakran megáll ott szaglászni, és simán beslisszanhat olykor-olykor.

Szilvi alapból elég súlyos asztmás-allergiás (mint Dani is, csak Daninál picikortól jelentkezett, sok-sok kórházzal, aztán pedig 18-20 évig tartó napi gyógyszerezés után, úgy-ahogy, felnőtt korára ahhoz képest jól van), bár most a Békésen felfedezett új gyógyszerek hatására szinte totál tünetmentes, ilyen már 20 éve nem fordult vele elő. (Reméljük, ha már legközelebb az itteni tüdőgondozóba megy kontrollra és gyógyszerért, nem érzik kellemetlenségnek, renoméjuk rontásának az orvosok, ha  a beteg kérésére nem a régen itt felírt, ám különösebben nem segítő gyógyszereit kellene, hogy adják, hanem a Békésen kapott és nagyon jól beváltakat...)

Nagynéném relatíve stagnál, és vele kapcsolatos teendőim és elfoglaltságaim ugyanúgy délután fél 3-3-tól este fél 8-8-ig veszi igénybe az időmet... Nem könnyű, most még fizikailag hagyján is, szóval inkább mentálisan nehéz...
Nagynéném mai napig alig tudja feldolgozni ezt az egész hirtelen leépülést, és mindennap feleleveníti, milyen sokkot kapott ő akkor, amikor a professzorasszony közölte vele a diagnózist. Annyira nem számított rá, hogy ez van vele és ilyen stádiumban, hogy egyszerűen valami elég hosszú távra fel is borult benne idegrendszerileg. És még ma sem tiszta, emlékezetének nagy része kiesett, leginkább a saját gyerek- és fiatalkori történéseire emlékszik, esetleg a nagyon közelmúltra, hogy pl. ki volt itt ma vagy tegnap.
Ereje annyi, hogy mérhetetlen lassú, apró lépésekkel totyogva, falat érintgetve megy, a fürdőszobás dolgait elintézi, reggelijét ha elkészíti, eszik, elmossa azt a 3 db eszközt, már iszonyatosan elfárad és le kell feküdnie.
A sokk, ami érte, utóhatásként jelen van állandóan. Nem érti, miért... és hogyan... De hát ki érthetné ezt?