Gyerekeim keresztleveleitől - plusz üzemi névadó ünnepséges emléklapjaiktól - kezdve első hajukig, sőt még kihullott tejfogacskáikat is összegyűjtögettem egy-egy pici műanyag dobozban. Vannak itt ellenőrzők, üzenőfüzetek, sok-sok gyerekrajzot rejtő dossziék, egy halom anyák napi filcből készült szívecske vagy egyéb ajándékok... Saját első, két nagy vaskos hajfonatom. (Ötödikes koromban vágattam életemben először hajat, mivel úszni kezdtünk tanulni járni, és mindez egyszerűbbnek tűnt rövid hajjal.)
Nekem írt versek. Egyik gimis barátnőm néhány akkori verse, ideadva nekem emlékbe. Első munkahelyem összes osztályvezetői/vállalati és egyéb (Legeredményesebb fényszedő, Kiváló Dolgozó...) jutalmaival járó dokumentumok... baromi érdekes volt nézni, micsoda feneket lehetett fogalmazásilag keríteni és megindokolni a sok 100-700 Ft-ig terjedő osztályvezetői jutalmakat. Mégis valamiféle meghatottságot éreztem, amit akkoriban, mikor kaptam, szerintem annyira azért nem. Mert elszokott az ember tőle... hozzászoktatták, hogy nincs jutalom, nincs elismerés, dolgozhatsz akármilyen jól. S ezáltal szinte agymosást értek el arra vonatkozólag, hogy bizony, régebben mennyire odafigyeltek az emberre, a gesztusokra, arra, hogy az ember érezhessen magában némi értéket is azonkívül, hogy évekig mint robot, csak hadd dolgozhasson.
Te jó isten, mennyi képeslap - azokat nagyrészt megtartottam, mégiscsak képeslap!
De emlékszem jól, hatalmas levelezésemet életem folyamán sokszor likvidáltam. Legtöbbször akkor, mikor komoly, több éves stb. lett egy kapcsolat. De nem csak párkapcsolatok levelezését persze, hanem az azóta már több teherautónyi mennyiséget képező baráti levelezéseket. Mert én ám hihetetlenül kiterjedt levelezést folytattam, azt hiszem, mióta csak írni megtanultam. És ezek rendkívül kiterjedtek voltak, nem féloldalas, semmitmondó, banális, jelentéktelen látszatlevélkék...
Nem tarthattam meg mindent, hiszen egy kis panelben korlátozottak a tárolási lehetőségek. Nincsenek olyanok, mint padlás, pince (ez csak nekünk nincs, de van, akinek van, fogalmam sincs, hogy történt anno az elosztás...), kamrák, szuterén, mosókonyha, spájz vagy akármi.
Nagy ambícióval összegyűjtögettem néhány dicsérő levelet, mert mi tagadás, az embernek jólesik a dicséret. Aki azt mondja, nem, az nem mond igazat - ennyi. Igaz, ezek régen voltak, de balzsamozták lelkem a konkrét tevékenységért vagy munkákért kapott elismerő sorok. És nem a nevetséges pénzösszeg számít(ott) mellettük, hanem a valamilyen értékkel bíró embernek járó elismerés.
A teljesség igénye nélkül néhány - azzal a megjegyzéssel, hogy életünkben történnek apróságnak tűnő dolgok, melyeket jóval később, érettebben teljesen más szemmel látunk.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése