Egy hét az életből

Egyszerűen alig lehetséges lopnom napi félórát, mikor van annyi időm és energiám feljönni a netre - előtte negyedórát várni, míg bevánszorgok valahogy a rendszerbe. Nem vagyok képben sehol, százon felül van a nem olvasott mélek száma - elsősorban a közeli ismerősökét jó, ha el tudom olvasni, nyilván főképp ezek miatt megyek fel azokra a félórákra. Hiányzik az írás - de képtelen vagyok. 5-6 küldött anyag (film, esküvői, gyerekvideó stb.) várakozik megnézésre; nagyon érdekelne, de mikor? Ez a jelen bejegyzés több napja készül... pár mondat után elrakom piszkozatba, remélve, hogy másnap hátha be tudom fejezni.

Amit el nem tudtam volna képzelni, most szinte drukkolok, hogy ne legyen állásajánlat - persze ez enélkül sem látszik valószínűnek, de mivel nem látom elképzelhetőnek, hogy másképp gondozzam nagynénémet, ne legyen, mert az életemnek ez a - főleg lelkileg - teljesen kikészítő feladata munka mellett abszolút lehetetlen lenne. Még egy régi munkahely sem tolerálná, nemhogy egy új...

Hétfőn Danival hazahoztuk mindkettőnk keresztanyját, a nagynénémet. Daninak véletlenül(?) cégileg kirendelt 3 nap szabadságába esett e nap. És micsoda szerencse, mert így oda tudott menni előbb, mint ahogy én a kezelésekkel végeztem a gyógyfürdőben, hogy a beteg ne essen kétségbe, hogy még a vidéki hazarendelt is előbb kerül hazavitelre, mint ő. De nem panaszkodhatom az odaérésre: 3/4 10-kor ért véget a kezelésem, és mivel hihetetlen, de azonnal jött a villamos, 1 megállóra volt szükségem és némi sietésre át a Klinikán, hátsó kapun ki, balra párszáz méter, és úttest másik oldalán az Auguszta - 10.10-re ott voltam, amiért a frissen kezelt térdem nem volt valami hálás. Dani fél 10-re ment. Keresztanyám megkapta a zárójelentést már reggel 8 után. Mire mentem, a cucc nagy részét szépen-lassan összepakolták. Bekísértem a beteget a fürdőszobába, ahol felöltözött, míg én seperc alatt összerántottam a maradék cuccot.

Megállapítottuk, hogy hát, igen: ide kellett két ember, arra, hogy hazavigyük. Dani hátizsákot vitt, az tele lett, de azonkívül ott volt a bőröndje, plusz 2 nagyobb és 2 kisebb táska és szatyor. Ezekkel Dani tele lett.

Én pedig csigatempóban vezettem nagynénémet, ki a kórház bejáratáig. Utólag azt mondta, hogy neki iszonyatos hosszúnak tűnt az az út... holott vagy 200 méter.

Odaérkezéskor megnyugodva konstatáltam, hogy á, van itt taxi (a napi látogatások alkalmával mindig elfelejtettem megnézni), mivel két nyitott ajtós taxis is járművükön könyökölve társalgott - ám mire kitotyogtunk, szinte meg sem lepődtem, hogy egy darab sem volt. Mit volt mit tenni, hívni kellett, és imádkoztam, hogy csak nehogy összeroskadjon itt a szerencsétlen beteg ebben a hőségben, mivel pad a közelben egy szál se.

De 5 percen belül jött a taxi, valószínűleg a Klinika elől, ahol mindig is rengetegen állnak. Nem is nagyon értem, itt miért van mindig taxihiány ott meg taxitúltengés: ez is ugyanolyan klinikai rész.

Utólag megállapítottuk azt is, busszal neki most semmiképpen nem ment volna ez az út! Még ha a kapott vér fel is erősítette kicsit, ez a felerősödött "maximum" sem lett volna elég egy tömegközlekedéshez.

Hazaérve hozzá leültettem, mire nem tudta, hol van... minden iszonyúan szokatlan volt neki, nem ismerte ki magát az otthonában... órákig csak pakoltam, mosogattam, szelektáltam, majd megérkezett szerencsétlen anyám gyalog, mert légvonalban kb. 4 buszmegálló lenne, amennyire lakik, de nincs konkrét buszösszeköttetés. Úgy tud jönni, hogy felét megteszi busszal, a másik felét meg gyalog kénytelen. Ő egy évben 2-3-szor, ha nagy kínkeservvel képes erre! Szinte kibírhatatlan mozgásszervi fájdalmai vannak, melyet csak állandó gyógyszerezéssel képes elviselni. Most mégis: mire képes az akaraterő, a testvére miatt, meg hogy engem is sajnál... és tudja, nekem is csak 24 órából áll a nap és nem vagyok egy nagy fizikum, mentesíteni akart kissé, mondjuk, azáltal, hogy megfőzött neki és elcipelte.

Nagynéném nagyon keveseket eszik, de pár óránként valamit, ha csak egy banánt vagy joghurtot, de kell neki, s ezt tisztítva, szeletelve tányéron elébe rakom, az apró szendvicseket elkészítem, felkatonázom, a meleg kaját mikrózom és elé ültetem.

Még egész héten járnom kellett a gyógyfürdőbe a kezelésekre, utána többnyire bevásároltam magunknak és neki is, ami épp hiányzott. Otthon gyorsan valami egyszerűt főzök magunknak és dél körül eszek pár falatot (ez egyben reggeli is, ezzel elvagyok estig), közben kimos a gép vagy nagynénémre, vagy anyámra, kiteregetek és szinte indulok is. Kora délután átmegyek, általában 8 előtt jövök el tőle. Anyukám párszor elvergődött hozzá délelőtt, hogy akkor se legyen egyedül, mert az egyedüllétől is bepánikol - s mikor én megyek, leváltom őt, aztán izgulhatok, hogy ő hazaérjen épségben! Jaaaaj...

Kedden átmenve 2 után átolvastam az egész paksaméta orvosi zárójelentést, hogy teljesen képben legyek, és elmentem vele a háziorvosához, aki hitetlenkedve hüledezett, milyen gyors és agresszív volt ez az egész leépülés. Nagyon együttérez ő is, hiszen nagynéném az a ritka fajta ember, akinél nem azon múlt a betegség, hogy nem ment bármivel azonnal orvoshoz, vagy nem teljesített volna bármiféle kontrollt. Őrajta aztán nem múlt - és tessék.

A háziorvos is egyetértett abban, hogy teljesen felesleges tortúra az onkológiai béltükrözéses javaslat ebben a stádiumban, és ahol már a hasi CT teljesen világossá tett mindent. Egyértelműen kínzás a harmatgyenge, többféle áttétes beteg számára. Azzal együtt, hogy megelőző nap egyáltalán nem ehetne, ellenben 6 nagy adag speciális, többezer Ft-os hashajtó cuccot 4 liter vízzel kellene kötelezően meginnia a teljes béltisztítás miatt, a tükrözés előtt. Szerintem már ez halálos lenne számára, és akkor még plusz a vonszolásos taxiztatás, az egész napos várakoztatás-ücsörögtetés.

A háziorvos megígérte a segítséget a végső, elviselhetetlen fájdalmak elkövetkeztével... amitől én nagyon rettegek. A tehetetlenség előre elkeserítően nyomasztó. Azt sem tudtam, hogy semmilyen vitamint nem szedhet az ilyen beteg. A 22-ére kiírt második szürkehályogműtétet pedig valóban el kell felejtse - ennek sincs értelme kitenni őt.

Az orvostól hazaérve új ágyneműt húztam, őt pedig teljesen lefürdettem - előző nap, a hazajövetel napján nem volt rá képes, csak "macskamosdásra". Ez nem volt egyszerű, csak álltában, ahogy kapaszkodott, tudtam megtenni, többször végigmosva, amiért nagyon hálás volt, hogy lemostam róla a "kórházszagot".

A kórházban az egyik éjjel, amikor botorkált ki a fürdőszobába, hatalmasat esett a kórteremben, a szobatársai nem tudták felemelni, két nővér rohant be és úgy szedték fel a padlóról... vajon minek köszönhető, hogy nem tört semmije?? Mert azt csak elképzelni is szörnyű, hogy most még ebben az állapotban bármije is eltörik... ellenben valószínűleg ennek következtében van tele itt-ott zúzódásokkal.

Igyekszem mindig kéznél lenni, minden kívánságát teljesíteni, kiíratom és kiváltom a gyógyszereit, rendezem a bevásárlást, befizetem a csekkjeit, hordom haza a szennyest, mosom, viszem vissza a beszáradtat, mosogatok, felmosom a padlót, locsolom a rengeteg erkély- és benti virágjait, ma, 20-án pl. pedikűrös voltam, mert nem tudja a lábkörmeit levágni... Lábai teljesen dagadtak, kenegetem aloé verás sprayvel. A hőség ellenére nincs melege, magára húzza a takarót. Néha hasi fájdalmai vannak, akkor magától nem jutna eszébe a fájdalomcsillapító, szólni kell, hogy vegye be. Ma tudtam meg, hogy lényegében 2 hónapja fekete a széklete, ami... egyértelműen vért jelez.:(( A hashajtásra viszont nagyon vigyáz, ez megrögzült benne, hogy a szorulás az ominózus bélszakaszon azonnali elzáródást okozhat.

Emlékezete kihagy. Nem emlékszik vagy rosszul emlékszik dolgokra. Néha azt hiszi, nem otthon van, és olyanokat gondol, hogy "majd ha hazamegyek, ezt vagy azt csinálok"... majd rádöbben, hogy hiszen otthon van... de olyan hosszú volt számára ez a hét a kórházban, hogy nem igazodik el a saját lakásában.

Fogadom a látogatóit - volt olyan, aki a kórházban is meglátogatta, és nagynéném hüledezett ennek az ismerősének, mikor szóba került, hogy az meglátogatta a kórházban, hogy hát tényleg, ő kint volt nála a kórházban? Természetesen az ismerőssel akkor pedig beszélgettek is... most meg nem emlékezett rá, hogy az meglátogatta.

Érzékszervei nagyon lelassultak. A tévét, rádiót iszonyat hangerővel nézi-hallgatja.

Két tennivaló között melléülök, és nézem vele a sorozatát, amit imád. Ez is megnyugtatja.

Saját életem és háztartásom háttérbe kerülését minden zokszó nélkül elfogadtam. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Tudom, ha egyszer elmegy, egy nem kis részem is vele megy...

Köszönöm a kedvesemnek, aki ritka ember, mert megérti, hogy hónapok óta nem találkozunk... először olyan, majd ilyen okokból. Sem a névnapomkor, sem az 5 éves évfordulónkkor, sem aug. 20-án, a második legközösebb ünnepünkkor, és talán a 3 héten belül bekövetkező, mindkettőnk születésnapján sem. Nem tudom itthagyni beteg nagynénémet lelkifurdalás nélkül nemhogy 2-3, de 1 napra sem. Ha azalatt történne vele valami, sosem bocsáthatnám meg magamnak. És köszönöm, hogy nap mint nap próbál végtelen türelemmel felvidítani és mellettem áll lelki támaszként.

Köszönöm azon kedves barátaimnak, akik gyakran biztosítanak együttérzésükről, és tolerálják, ha még arra sem vagyok képes, hogy hamar, vagy legalábbis belátható időn belül válaszoljak leveleikre...

És... bár lehet, egy kívülállónak furcsának tűnik, de perpillanat odáig "süllyedtem", hogy köszönöm, hogy elbocsátottak...