Kezelések és bajok

Ez a hét szörnyű volt - nem a reumakezelések miatt írom ezt! -, és még az is lesz... nem tudom, meddig... de csak sorjában. Először a kezelésekről...

Az önmagában is elég lenne, hogy 10 alkalommal kijárok a gyógyfürdőbe, kétféle kezelésre, korai kelésekkel: időpont mínusz 3 órai kelés. Mivel a reumán rákérdeztek, mi vagyok és hol dolgozom, még ehhez a kérdéshez mostanában annyira nem szoktam hozzá, hogy némi zavar után lehajtott fejjel rebegtem, hogy mi voltam, de most regisztrált munkanélküli vagyok. Nyilván ennek következtében, ugye, ráérek, és kora reggeli időpontokat kaptam. És szintén ennek következtében - gondolom - ingyenes kezelést... na, legalább valami haszna is van a kirúgási állapotnak, szavam nem lehet.

A rendszer szerint az effajta kezelések negyedórás beosztásokba vannak sorolva, nekem kétfajta van, igyekeztek úgy sorolni, hogy egymás után következzenek. Eszerint mindennap változik az időpont és mindkét kezelés helye is, akár emeletenként is. A kettő között, ha az első bármi miatt (eddig soha nem miattam) csúszik kicsit, néha alig van az embernek ideje odarohanni a másik helyre.

Gyakorlatilag úgy keltem, mint mikor dolgozni jártam, 5 (és fél 6 között változóan) körül, mert az erősen és folyamatosan variált városi közlekedési "gyakoriságot" alaposan lecsökkentették, így tanszünetben gyakori jelenség, hogy egyfajta busz még hétköznap is, napközben csak óránként jár! És akkor a fürdő ehhez képest rohadt messze van, nem elég, hogy keményen a buszhoz igazodni, utána még villamos, ja és a kezelések előtt nem árt 10-15 perccel előbb megjelenni, mert pecsételtetni kell, ahhoz sorbaállni, és ki tudja, hányan vannak, akik többhetes időpontokon vitatkoznak épp azok előtt, akik csak pecsételtetni akarnak; valamint az ilyen, hozzám hasonlóan egyáltalán nem járatos személyeknek szerencsétlenkedve megkeresni a kezelések helyszínét.

Az egyik kezelés iontophoresi, amit a derekamra-hátamra kapok. A másik pedig térd-UH.

Így 5 nap után sikerült(!) összeszedni magam, mindennap idő előtt odaérni, a kezdeti bénáskodás után már valamelyest normálisan úgy tenni, mint aki tudja is, hova, mit és merre. A kezelések nem kellemetlenek. Akik végzik, különbözőek, mint általában az emberek - ám nagyrészt kedvesek, humánusak. Én pedig jelen állapotomban meglehetősen alázatos, a végtelenségig alkalmazkodó, beszélgetést nemhogy soha nem igénylő (nemhogy még netán akadékoskodó), minden jó szóért hálásan mosolygó beteg vagyok.

Nyilván akkor is én vagyok a megtestesült alázat, ha olyan kezelőhöz kerülök, aki épp ingerült vagy rossz napja van, és tapasztalatlanságból eredő bénaságomat - miszerint pl. nem tudom magamtól kitalálni, melyik az 582-es fülke 10 egyforma közül, mivelhogy nincs rájuk írva - ki nem bírná virágnyelves szúrás nélkül.

A kezelések következtében még semmi különöset nem érzek. Ugyanúgy működök, mint eddig... Ez nem gond, sőt, ha rosszabbodás jeleit érezném, az volna a természetes, mert az az általánosabb. A derekam-hátam kezelője azt mondta, hogy sőt, az lenne jó, ha most a kezelés alatt "bedurranna". (Ezt viszont jelen egyéb körülményeim miatt most inkább kihagynám, mert muszáj, hogy NE!) A kezelés előnyei általában majd annak végeztével tapasztalhatók.

Azt az első nap megmondták mindkét helyen, de elsősorban a térdkezelésnél, hogy persze hatásosabbak lennének ezek a dolgok, ha tudnék azért valamennyit napközben pihenni. Na mondjuk, ez, sajnos, nem jöhet szóba, nem jöhetett...

Az első mondatot, amivel kezdtem ezt a mai blogot, azért írtam le spontán, mert a kezeléssel egyidőben lett az egyedül élő, 82. életévében lévő nagynéném állapota olyan, hogy napi többszöri segítséget és folyamatos éberséget, azonnali ráérést és igénybevehetőséget igényel, amint arról már egy előző blogban ejtettem pár szót.

Mindig is eléggé nyűgös volt szegénykém egészségi szinten, egészen a hipochondriagyanússágig, ezek mellett viszont valóban sokféle baja, több (szerintem rengeteg) műtétje (kisebbek-nagyobbak), valamint törései, kezelései voltak. Mióta megvagyok, ugye, folyamatos kapcsolatban állunk, így mindig hallottam frontérzékenysége következtében fellépő fájdalmairól, melyeket kitapasztalt és valóban hitelesek is; csakhogy így mindenféle fájdalom és változás jó darabig a frontok rovására lett írva!

Kedden kórházba került... és most azóta már tudjuk, nagyon... nagyon nagy a baj.:(

Oltás kipipálva

Megkaptam az influenza elleni oltásaimat - most egy szúrással volt kapható a kettő. A "normális" (már amennyiben lehet ennek nevezni) és a H1N1 ellen.

Kissé erőtlen és sajog a bal karom, majd ha eszembe jut, lefekvésnél egy kis vizes ruha rá, de 1-2 nap és felejthető. (A szívritmuszavarhoz járuló 40 fokos láz velejáróival összehasonlítva nevetséges kis kellemetlenség.)

Valószínűleg nem kezdtem volna már vagy évtizede eljárni a beadatáshoz, ha nem járna nekem ingyen, de szívbetegségeim folytán anno felhívták a figyelmem, hogy jár. Namármost, akkor miért ne; én hiszek benne, hogy oltással kisebb a lerobbanási esélyem. S mivel szeptemberben már voltam 3 hétig egy hasonlóban - ha nem is influ, de valami vírusos garatgyulladás -, ráadásul munka mellett végig talpon kihordva, valahogy nem óhajtom újra. S az évtizedes oltások azt bizonyítják számomra, hogy van értelme. Mióta kapom az oltást, sokkal ritkábban kapom el kifejezetten magát az influenzát. S mivel nálunk, ha csak egyetlen mód van rá, nem lehet betegnek lenni és csak legvégső esetben odáig fajulni - s a következményeket vállalva -, hogy táppénzre menjen az ember, így az a legkevesebb, hogy amit meg tudok ez ellen tenni, megtegyem.

A másik meg az, hogy angina pectorisom, aritmiám, tachycardiám és szívelégtelenségem - egyenként is - a lehető legjobb indokok ahhoz, hogy ha lehet, ehhez az összeállításhoz ne kívánjak lázas állapotot magamnak. A tünetek láz nélkül is fennállnak időnként, sajnos. Akkor elképzelhető mindez lázzal. Nem kívánom senkinek...
Közben szerencsétlen Dani is lebetegedett - ő is lábon hordja, mivel 2,5 havi munkaviszony után szerinte sem "illendő" tápra menni... szedi a gyógyszereket, amiket én is szedtem szeptemberben, 38-valamennyi a láza, és dolgozik 2 műszakban. Persze határa mindennek van, s azt fogja tudni. Ha ő nem, majd én...