2019. április 14., vasárnap

Tiszaigari kirándulás

Mivel hosszú időn át valószínűleg sok változatosság nem fog férni a napjaimba, mint anyám gondozása, így ez a nap rendhagyó. Még egy hete tart az egész, máris olyan hihetetlennek érzem, hogy én_ egyedül_ el fogok menni egy kirándulásra, ahol azt csinálok, amit akarok.
Fél 5-kor keltem, hiszen fél 7-kor max. el kell indulnom a Tescóhoz, ahonnan 7-kor indul a buszunk.
Magamat, a lakást, macskát, az összepakolnivalók kiegészítését csináltam folyamatosan. Végtelenül boldog voltam, amikor a mellékhelyiséges dolgok is összejöttek, szóval lényeg, hogy el tudtam időben indulni.
Most először nem kellett a Sport directig menni, ezzel szemben a "sima" Kishegyesi úti megállónál gyülekezett a nép! Megtudtam, illetve láttam is, hogy a régiségvásár miatt van ez így, bár emlékeztem rá, hogy volt máskor is a kiránduláskor régiségvásár, és mégis a Sportnál állt meg a busz.
Mindegy, most ez így volt, gyakorlatilag a névsorolvasás előtti utolsó percben érkeztem.
Beszélgettem pár emberrel, rövidesen pedig jött is a busz a szokásos sofőrünkkel.
Felszálltam, és hát mivel egyedül jöttem, sikerült magam bevágnom a busz menet felőli jobb oldalánál a 4. üléspár ablak felőli ülésébe. Egy idősebb hölgy ült mellém, de túl sok vizet nem zavartunk egymás felé. Az én ismerőseimnek mindnek volt üléstársa.
Egyébként már indulásnál érzékeltem, hogy konkrétan hideg volt! Amúgy borús, időnként akár esős időre lehetett számítani, sajnos, egész nap, de reggel és egész délelőtt gyakorlatilag HIDEG volt. A hátizsák jólesett, ami ritkán történik meg!
Útközben Hortobágy volt az első állomásunk, s olyan korán volt, hogy még semmi nem volt nyitva, sehol semmi élet... úgyhogy aki pisilni akart, annak bokor mögé kellett guggolnia. Még szerencse, hogy én nem vagyok "pisis". Készült csoportkép is, ám én egész időt nyilván egyébként is fotózásra használtam.



Ezek után a buszból is készítettem pár fotót:


A tiszaigari arborétumhoz érve egyszeriben ismerős lett minden.
Láttuk a tavaly elültetett japán cseresznyefát: virágzott! Okvetlen vissza akartam jönni majd lefotózni!
A pihenőházhoz érkezve már főtt a szürkemarhapörköltünk...
A tájházvezető ismertetője után nekiindultunk a túrának, tulajdonképpen onnan indultunk, ahol tavaly is a kávézás-reggelizés indult, a pados, pihenős résztől.
Egyébként egy héttel voltunk korábban a tavalyi itt töltött naphoz képest, de az azonnal észlelhető volt, hogy a virágzás és egyebek sokkal jobban le vannak maradva ahhoz képest. Sokkal kevesebb virágot, virágzást tudtam fotózni. Persze ez nem baj, mert más volt a hangulat is.
Egyébként egész nap nem kellett levetni a felsőt, míg tavaly egyszál pólóban, sőt sokan térdgatyában voltak. Magam részéről boldog voltam, hogy nem esik! Már csak a fotózás miatt is...
Végigjártuk a tavalyitól egy kicsiben eltérő útvonalon a tanösvényt, itt-ott kissé más útvonalakat érintve.


A második túránk a Rákóczi-fához vezetett. Fura érzés volt viszontlátni egy évvel később... Nem is tudnám elmondani úgy, hogy bárki megértse, ami végigment bennem, és nem is kívánom. Mindenesetre... ezt nem azért írom, hogy bárki belekössön vagy vitatkozzon velem -- ez ÉN vagyok, én éltem meg, és most is én éreztem -- más nyilván érezheti máshogy.
Amikor tavaly itt voltam, akkoriban kezdtem újraéledni. Előtte is bíztam és hinni akartam, de nem véletlen az, hogy megtettem olyan előkészületeket -- már ami tőlem és körülményeimtől telt --, hogyha mégsem. Ha mégsem működne a remény meg a hit, sőt, a már annyiszor, szemünk láttára dugába dőlt pozitív gondolkodás sem. NEM befolyásolhatta senki hitemet, reményeimet, de józanságomat sem! Sokszor emlegetem -- elsősorban magamban -- az időt aszerint, hogy újjászületésem előtt, illetve után.
Sok minden rosszul esett akkoriban. Az ember megkapja a képébe a hihetetlen diagnózist: rosszindulatú daganat. Rák. Áttéttel! Gyógyíthatatlan betegség. Meg fogok halni... Műtét, kemó, infúziók, kontrollok, CT-k, MRI-k, csontizotóp, 66 sugár. Felfoghatatlan. De csinálod. Hányás, fosás lépten-nyomon, sokszor egyszerre! A második kemó előtt saját kezedben, hajmosás alatt elmegy a hajad! Ezt nagyon-nagyon, de nagyon nehéz feldolgozni! Brutális!
Mai napig érthetetlen számomra, hogy kaphattam ebben a helyzetben bárdolatlan, sértő, nyers, kíméletlen, meg- és kitagadó kijelentéseket, melyek ráadásul annyira alaptalanok és igazságtalanok voltak, hogy ilyenkor az ember, pláne, aki olyan, mint én, szólni sem tud, csak hátat fordít... egyszerűen nincs miről, minek győzködni bárkit, aki így áll hozzám. Aki tudtommal közel állt hozzám. Ennyire egyetlen kapcsolat sem kötelező! Ugyanakkor remélhetőleg én viszont sem akkor, amikor padlón voltam, sem akkor, mikor nem -- soha nem tettem volna olyan lépéseket és kijelentéseket, mint ahogy velem kapcsolatban, bizony sokszor meggondolatlanul és tapintatlanul előfordult. Lehet engem ezért megtagadni vagy belém rúgni -- ám biztos vagyok benne, hogy az enyémnél sokkal, de sokkal bagatellebb apróság miatt sem lettem volna képes bántani bárkit -- mondjuk ki, amiről szó van: áttétes rákosba belerúgni, hadd süllyedjen még mélyebbre -- ezzel ellentétben kis fejfájással vagy náthával valakit vigasztalni és pátyolgatni. Ellenséget sem. De tudom, hogy amit én kaptam, a legtöbb embernek abban a helyzetben a tizede is rosszul esett volna.
Nem dicsekvés, hiszen távolról sem vagyok tökéletes, mint ahogy senki... de előfordult már, hogy állítottam helyre nem egy ember hitét és "pozitívságát" csupán kedvességgel, biztatással, azzal, hogy mellette állok. Vigasztalással, együttérzéssel. Holott nekem is volt elég bajom, de abban a pillanatban, mikor más még mélyebben van mentálisan, nem én kell, hogy fontos legyek!
Reményik Sándor Akarom c. verse jut eszembe ezzel kapcsolatban. Egyik kedvencem. Sajnos, soha, soha nem leszek ilyen jó, de a szándék is valami...

Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy NEM a bántás volt az általános. Lényegében egyetlen nagyon durva eset volt, és volt pár, úgymond, meggondolatlan beszólás. Pl. hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy bevállaltam a kemót. Hat felkiáltójellel! Ezzel kapcsolatban csak úgy mondanám -- sosem lehet tudni, isten ne adja bár, de bárki kerülhet még bizottság elé --, ezt a "bevállalást" NEM kérdezik. Százan sorakoztunk, senkinek eszébe sem jutott, hogy na, én pattogni kezdek, hogy márpedig én nem. Nem bizony. Itt kiszolgáltatottak vagyunk, segítségre, támogatásra, megnyugtatásra van szükségünk! Nemhogy én elkezdek hősködni és beinteni, hogy nem vállalok ezt-azt. Ha nem lenne a kezelés, ezeknek az embereknek ezrei nagyon rövid időn belül rég halottak lennének. Szinte hallom, hogy jön az ellenérv: így is az lesz a vége. Aha, csak nem mindegy, hogy közte azért van néhány, esetenként jónéhány egészen élhető év!
Viszont az igazsághoz hozzátartozik, sokkal többen támogattak empatikusan, humánusan, valódi együttérzéssel és szeretettel, segítőkészen, jó tanácsokkal  (itt nem a pozitív gondolkodásra gondolok minden második mondatban!); nekik örökké hálás leszek.

Kissé eltértem, de folytatom.
Akkoriban -- a tavalyi tiszaigari kirándulás idején -- kezdtem önmagamban, belül is -- és nemcsak a külvilág számára!, csak azért, hogy ne csesztessenek a "pozitív gondolkodásért"!! -- elhinni, hogy élek, életben maradok, és igen, számítok is, és lesz még egy kis időm. Akkor még ez volt a maximum csúcsa, hogy ide eljutottam! Bár már előtte a hortobágyi esős kirándulás Ildikóval, és a tavaly januári Munkácsy-kiállítás Balmaz-nyújorkban (Popikával) is ennek előjelei voltak. Életjel, életkedv rendkívüli bizonyítékai!
És azóta a sok debreceni kirándulás, program, kiállítások, madáretetések, városnéző séták, nordicos madárgyaloglás, élményfestés... mind-mind bizonyítékai, hogy igenis, képes az ember az onkológián, műtéteken, kemón, infúzókon, MRI-ken, CT-ken, sugáron és egyéb kezeléseken, az "örökké" tartó sűrű kontrollokon kívül máshová is kitenni a lábát, képes már nemcsak egy zacskós leves megfőzésének időtartamát végigállni, hanem többórás főzéseket is kibírhat. Hogy képes családi összejövetelekre úgy, hogy nevet, szórakoztat, segít, és senkinek eszébe sem jut, hogy nemrég még szinte halálra ítélt voltam. Képes segíteni itt is, ott is.
És bevallom, ilyesminél sokkal többre én igazándiból már nem is igen vágyom ezek után sem, tekintve takaróm hosszát!
Mérhetetlen hálát éreztem, hogy még egyszer eljuthatok ilyen helyekre, ami nem kórház és nem a saját lakásom...
Most, amikor újra Tiszaigaron jártam, leírhatatlan volt az érzés, hogy megint csak eljuthattam ide. Sőt, Hortobágyon is ezt éreztem! Bár ez most megint csak a megpróbáltatás ideje, mert nem sok ilyenben lesz részem mostanában anyám helyzete és az ebben vállalt szerepem miatt. Ez most kivétel, jutalom, amit -- talán -- megérdemlek, és ebből kell töltekeznem...


A Rákóczi-fa látogatása alatt most Klárikával voltam, végig vele beszélgettem odafelé, visszafelé is. Ő egy nagyon kedves, volt kolléganőm aranyos anyukája, és már többször találkoztunk a nagyerdei szervezésű programok alatt.

A tiszaigari és környékbeli emberek kézművesvásárt tartottak a kedvünkért. A képeken a különböző kézimunkák, szőttesek nem is látszanak. Nem volt túl sok pénzem, ezért csak egy kis üveg akácmézet és egy házi eperlevéltésztát vettem, valamint két hűtőmágnest... A mi erdőnk c. szép folyóiratból ingyen hozhattunk.




Eközben elkészült a bizonyos értelemben kuriózumnak számító ebédünk -- a bio szürkemarhából, óriási üstben készült pörkölt, főtt krumplival. Uborkát is kaptunk mellé.


Ebéd közben volt egy telefonom Danitól, de nem hallottam, mert olyan "zsinat" volt az étteremben, ahol a kajálás folyt. Mikor befejeztem és kimentem a ház mellé, pont újra hívott, úgyhogy csak megbeszéltük a lényeget, hogy épp hol vagyok, mit csinálok stb. Szerintem épp végszóra fejeztük be, mert az én mobilom le is merült.
Az ebéd után volt 1-2 óra szabad program, ami alatt elültettük a magunkkal hozott facsemetéket. Kettőnél én is részt vettem, ezeket most az arborétumon belül beljebb ültettük, míg a tavalyit az arborétum bejáratához.
Sajnos, a nevüket természetesen elfelejtettem... a harmadik facsemetét, ha jól hallottam, az arborétum túlsó vége felé ültették.
Mielőtt az ültetéseket elkezdtük, a környéken fotózgattam.


A faültetésnél, mondjuk, a gyakorlottabbaktól hallhattuk, hogy nem sok szakértelemmel láttak az aktív személyek munkához, de szerintem ezt nem egymás közt kellett volna megbeszélni, hanem a vállalkozókat felvilágosítani.


Ezek után a hátralévő időben csaptunk egy jó kis sétát az erdőben, nagyrészt eddig be nem járt utakon, ahol természetesen folyamatosan fotóztam.


Csodaszép volt ez a kora tavaszi erdő, és amilyen borús, konkrétan hideg idő volt reggel és délelőtt, kora délutánra kiderült: kéklett az ég és sütött a nap rendesen. Annyira nem, hogy ne lehessen kibírni a meleget és neki kelljen vetkőzni, de az biztos, hogy a buszban már nemigen fog kelleni fűtés hazafelé... (reggel ugyanis még igényelték...)
A kitűzött időpont előtt még volt idő a bejárathoz közeli, tavaly ültetett japáncseresznyefa-csemeténket megnézni. Tényleg gyönyörű... és virágzik! 💗 Már isten tudja, hányadjára érzékenyültem el ma, hogy újra láthattam a tavaly ültetett fánkat, ráadásul virágozva!


Útban a buszunk felé azért még minden alkalmat megragadtam...


A terv szerint haladva még megálltunk a Tisza-parton, hogy gyönyörködjünk egyet a folyóban. Ugyanott, ahol tavaly, Tiszaörvénynél. Mindenki rá volt kattanva egy fagyira, de természetesen nyoma sem volt sehol, pedig voltak vendéglátó egységek -- mégis valahogy még annyi lehetőségünk sem volt legalább egy jégkrémre, mint tavaly. Akkor elmentünk érte jó messze, és ott tudtunk párféle jégkrém közül választani, de most még valahogy "korán" (?) volt, sehol semmi jele ilyesminek.
Azért persze itt is készültek fotók.


Hazafelé a buszon a helyzet úgy alakult, hogy mivel már odafelé is egy üres hellyel indultunk, ugyanis egy ember nem jött el és nem is mondta vissza. Ami kár, mert nagyon sokan várnak felszabaduló helyekre, szóval szívesen kihasználták volna az adódó üres helyet.
Valahogy átrendeződtek a dolgok, és az idefelé mellettem lévő hölgy az ismerőse mellé tudott ülni, akivel eredetileg nem tudom, miért nem sikerült idefelé ülnie. Így mellettem "keletkezett" az a bizonyos egy üres hely. Oda pedig "felvettük" a Tiszaigarra már korábban kivitt szakács hölgyet, aki másodmagával főzte az ebédünket -- tehát ő ült mellém. No, ő kedves, beszédes útitárs volt, az biztos, hogy mikor fent volt, végigtársalogta velem az utat. Nagyon álmos volt, mert ő is alig tudott pár órát éjjel aludni, úgyhogy itt most aludt azért szűk egy órát, azalatt én is elmélyedtem -- mint egyébként mindig -- az ablakon mellettem futó táj látványának élményében.
Tény, hogy nagyon-nagyon kellemes élmény volt ez a kirándulás, kellemesen elfáradtam, de nagyon jólesett kikapcsolódni még akkor is, ha roppant sűrűn anyám járt az eszemben. Persze nyilván tudtam, hogy jó helyt van, gondoskodnak róla, de azért azt is sejtenem kellett, hogy ő szerette volna, ha nálam van napközben. Mindegy, rohan az idő úgyis, mindjárt este és alvás, aztán holnap reggel megyek érte.
A Tescóhoz beérkező buszunkról leszállva elbúcsúztunk és gyalog indultam haza. A menetrendet nézve úgy láttam, hogy legalább 3-4 perce elment az egy szál 24-es, félórát tutira nem fogok várni, mikor 10-15 perc alatt otthon vagyok, tehát elindultam. Mit ne mondjak, 2 perc és megbántam, mert utolért az ezek szerint késve érkező busz...

Most a kirándulótársak utólag letöltött fotóiból rakok fel, melyeken szokás szerint nyomokban fellelhető vagyok.


Rettenetesen sok képanyag van ebben a bejegyzésben. Csak reményleni tudom, hogy ez így meg is marad, és nem vész kárba félnapi munkám.😏


1 megjegyzés: