Kilátástalan

Túlestem a MÜK-nél a soron következő jelentkezésen.
A jelenés előtt már általában napokkal ideges vagyok, mert van a két véglet, miszerint vagy kiközvetíthetnek az utcára, vagy 5 perc alatt végzek, mivel úgysincs semmi újdonság, eredmény és lehetőség, és a gyorstalpaló pecsételéssel túl van tárgyalva a dolog; valamint a kettő között az első évben érzékelt forma, azazhogy pár óra folyosói várakozás után megyek be az ügyintézőhöz és kapok igen hamar egy pöcsétet.
Most a földszinti parasztelosztónál való várakozás után a saját eredeti ügyintézőmhöz kaptam sorszámot, így a pár óra ácsorgós várakozásra számítottam a második emeleten.
Mindig gyalog szoktam fellépcsőzni nagynehezen, majd a hosszú folyosó legvégére menni, most, mintha csak valami sugallatra tettem volna, szemembe ötlött, hogy tényleg, itt lift is van, és pont várják; no, akkor gyorsan odaléptem, mondom, ha már van, használjuk. Mire ezután komótosan végigmentem a hosszú folyosó legutolsó irodája elé a kétoldalt sűrűn ülő és álló embertömeg között, szinte még oda sem értem, mikor látom a kijelzőn a saját számom! Hát mi tagadás, itt nem ehhez szoktam! Még szerencse, hogy lifttel jöttem, különben nem értem volna ide...
Ezt pár mondatban kedélyesen meg is beszéltük az ügyintézőmmel, majd miután kölcsönösen biztosítottuk egymást, hogy sajnos, nincs semmi változás, megkaptam a pecsétet a kiskönyvembe. Még afelől is közös pontra jutottunk, hogy sajnos, az én koromban ismeretség nélkül képtelenség álláshoz jutni. Mekkora öröm ezt hivatalból is hallani! Ennek konkretizálásától belül újra felerősödött a pánik, hogy mégis, mi lesz még 8 évig...?
Több volt kollégám is került hasonló helyzetbe -- azóta is szórják az embereket a volt munkahelyemen... erről is tudnék órákig mesélni... --, és még a lányom korabeliek is azt mondják, hogy nem számít itt végzettség, nyelvtudás, jogsi és kor sem annyira, mint kizárólag az ismerős, ismerős és ismerős!
Diplomás, nyelvvizsgás, jogsis, 32 éves volt kolléganőm valahogy elhelyezkedett ugyan az agráregyetemen ügyintézőként egy jó idő elteltével, s mint elmesélte, arra az abszolút minimálbéres posztra 400 (!!!) jelentkező volt. Ő az első körben bent maradt 15 főbe beleesett. No, innentől már ismerős nélkül nem ment volna... ám neki volt, szerencsére, így örömében földhöz veri a fenekét, hogy megnyerte az állást, és hurrá, annyit kereshet, mint a Sodexhónál dolgozó kézilány ismerőse általános iskolai végzettséggel! És ez csak egyetlen eset, de könyvet írhatnék példákkal tele! Viszont ez elég is ide, mert EZ VAN, ennyiből bőven le lehet vonni a konzekvenciát, mert ez nem kuriózum, hanem maga a tény, az általánosság. Saját és mások bennfentes és hosszas tapasztalatai alapján tudva, s nem csak kívülállóként, hallomásból sejtve.
És akkor miben reménykedhetek én, a régi nyugdíjkorhatáron túl lévő nyomdász tördelő- és olvasószerkesztő, fenti kritériumok bármelyikének híjával?
Ritkán jön ki belőlem a keserűség, mert tudom, azzal nem lesz jobb. Inkább a pozitív gondolatokat erőltetem, a szép, jó dolgok éltetnek és úgy tűnik, töltenek be. Mert ezt akarom és így -- különben beleőrülnék! De a vidámság látszata ellenére azért néha elpusztít a kilátástalanság, és az, hogy fogalmam sincs, meddig ébredek fel tetővel a fejem fölött.