Budapest V. -- Cat Caféban jártunk

A Sakura után bementünk a West Endbe megebédelni. István a török kajáldából vett rántott töltött csirkemellet rizzsel és leborítva csípős mártással, és szerencsére bizton számíthattam rá most is, hogy megeszi az én hawaii csirkemell rizzsel nevű kajám kisebb felét. Lényeg az, hogy jóllaktunk, s én még egy kétgömbös fagyit is betermeltem.
Itt döntöttük el, miután ültünkben enyhült egy kissé a sok járkálás okozta fáradtságunk, hogy most megyünk el a Cat Café macskás kávézóba, amit szintén annak a február 21-i nyitása óta tervezünk.

Alapvetően nem lehetett nem tudni róla, mennyi vitát kavart a tény, hogy rövid időn belül két macskás kávéház is létrejött Pesten. Mi nem találtunk az ötletben semmi negatívat, amennyiben tudni lehet, hogy elsősorban macskás szemszögből, a macskák érdekeit maximálisan szem előtt tartva realizálódik.
Amúgy meg egyikünk sem az a fajta, aki azonnal, saját tapasztalatok nélkül, pusztán feltételezések vagy hallomások alapján ítélkezik vagy kongatja előre a vészharangot.

Más országokban régóta léteznek macskás kávéházak, bár az is igaz, hogy azokon a helyeken más az emberek hozzáállása, az országok kultúrája; például tök természetes, hogy a macskák nyugalmát feltétel nélkül tiszteletben tartják, nem nyúzzák, nem háborgatják őket alvás közben stb. -- vagyis megértek a dologra. Míg nálunk... tisztelet a kivételnek, de az a globálisan kevés, igazán felelős macskás (és kutyás) közeg és az állatvédők kivételével az átlagembernek a macska csak fogyóeszköz.

Ennek ellenére mi úgy gondoljuk, hogy ha ésszel, kidolgozottan, felelősséggel csinálják; megelőlegezve azt is, hogy megválogatják a macskákat -- tehát emberbarátok, nyitottak, jól szocializáltak a cicák, szeretik, ha simogatják őket --, van elég ember, aki felügyeli a közönséget, vigyázzák a macskákat, amelyeknek minden természetes szükségletük és nyugalmuk biztosítva van -- vagyis nem nyúzzák őket, ha pihennének, nem vakuznak a szemükbe, szabad elvonulásuk bármikor lehetséges --, akkor nem igazán értjük a negatív szítást.
Szerintem meglátszik az, ha egy macska retteg vagy szenved ettől az egésztől, akkor tutira nem nyugodtan bóklászó, emberekhez, asztalokhoz odasétáló cicákat látnánk.

Az már a tulajdonos felelőssége lenne, hogy észrevegye, ha egy macska rosszul van ettől az egésztől -- de ilyet mi egyáltalán nem tapasztaltunk.
Rengeteg macska ennél sokkal kegyetlenebb körülmények között tengeti életét házaknál fent említett fogyóeszközként; nemhogy orvosi ellátás nélkül, de rossz bánásmódban. Nem kap enni (fogjon egeret!), tán csak némi maradékot, csöves csontot (!), nem engedik be mínuszokban sem, naponta felrúgják stb., s ha bármi baja van, eszük ágában sincs orvoshoz vinni -- hisz' majd lesz másik! És akkor még csak nem is a millió kóbor állatról beszélünk! Hol hasonlítható az ilyen szerencsétlen életekkel össze a kávéházi macska élete?

Mi nem találtunk semmi abnormális dolgot, mikor ott jártunk. Belépésünk után a terem közepén azonnal egy laza teknőc cicával találtuk magunkat szembe, aki nyugodtan feküdt a szőnyegen. Nem háborgatta senki. A pincér odatanácsolt bennünket, ahol szabad asztal volt, s elmondta nagyvonalakban a főbb tudnivalókat, de egyébként minden asztalon részletes kávéházi szabályzat állt, valamint antibakteriális fertőtlenítő gél kézi használatra. Az emeleti részen kaptunk előszörre asztalt, én kávét kértem, István kólát ivott.

Vaku nélkül fotózgattunk, ezért elsősorban a cicás fotók nem is lettek élesek egyáltalán. Ismerkedtünk a helyszínnel. Lementünk a földszinti termekbe, konstatáltuk, melyik cica alszik, melyik nem. Volt, aki asztalnál lévő széken aludt, de volt, aki a belső terem rengeteg játszó- illetve alvózugában pihent. És bizony, a cicák időnként teljesen önmaguktól odamentek egy-egy társasághoz, felugrottak melléjük, s én is megdicsőültem, mikor simán dorombolva hagyta jó néhány cica a simogatásomat.

Még a lábtörlő is cicás:

A közönség alapjában abszolút macskacentrikus volt, nem volt lárma csak halk beszélgetés, senki nem zaklatta a cicákat, ha azok nem mentek maguktól hozzájuk. A cicák anélkül sétáltak oda az emberekhez, hogy azok rájuk telepedtek vagy kontaktust erőltettek volna; akik aludtak, azokat nem nyúzták; nem volt vakuzás. Többfelé láttunk vizet kitéve, és időnként ivó cicákat is. Öt-hat cica sétálgatott az ott töltött órában nyugodtan, egyáltalán nem úgy, mint akik bármitől is meg vannak riadva. Abszolút higgadtan, fülük botját sem mozdítva tűrték, hogy az emberek jöjjenek-menjenek körülöttük.

A teákat hasonló teáskészletekben hozták ki, és ezeket meg is lehet rendelni a helyen.

 

Mikor megüresedett lent egy asztal, "leköltöztünk", és meggusztáltuk a számos kávéházi süteménykínálatot a pult mögött. Rendeltünk még egy-két dolgot: István egy poharas cicás pudingszerűséget, én pedig egy cicás mignont. A személyzet kedves volt, gyors a kiszolgálás - szóval igazán semmi rossz érzés nem maradt bennünk.

Egy cirmos cica arra vetődve megállt a szemközti fal mellett lévő asztalnál, tőlem pár méterre. Akkor kissé lehajolva hívtam a kezemmel, hogy "gyere!", mit ad isten? A cica rám nézett és jött. Megszagolta a kezem és önként megállt kis időre, míg megdicsőülve megsimizem, majd lustán tovább sétált.:) (A kép itt nem ezt a szitut ábrázolja.)

Szóval kellemes program volt, nem csalódtunk egyáltalán, sőt, jó érzés, ha azt vesszük, hogy 15 cica életét megoldották. Helyükre a menhelyeken sajnos, úgyis van mindig új igény...