Dédinél

Pünkösd másnapjára várt bennünket anyukám, így jókedvvel és örömmel készültünk "haza". Bencus is nagyon várta már, nem győzött toporzékolni és sürgetni bennünket. Rendben is volt minden az út egyharmadáig, de ott történt egy baleset -- Bencus ui. lábbal lökhető műanyag motorral jött vidáman, és amikor odaértünk az egyik, bérházak közti, lépcsők melletti széles lejtős részre, akkor nekilódult a motorral. Nem lett volna gond, ha legalább egyikőnk lefut előre, és megnézi, milyen állapotban van a lejtő találkozása az úttal, de ez, sajnos, nem jutott eszünkbe, csak azt néztük, hogy oké, kihalt az út, hadd menjen a gyerek, persze azért szaporáztuk mellette. Ám ő gyorsabban leért, még a harsány kacagása fülünkben volt, mikor a lejtő végén fejreállt a motor...

A vér is meghűlt bennünk. A kb. 3 méter széles lejtő az úttal kb. fél méter széles részen nem ért össze, folyamatossági hiányban szenvedett -- a többi rendben volt. Bence pont ebbe a részbe futott bele a motorral!

Felelősségünk iránti teljes lelkifurdalásunk közepette nyugtattuk a reszkető, ordító gyereket, törölgettük orrát, száját. Azt azonnal megnéztem: feje, orra, nyelve, fogai egészben, épp "csak" a szája belső részét harapta meg alaposan, alul-felül. Ennek következtében rendesen vérzett is. Előkerült pzs, textilpelenka, nedves törlő, s a gyerek egy időre sokkot kapott. Mindazonáltal nem győztünk hálát adni, hogy "csak" ennyi történt, mert sokkal rosszabb vége is lehetett volna! Némi tanácskozás után kizártuk a mentőhívást, az a gyereknek egy újabb trauma lett volna, s ha csak gondoskodás és nyugtatás hiányzott, azt tőlünk meg a déditől megkaphatta.

A motorra viszont már nem akart ráülni, szája feldagadt, a vérzés elállt viszont. Mivel gyalog mentünk, kisebb-nagyobb szünetekkel végigsírta a félórás utat, de azt észleltük, hogy ha leköti valami a figyelmét, elcsendesül. Utána viszont megint eszébe jut, hát persze, hogy sír.

Mamucihoz érve újra nagyon kellett őt sajnálni; törölgetni, lemosni nem igazán engedett bennünket, de elcsendesedett -- elvégre nem volt még itt olyan sűrűn és a sok újdonság lekötötte. Ráadásul anyukám tisztes kajával várt bennünket, és még annak megkezdése előtt megérkezett Dani is. Bencus kedveli a nagybátyját, felnéz rá, ahogy ez már fiúgyerekeknél az idősebb fiúrokonokkal szemben lenni szokott. Tudom, Dani is így volt öcsémmel, öcsém is így volt Józsi nagybátyámmal és még folytathatnám. Daninak még útközben telefonon mondtuk, hogy nagy szükség lesz a "katonadolog" című megnyugtatásra, amit, ha ő mond és kedvesen elviccelődik vele, Bencusra sokkal nagyobb hatással lesz, mint hogy mi az anyjával tüsténkedünk körülötte.

Bence normális ebédeltetéséről szó sem lehetett, de szépen feküdt a heverőn, és csendben hallgatta, hogy mi beszélgetünk, elnézegette az ebédezést, és azon vettük észre: elaludt. Ez az alvás nagyon jót tett neki: ég és föld volt az előtti és utáni állapota közti különbség.

Volt pulykaszárnyból készített húsleves jó sok zöldséggel és igazi Mamu-féle grízgaluskával (ilyet csak Mamu tud, mi Szilvivel egyszerűen nem!), és paprikás csirkecomb nokedlivel. Sör, málnaapenta, kóla, Bencusnak külön Kubu gyümölcslé -- szükség szerint, és kávé. Amiből már nem tudtam enni: volt finom krémes süti és csokifagyi.

Bencus ébredése után, bár éhes volt, de nem mert enni, viszont jó adag csokifagyit befalt, aminek nagyon örültünk, hiszen a hűsítés a dagadt szájra a baleset után egyből is nagyon jó lett volna (persze, ha hidegvizes ruhát tettünk volna rá vagy bármivel kentük volna, a gyerek nem engedte, visított tiltakozásul stb., úgyhogy nem erőltettük). Ezután már nem sírt, jött velünk akárhova.

Sajnos, nem sokat tudtunk fotózni sem, mert természetesen, mint pünkösd lévén nagyon sokszor, most is esni kezdett, így a kertbe is csak korlátozva tudtunk lemenni, ráadásul a levegő is rendesen lehűlt, én pedig pl. nyári szerelésben indultam el, a többieken legalább hosszú cuccok voltak.

Mindenesetre a balesetet leszámolva nagyon jó kis családi délután volt, örültünk, hogy ott lehettünk. Anyukám pakolt természetesen egy rahedli kaját, sütit, kimaradt italféléket, és minden tiltakozás dacára még egy taxit is hívott nekünk, ideadva az árát...

Mint másnapra kiderült, elég lidérceseket álmodtunk Szilvivel... lám, két felnőtt mellett is seperc alatt megvan a baj. És álmunkban -- tudat alatti félelmeinkben -- még tovább álmodtuk, szörnyű a tudat, mennyivel sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna.

Bencus balesetének nyomai hál' istennek nem tartottak sokáig. Hétfőn történt, és másnap már nem panaszkodott fájdalomra, enni is elkezdett. Szerdán már pirítóst evett... és csütörtökre nyoma sem maradt se a belső harapásnak, se a duzzanatnak.

Azért hálát adok az őrangyalának...

Gyermeknap

Bencusnak épp apás hétvégéje volt, de azért vasárnap este mi is felköszöntöttük.
Nagyon örült az anyja által kapott színes kirakószőnyegnek (egyben bővíthető, s bármilyen alakzatot, szögletes mértani testet ki lehet belőle rakni), a közlekedési terepszőnyegnek, pólónak (már nem tudom, melyik - számára közkedvelt - rajzfilmfigurával), a spongyabobos fémhengernek (játék- vagy bármitartó); de örült annak is, amit általam kapott: egy fa dinós kirakónak és egy jó kis műanyag dinóegyüttesnek - ezeket még a kökis dinókiállításon vettük István segítségével, és kibírtam, hogy csak most adtam oda:) -, valamint egy kis mozaikpergető kaleidoszkópnak.
Még éjfél felé is alig lehetett rábeszélni az alvásra...

Honesty 7 éves

Sok-sok szeretettel köszöntöm

imádott gyönyörű macskámat!

Nagyon boldog 7. születésnapot kívánok neki,

s remélem, még nagyon sokáig együtt leszünk.

* * *

Honesty 7 éves

 

Ragyogó szemed

együtt ad, kér, imád,

igazán már hét év,

hogy társként nézek rád?

Játékosan, szépen

hogyan mondhatnám el,

mit jelentesz nekem,

amikor rám nézel?

Itt vagy minden percben,

éjjel, reggel, nappal,

mellettem akkor is,

örömmel vagy bajjal...

Ha éhes vagy, nem ismersz

se istent, se embert,

rám ülsz zöld hajnalban,

nyekeregned sem kell.

Ha sietnék, rohannék,

nyolcasokat játszol,

keresztben állsz elém,

s ámulsz ártatlanul.

Tanúm vagy te nekem,

én pedig a tied,

ha átesem rajtad,

akkor is szeretlek.

A dilettáns

Még Istvánnak sem meséltem el eddig - aki pedig nem örült ennek határtalanul, de egyszerűen elfeledtem a padlószinti problémák között -, pedig már majd' két hónapos az alábbi történet.
Egy ...-i kiadó kérte az engedélyemet konkrétan a Cicagyöngédség c. versem felhasználására.

"Kedves M...!

Gratulálok az oldalhoz és az eddigi írásaihoz. Ezzel kapcsolatban lenne kérésem.
A Cicagyöngédség című versét szeretném felhasználni egy kiadványféléhez.
Mi a feltétele a hozzájárulásához?
Gyerekeknek szóló állatos-képes-verses-idézetes kirakójátékhoz használnánk fel, állatvédő- és kutyamenhelyek segítése és az állatkínzások visszaszorítása lenne a célunk a kiadvánnyal. Amint láttam sok állatos verse is van...

Várom szíves visszajelzését, üdvözlettel: ..."

Természetesen nem szoktam mást kérni, csak hogy ne a nevem nélkül közöljék.
De állítólag kapok egy tiszteletpéldányt is - valami puzzleszerűségről van szó.

---

Volt időm tapasztalni kimondottan abszolút laikus, ám annál rosszindulatúbb személy irányomban való folyamatos hitelrontását e tekintetben.
Akiknél ezzel sikert ért el, azoknak valószínűleg nem jelenthet túl sokat - hisz' azt látnak és hisznek, amit látni és hinni akarnak -, hogy 2,5 éve egy gyönyörű állatfotó- és versalbum is kikért egy versemet - Bajszán a vízcsepp... - a benne való szereplésre, s itt olyan költőkkel szerepelek egy köteten belül (a teljesség igénye nélkül), akikkel soha, álmomban sem gondoltam volna... és ettől nem lettem önteltebb (gazdagabb sem ugyan, de nem is ez a lényeg, hanem hogy NEM kimondottan dilettánsokat szoktak ilyesmire felkérni!), ezt mutatja az azóta eltelt idő...
A költők úgymint: Petőfi, József Attila, Juhász Ferenc, Devecsery László, Osvát Erzsébet, Réthy László, Hárs László, La Fontaine, Hajnal Anna, Szakál Magdolna, Áprily Lajos, Csanádi Imre, Benedek Elek, Juhász Magda, Radnóti, Garai Gábor, Kányádi Sándor, Aranyosi Ervin, Zelk Zoltán, Kosztolányi, Donászy Magda...
Mindez nem dicsekvés, az egy tiszteletpéldány a kezemben van. Továbbá 2 saját kötet, fentin kívül 20 antológia, melybe beválogatást nyertem.
Nem tartom magam nagy ásznak, rengeteg kortárs költő van, jobbak-rosszabbak. Tehát nem hozsannázás miatt írom, csupán a megmételyezettek, akik hatása alatt vannak esetleg ennek a mintegy EGY személy általi  hitelrontó, becsületsértő, irányomban történő ítélkezésnek, talán elgondolkozhatnak kicsit az illető "szakértő" kedvenc ítélkező, bosszúálló nyílméreg-szaván: dilettantizmus.
Holott nagyon jól tudta anno, milyen nehezen, hány évtized múltán szántam rá magam a publikálásra, mert addig csak a fióknak írtam. Akkor a fogadtatásra bíztam magam, s kellemesen csalódtam, ami megfelelő inspirációt adott...
Míg kedves és "megfelelő" voltam, addig ő volt az egyik legfőbb dicsérőm és biztatóm... ám mihelyst valami nem úgy történt, ahogy egy marionett általi viselkedés során elvárható lett volna, nem törődve azzal, hogy meghazudtolja saját magát, hiszen bárki emlékezhetett, ha akart, a dicséreteire! - 180 fokos fordulatot véve a szemembe köpött, nagyszerűen értve az ember érzékeny pontjában való tőrforgatáshoz. Ami mind semmi, mert ez nem elégítette volna ki: mindezt tehát nyilvánosan kellett csinálni. Kijelenteni, ítélkezni, olyan területen, amiről semmit sem tud... hogy esetleg a haiku nem ugyanaz, mint a reiki.

Az íráshoz szerénység és alázatosság kell. Nem lehet istent játszani. Tehát aki engem megítél és véleményét el is kell fogadnom, az költő vagy író legyen. Mégpedig jó. Nem mondom, hogy mindig, mindenütt, minden versemhez csak pozitív véleményt kaptam. Olyan nincs, még a nagyok között sem. De! A kritikát, bírálatot ahhoz, hogy el is fogadják - megnevezik. Mi jó, mi nem jó, miért nem jó. Jó szándékkal jelzik, hogyan lehetne jobban vagy még jobban. És én elfogadom, mert olyan mondja, aki példaképszintű verseket ír, amiket, ha olvasok, elképedek... s rájövök, hogy úristen, én ilyet sosem fogok tudni. Igen, a szakma szintjén kell rá felnéznem, és nem azért, mert valami egészen mást esetleg jól csinálhat, vagy szép, vagy gazdag, és folytathatnám.
Az irodalom világában nem elég annyi, hogy "vazze, te szemét voltál, mert szóltál olyanhoz, akihez nem kellett volna, mert én utálom - ergo: a te eddig általam dicsért és hozsannázott verseid mostantól márpedig szarok és te pedig egy dilettáns vagy. Mindezt kiírom, ahova csak bírom! Sőt, aki rákérdez, mi bajom van veled, azt én majd elintézem végtelenül cinikus hangon, becsületsértésig hatoló gányolással és taposással".
Nem ért hozzá, de az tök mindegy, ítélkezik, mert azt hiszi, neki ezt is lehet. A körülötte lévők úgyis csak addig látnak és azt, amit ő akar és elrendel.

István, aki anno sok évi spórolás után baromi nagy összegért elvégzett egy elég komoly szintű, egyéves szoftverkezelői iskolát vizsgákkal, gyakorlati vizsgamunkával, azt mondja, ez olyasmi velem szemben, mintha róla azt terjesztenék, hogy be sem tud kapcsolni egy számítógépet.
Csakhogy István erre tenne a magasból. Hiszen nem "szent ember"... mert miért is kéne annak lennie és mi az összefüggés?
Egy bármilyen szinten kicsit is művészi lelkületű, érzékenyebb ember meg 4,5 év után nyitja meg a fekélyt, addig csak hordozza...

A Szent Család-templom és kapcsolatunk

 

A lakótelepi templom története:

"A hívő közösség magja  a Szent Anna-plébánia Szoboszlói úti (iskola) misézőhelyéből nőtt ki. A rendszerváltás után (1991) ingatlancsere folytán ez a misézőhely áttevődött a Tócóskertbe, Szent Család-kápolna néven. A kápolna 1996 őszén lelkészséggé alakult. A kápolna első kinevezett lelkésze (Fodor András püspöki helynök) kapta a feladatot, hogy a lakótelep számára templomot építsen. A '96 őszén meghirdetett pályázatra négy terv érkezett. Közülük Kőszeghy Attila tervei tetszettek leginkább a hívő közösségnek. (December 28-án, Szent Család ünnepén volt az alapkőletétel mai templomunk helyén.) 1997 tavaszán megkezdődött a templom építése. Az organikus építészeti stílus feladta a leckét a nyertes vállalkozónak. Végül a vállalkozó (Nagy Zsolt) édesapja, Nagy József fejezte be a munkát 1998. augusztus 15-ére. Nagyboldogasszony ünnepén Bosák Nándor megyéspüspök felszentelte a Szent Család tiszteletére épített templomot és megalapította a Szent Család-plébániát.
A templom reggel 6 órától este 7 óráig folyamatosan nyitva van.
A templomkertben, a lakótelepi családok nagy örömére egy kis játszótér is készült. A templom formája és belső kialakítása mellett így a környezete is családias." (Forrás: szentcsalad@dnyem.hu)

Mi már elődjébe, mint a tócóskerti kápolnába kezdtünk idejárni '93-ban.
Dani másodikos volt, amikor már jó ideje sorra utasítottunk el mindenféle sportszakkörre való jelentkezési szándékát (hiszen súlyos allergiás asztmás volt, néha a legkisebb fizikai megerőltetésre is befulladt), egyszer csak azzal jött haza, hogy szeretne hittanra járni. Akkor elmagyaráztam neki, hogy az miből áll, mi a lényege. Régebben már többször meséltem róla, mondtam, hogy annak idején én és nagybátyja is jártunk, meséltem neki a hittanról, a humoros Ny. Lajos papbácsiról (Isten nyugosztalja - de még láthattam őt a Szent Családban néhány alkalommal helyettesíteni!), a templomról, Jézusról és ünnepekről, szentekről és csodákról, az elsőáldozásunkról... és hogy így mi a véleménye, mert semmiképpen nem akartam az erőltető szülők csoportjához tartozni, viszont tény, hogy amíg egy gyerek nem tudja a választott dolog lényegét és úgy kell járnia valahova, abban az esetben a szülő döntött egyedül. S az is tény, hogy csak divatból nem elég megkereszteltetni egy gyereket... Én mindenesetre örültem, hogy érdekelte és választott... és kitartott.
A hittan azonban nem jár egyedül, ezzel egyidőben ez úgy lesz érvényes, ha az ember a vasárnapi misékre is jár... Ezt nem lehet elbagatellizálni vagy kényelmi és egyéb szempontokból elmismásolni, mert akkor már mindig van valami indok, ami miatt ne keljünk fel vasárnap. Ha valami komoly okból nem tudtunk vasárnap menni, akkor elmentünk a szombat esti misére a Szent Annára, mivel a szombat esti mise helyettesíti a vasárnapit. Megtanulta a gyerek a rendszert, meg azt, hogy ha elkezd valamit, nem elég belekóstolgatni, hanem tisztességgel végig kell csinálnia. Nem is volt nyávogás soha, szó nélkül keltünk vasárnap is ébresztőórára.
Én se sokáig maradhattam ki, hisz' egyrészt már a '93-as hittanév elején szülői értekezletek voltak, később pedig... a gyerekek szerepelnek. Készülnek minden ünnepre, s egy anyának már csak meg kell néznie a gyerekét... Az első anyák napi ünnepség '94-ben mérvadó volt, onnantól kezdve -- a gyerekkor óta -- újrakezdtem a rendszeres templomba járást.
Nem mondom én, hogy évtizedekig soha nem ültem be egy misére, egy májusi litániára, voltak gyászmisék, néha esküvők... mikor Dani 3 évesen élet-halál közt lebegett az intenzíven... meg néha csak úgy... valami odavezetett.
Az én gyerek- és ifjúkorom arra az időre esett, amikor sajnos, ez nem volt jó pont és nem is nagyon volt szabad reklámozni, ki milyen vallású, csak megkeresztelt-e vagy gyakorló hívő is, szóval nem volt motiváló erő abban a korban. Titkolni kellett... illett. Ám az én keresztanyám egész életében és rendszertől függetlenül vállalta a hitét, keresztanyához méltóan be is vezetett bennünket öcsémmel az alapokba, nem verve nagydobra, de hittanra jártunk a Szent Annára, elsőáldoztunk, részt vettünk úrnapi körmeneten stb., s még utána is misékre jártunk jó darabig. Aztán lassan elmaradoztunk. Ettől függetlenül jó helyre került a tanítás és effajta nevelés - s mivel haláláig szoros kapcsolatom volt keresztanyámmal, magától a HITtől én nem távolodtam el sosem. Mélyen magamban, lelkiekben mindig volt hitem.
Dani örült, hogy én is vele megyek, s én is rájöttem, hogy sokkal jobban érzem lelkileg magam... Könnyebben bírom az azt követő, néha kizsigerelő és leterhelő munkahetet.
Nem beszélve arról, mennyi mindent kaptunk mi onnan, míg Dani egészen bérmálásáig, és még pár évig rendszeresen odajárt. (Hiszen nemcsak iskolás hittan van, van többek közt ifjúsági is.)
Emlékszem, még a Napló címoldalán is megjelent a képük (Dani mint szűrös-subás, kucsmás pásztor naaagy bottal), amint egy betlehemes játékban szerepeltek - a fotón éppen a Szent Annában egy jótékonysági karácsonyon. Amúgy ez a játékuk - és még jó néhány - nagy sikert aratott, mert előadták a Terápiás házban (ide is elkísértem, mert kellett a szülői kíséret, s egyúttal már a szülők által alkotott énekkarban is részt vettem), aztán nálunk a Szent Család-kápolnában szenteste éjfélkor ÉS ugyanitt másnap, karácsony első napján, de előadták a már említett jótékonysági szervezésen a Szent Annában, és a fiatalkorúak börtönében úgyszintén...Karácsonykor és húsvétkor rendszerint misztériumi szerepjátékokban vett részt, ilyenkor én boldogan és aktívan fotóztam.
Sok-sok kiránduláson vettünk részt, melyek nagy élményt jelentettek, sok-sok szereplésénél nyeldestem könnyeimet a meghatottságtól, tömérdek papírkép árulkodik a sok eseményről...
Harmadikban Danival rendszeresen tanultunk az elsőáldozásra. Nagyszerű élmény volt, hogy két elsőáldozásban is részesült: mivel akkor még a Szent Anna-székesegyházhoz tartoztunk, ott volt az első felemelő esemény, Lőrinc atya vezetésével és már előtte hónapokkal kezdődően 3, alapos szülői értekezlettel. De megvolt a rákövetkező hétvégén az újabb ünnepi esemény: a kápolnánkban is elsőáldoztak, méghozzá két szín alatt az odatartozó gyerekek, József atya vezetésével.
A készülődés olyan sikeres volt Daninál (nekem sem ártott, hogy annyiszor átvettük Jézus tanításait, példabeszédeit, csodatételeit, a különféle vallási vagy ministránskellékek, oltárkellékek fogalmait, imákat, intelmeket), hogy megyei hittanversenyre is küldték, ahol bizony második lett, és egy nagyobb gyermek lett az első. Mivel még kicsi volt, én is ott voltam, és tudom, hogy nem volt kispályás a verseny. Le a kalappal a gyerek előtt. József atya is gratulált -- akkor már nem ő volt a hitoktatója Daninak, hanem Jutka "néni", tehát meglepődött, amikor Danit meglátta a helyszínen --, és mondta, hogy ez a második hely gyönyörű, és attól az ötödikes kislánytól nem szégyen "kikapni" és "csak" második helyezett lenni...
Emlékszem egy buszos kirándulásra József atyával, még elsőáldozás előtt, amikor Tákos, Csaroda, Nyírbátor, Máriapócs különleges templomait, pápai emlékművét tekintettük meg; meg egy másik szent annásra Lőrinc atya vezetésével, ami pünkösd utáni nap zajlott, egész nap szakadt az eső, emiatt is oly különleges hangulata volt -- programunk Bátorliget (ősláp), Szatmárcseke (csónak alakú faragott fejfás temető, Kölcsey-sír és szobor, közös Himnusz-éneklés), Túristvándi (vízimalom), Nyírcsaholy (ahol meglátogattuk az addigra odahelyezett József atyát), Nyírbátor, Mérk, Vállaj különleges templomait csodáltuk meg.
Háromszor voltunk Máriapócson a búcsún, mindig nagyszerű élményekkel tértünk vissza.
Kétszer voltunk Erdélyben, három év eltéréssel, egy öt- és egy négynapos úton, ez mindkettő olyan színtiszta, csodálatos feltöltődés volt iszonyú sok emlékkel, élménnyel, hogy több blogbejegyzést is megérnének. Első alkalom 1999 júliusa végén zajlott le, épp egy máriapócsi búcsús nap után indultunk. Királyhágó, Marosfő Csíkszentdomonkosnál, Tordai-hasadék bejárása, Kolozsvár Mátyás szülőházával, Csíkszereda, Csíksomlyó -- ahol a Madonnáról híres templomban, majd fent a Szent Anna-tónál lévő kis kápolnában tartott misén Dani egy másik fiúval ministrált --, ezek fantasztikus emlékek a mai napig. És ki ne hagyjam a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost... Gyimesbükköt a Rákóczi-várral. Szállásunk végig Gyimesfelsőlokon volt, az akkor még nem teljesen elkészült állapotban lévő Sziklára Épített házban, ahol viszont már működött a Szent Erzsébet Líceum akkor is. Hazafelé érintettük Korondot, ahonnan ki-ki jól megrakodva tárgyi emlékekkel tért haza.
A második erdélyi utunk 2002-ben kimondottan a pünkösdi csíksomlyói zarándoklat jegyében zajlott, e köré szerveződött minden, de útba ejtettük Farkaslakát Tamási Áron síremlékével, ahova folyamatosan érkeztek a csoportok, és mi is, mint minden más csoport, elénekeltük a himnuszokat -- magyart és székelyt. Részt vettünk a Sziklára Épített Ház, azaz a Szent Erzsébet Líceum ballagásán is Gyimesfelsőlokon... és ugyanúgy belefért a Királyhágó, a Marosfő, Gyimesbükk a Rákóczi-várral, a Szent Anna-tó, mint első alkalommal... Ekkor Borsován, házaknál szállásoltak és láttak el bennünket.
A csíksomlyói pünkösdi menetnél a többórás úthoz elrendeződtünk szertartás szerint: elöl a férfiak, akik viszik a keresztaljunk zászlaját, utánuk a nők és gyerekek, a fogadó helybéli lakossággal közösen, énekelve kezdtünk vonulni, hosszan-hosszan... Könnyek fojtogatták a torkomat, mikor láttam, hogy a csíksomlyói "hegy" felé az összes odavezető úton ugyanúgy áramlanak és énekelnek a keresztaljak... s ha két keresztalj találkozott a keresztutaknál, megálltak egymással szemközt és zászlóikkal fejet hajtottak egymás előtt...
Közben buszok tömegei hozták, csak hozták a többi zarándokot. Amerre szem ellátott, emberek ezrei lepték el a csíksomlyói hegyet... esős nap volt egyébként, a mise alatt különösen, végig szakadt az Isten áldása... "Hazafelé" (értsd: Borsova) nem kellett végig gyalog megtenni ugyanezt az utat, a háziak közül valaki elvitte és leállította félúton a Daciájukat, onnantól azzal mentünk.
Mai napig elérzékenyedem, de emlékszem, akkor sírtam, mikor az utolsó napunkon hajnali 5-kor a busznál a kis zarándokcsoportunk és az a 8-10 befogadócsalád együtt állt, ölelkezett, búcsúzkodott, miután elénekeltük a székely és a régi magyar himnuszokat. Úgy éreztem, hogy túláradó az érzés, túl felemelő az élmény ahhoz, hogy a lelkem mindezt be tudja fogadni!
A látnivalók, az ottani emberekkel való kapcsolatok életem legszebb élményei közé tartoznak, befogadóinkkal még egy ideig leveleztünk (egy fiatal házaspár volt két kisgyerekkel, velük élt a férj édesanyja is) és értékes könyvcsomagot küldtem nekik postán. Elsősorban a gyerekeknek válogattam, de jutott a felnőtteknek is. Nagyon tiltakoztak, hiszen eredetileg is, mivel köztudott volt, hogy házakhoz megyünk, azzal együtt jár, hogy elég sok mindent viszünk ajándékba hozzájuk - élelmiszereket, édességeket, játékokat -, cserébe ők otthonukba fogadnak és szívélyesen ellátnak bennünket pár napig. De olyan hálás voltam ezért a pár napért, hogy boldoggá tett, ha még szerezhetek nekik a könyvcsomaggal is egy kis örömöt.
Végül azt is hozzá kell tennem: mindez utak igazán elenyésző anyagi hozzájárulásért lehettek életünk részei.

Mivel Dani az elsőáldozás után ministránspróbákon is részt vett, következő év vége felé ministránssá avatták. Elég sokáig, 6-7 évig ministrált. (Fenti erdélyi körúton már ministrált, tehát az avatás nyilván időben előtte történt.) Nem csak hébe-hóba, hanem rendszeresen, minden vasár- és ünnepnapon.
Ebben az időben jutalomként is el-elvitte ministránsait András atya kirándulni, és több közös programon vettek részt. Rorátés időszaki szolgálataiért karácsonyi ajándékként - többek között Dani pl. - fényképezőgépet kapott, s legnagyobb ajándék pedig egy teljes 2 hetes olaszországi út volt 2000 nyarán a szolgálatteljesítők számára, részünkről minimális hozzájárulással (gyakorlatilag csak költőpénzt, útlevelet és biztosításkötést az útra, valamint annyi száraz élelmet, amennyit 1-2 nagy táskával elbír a gyerek szülőkkel a buszig).
Csodálatos helyeken jártak, látták a Vatikánban II. János Pál pápát a pápamobilján, ahol a fogadásán magyarul üdvözölte a Debrecenből érkezett kis csapatot... Rengeteg mindent megnéztek, nem próbálom meg felsorolni, mert ez 2000-ben volt, és mivel nem én voltam, hanem Dani, ezért a fele látnivaló biztosan kimaradna. Fürdött a tengerben, használta az új gépét (sajnos, csak 3 db 36-os filmet tudtam neki pakolni), és gyakorlatilag minden percet kihasználtak neves, szép, híres, vallási szempontból is érdekes helyek megismerésére. Emlékszem, indulásuk előtt hajnali 6 órakor mise volt itt a templomban (utána indultam dolgozni), érkezésük után szintén hálaadó mise.
Eleinte "csak" szerepelt, majd, ahogy "nagyfiúvá" serdült Dániel, négy alkalommal táncolt a Szent Család-farsangon nyitótáncot. Ezek is olyan alkalmak voltak, hogy ki nem hagyhattam. Bár nem vagyok egy bálos-farsangoló típus, de ezek - mások. És hát ha szerepelt a gyermekem, azt sosem hagyhattam ki. Nagyon jól ment neki, és ellentétben velem, nem volt lámpaláza (beteges, mint nálam, semmiképpen).
Meggyőződésem, hogy ahogy később színpadra mert minden további nélkül állni már zenészként, azt jórészt ezeknek a már kisgyerekkortól megkezdett szerepléseknek (értve bele akár a 6-7 évig tartó vasár- és ünnepnapi ministrálásokat is!) köszönheti.
Elsős volt Dani a szakközépben, amikor októberben bérmálkozott. Keresztanyánk volt a bérmaanyja is, ő állt mögötte kezét vállára téve, mikor a püspök úr bérmálta. Dani a Dávid bérmanevet választotta.
15 éves korában elkezdte a rocksuliba járást (természetesen szakközép mellett), 3 évig "voltunk" tandíjasok. Ebben basszusgitár és ének tantárgy voltak az általa választott szakok, a szólógitárt már magától tanulta, mint ahogy az akusztikusat még az egész rocksuli előtt. Jól ment neki, ezek vezettek sok-sok színpadi sikerhez, "haknihoz", saját zenekarokkal, rocksulis zenekarokkal, melyek természetesen erkölcsi sikerek leginkább, anyagiakhoz semmi köze. Mai napig tiszteletbeli tagként meghívják a rocksuli félévi és év végi "vizsgáira" szereplőként.
Na, de itt most a templomról van szó, miként is kapcsolódik fenti téma a templomhoz?
Templomunknak nagyszerű kórusa, ifjúsági kórusa és zenekara van. Kristálytiszta hangok, kimagasló zenei képzettségek, hangszeres tudások birtokosai alkotják.
Még egyik fiatal káplánunk, Fodor János atya, akihez akkoriban ifjúsági hittanra jártak szívesen a fiatalok, szóval ő invitálta "be" Danit basszusgitárosként, gondolván, mennyire feldobja az eddigi hangszeres ifjúsági miséket egy basszusgitár. Tényleg így lett. Dani legalább két évig vett részt ezen az ifjúsági zenekari szolgálaton. És nekem meg keresztanyjának fantasztikus érzés volt hallani, amikor a szakrális, ám modern zene mellett ott döng igen nyomatékosan a basszus, amit az én fiam "szolgál". Elmondhatatlan. Néha sírtam az örömtől...
Felléptek egyszer így, kibővített létszámmal, kidolgozott, remek, hibátlan műsorral a Szent Anna-i oltár előtt is. Sosem felejtem el az élményt s érzéseimet.
S valahányszor misére megyek, mindig ott van velem lélekben nagynéném/keresztanyám is... hisz neki is köszönhetjük ezt az egészet. Ott volt vasárnaponként velünk, ő is látta Dani minden mozzanatát, büszke lehetett rá, mikor ministrált, mikor szerepelt, mikor táncolt, mikor a zenekar tagja volt... mikor elsőáldozott, mikor anyák napján minden évben odavitte neki is a kis gyöngyvirágcsokrot... mikor bérmaanyjaként vállára tette a kezét...

Néhány fotó a templomunkról:

Templomkerti játszótéren

Bencusékkal játszótereztünk egyet a templomkertben. Nagyon szimpatikus ez a játszótér, mert viszonylag védett, elszigetelt, kívül és belül az útjai sövénnyel szegett kislabirintust alkotnak, ahol fa játékszerek, mászókák, hinták, libikókák és egyebek találhatók. Éjszakára bezárják, de mivel napközben nyitva van, ezért sajnos, itt sem mindig mentesek a játszószerek a vandáloktól, erősködő "nagyfiúk" pusztításaitól...

Ennek ellenére sikerült vagy 2 óra önfeledt játékot végigasszisztálnunk Bencussal.

Kedvence a csúszda, végeláthatatlanul képes hódolni neki...:)

Május 19.

Május 19.
Erről a napról konkrétan 3 dolog ugrik be. Időrendi sorrendben:
1. Valakinek, aki elég meghatározó volt sokáig az életemben, a születésnapja.

2. 2005-ben ezen a napon, a délután kései részében, már munkaidő után a lakótelepünkön járva irgalmatlan sötét, vészjósló felleg közeledett... Én még heverésztem egy kis ideig a 2 lépcsőházzal arrébb lévő szoláriumban (már nincs meg), s emlékszem, mikor öltöztem utána, elszörnyedve láttam a hirtelen bekövetkező változást: a 6 körül egyébként még fényes nappali időszak egyszeriben esti sötétséggé változott, valamint félelmetes szél kerekedett. Kint alig bírtam a lábamon megállni és hazaérni, az egész lakótelepen a tízemeletesek középmagasságában szálltak a tescós szatyrok és bármi más, amiket az erkélyekről felkapott az orkán. Az égen A függetlenség napja c. filmhez hasonlóan egybefüggő, vaskos fekete felhőréteg állt... ezt láttam hazafelé jövet távolban, s már úgy is hihetetlen látvány volt.
Azt hiszem, életem legnagyobb és legfélelmetesebb viharát éltem át, lenyűgözve hüledeztem a konyhaablak elé ragadva, ahogy előbb karnyi, majd deréknyi ágak, majd szinte teljes fák repülnek-zúdulnak több méternyire a föld felett, őrült sebességgel... Néha már azt hittem, berepül egy egész fa a hetedik emeleti ablakot áttörve, s most nem viccelek. Attól féltem, betörnek az ablakok, olyan istentelen robajjal zajlott a vihar. Autók százainak üvöltött a riasztója, de a vihar tombolása szinte teljesen elnyomta azt.
Szemem láttára repültek a kispiac asztalai, vasállványos műanyag tetői, nem maradt állva egy sem! Kukák, kosarak, esernyők, kartondobozok száguldoztak a levegőben...
Leállt az áramszolgáltatás, telefon egy időre, mert rádőltek a fák a vezetékekre. A városban és környékén utak lettek járhatatlanokká, néhol napokra.
Másnap, ahogy dolgozni mentem, a 19-es városnéző körútján láttam az irgalmatlan pusztítást. A tőlünk keletre levő lakótelep még sokkal nagyobb csapást kapott, mint mi. Hatalmas fák is egyszerűen derékba voltak törve, a kisebbek vízszintbe hajolva a föld felett... a buszon a szokott idő többszörösét töltöttem, mert mindannyiszor meg kellett állni, mert az úttesteket végig keresztben kitört fák torlaszolták el... s meg kellett várni, míg a tűzoltóság és a közterületi dolgozók valamennyire megtisztítják az utakat...
Ez a jeles nap nem véletlen, hogy megragadt emlékeimben, sosem fogom elfeledni a dátumát.

3. Tavaly volt pont ma 1 éve, pontosan 16 óra előtt pár perccel, hogy közel 36 év folyamatos munkaviszony után megkaptam a szóbeli felmondást, másnap pedig a délelőtti órákban az írásbelit.
Hogy valami poénféle is legyen benne: ez utóbbira emlékezzünk felállva, egyperces néma főhajtással...