Varjak

Itt vannak a varjak! Pár hete még sehol sem voltak, most viszont ha kilépek az utcára, minduntalan látom őket.
Szép, fás-ligetes lakótelep a miénk, itt még téli estéken is a feketerigók hangjára jön hazafelé az ember. Tavasszal, nyáron szinte párméterenként elmaradhatatlan kellékei a fáknak, a széles útnak. Legsűrűbben ezekben az évszakokban párban fordulnak elő. Verebek mindig vannak, cinkéket, pacsirtákat is lehet látni. Az iskolák, óvodák udvarán - van belőlük jónéhány - madáretetők díszítik a fákat; de egyéni akciókkal is találkozom, amelyeket valószínűleg egy-egy jószándékú lakó barkácsolt fel a fákra.
A sétány, ami a házunktól a buszmegállóig vezet, tele van madarakkal; hiszen hál' istennek, úgy övezik a hatalmas platánok, tölgyek, nyárfák az utat, hogy lombjaik szinte sátorként borulnak a macskaköves út fölé. Ez a tény nyáron kifejezetten jólesik a kánikulai munkanap végén hazafelé vánszorgó embernek.
Egy időben, míg Rebeka, a nimfánk élt, az ő madáreleségéből az ablakpárkányomra is szórtam rendszeresen, valamint szárazkenyér-morzsát, szalonnabőrt is... nem bántam, hogy néz ki a párkány, nagyon szerettem, ha hajnalokon-reggeleken arra támolyogtam ki a konyhába, hogy serényen kopog a fém ablakpárkány. Hányszor lestem meg a kis szapora csőröket az éber, figyelő gombszemekkel! A feketerigók meg egészen szelídek nálunk. Imádom az éneküket, még akkor is, ha nyári hajnalokon már 3-4 órakor elkezdenek zengedezni kórushangverseny gyanánt a verebekkel szárnyöltve az erkély körül, de olyannyira harsányan, hogy aludni sem lehet tőlük.
A macskáimnak is van ilyenkor recegtetnivaló, hiszen reszketve, feszülő izmokkal, ugrásra készen lesik - az ablak mögül - az éneklő szárnyasokat...
Most őszutó van, s megérkeztek a varjak. Míg reggelente várom a buszt, ilyenkor, novemberben néha tényleg nincs mit nézni a szürke tájon, a varjak mégis örök látványosságul szolgálnak. Elnézem komoly fegyverként szolgáló markáns csőrüket: na, annak a kukacnak sem szeretnék a helyébe lenni a föld alatt akárhány centire, akit kiszemel magának az ébenfekete madár.
Olyan mélybársony éjfekete a tollazatuk színe, mint a fekete macskák bundája. Külön megcsodálom egyik-másik dús, divatosan punkos frizuráját is.
Ami külön elgondolkodásra késztet, az a szívós, tiszteletreméltó szuverenitásuk. Hogy legyen akármilyen hideg, legyen bármennyire reménytelennek látszó az élelemkeresés - ők a túlélés mesterei. Nem szenvednek - legalábbis látványosan biztos, hogy nem - tűrnek, élnek, vannak - túlélnek. Függetlenek, edzettek, önállóak. Ez a szuverenitás csodálatos számomra, s egyfajta példa is. Hogy bármilyen nehéz, élnünk kell, míg lehet, nem szabad feladni, míg vagyunk...

Varjak

Varjak,
ti csillogó bársony,
mélyfekete lények,
egyszerűn igénytelenek,
csodállak titeket.
Ha téli napon dideregve,
hideglelősen fázva
nézem seregetek,
kik a semmiben keresitek
bizonytalan „kenyeretek”,
mindig elgondolkozom,
s mélyen magamba szállva
döbbent meg létetek,
mily természetes nálatok
a percről percre írt
túlélés ténye…
titeket látva
újra és újra
bámulatba ejt
szívós, szótlan,
tűrő, harcedzett,
szuverén lényetek.

(A fotókat az interneten kerestem és találtam...)

Vadcicát támogatják

Név: Vadcica
Nem: kandúr
Született: 2003. 03. 01.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: viharboszorka

2003-as születésű, ivartalanított cirmos kandúr. Még 2003-ban került a menhelyre, közel egyévesen, de azóta sem talált gazdára. Eleinte nagyon vad volt, de mára kézhez szelídült. Igazi szabad lélek, nagyon jól alkalmazkodott a menhelyi élethez, megvannak a kedvenc helyei, szemmel tartja az udvart, imád a háztetőn napozni. Igazi régi bútordarab, nem is szeretnénk megválni tőle.

* * * * * * *

Viharboszorka, cicás topikunk tagja is kedvet kapott a virtuális támogatáshoz.
Ezt a szép cicát választotta, aki a sok Noé-honlapon való időtöltés alatt nemcsak azért maradt meg bennem, mert igazán szép és szimpatikus mentalitású cica a szabad lelkével, hanem adatlapja szerint mindössze 1 hónappal idősebb az én Haramiámnál...


(Forrás: a barna színű szöveg és a képek a Noé honlapjáról)

"Legalább te légy kicsit bolond..."

Inci kandúr a Noétól

Név: Inci
Nem: kandúr
Született: 2009. 05. 15.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: meoindil

Cirmos-fehér színű kandúr kiscica. Nagyon kedves, eleven, játékos cica.
Incit, Fincit és Cincit idős gazdájuk halála után el akarták altatni, ezért kerültek hozzánk.
Oltva, féreghajtva várják az álomgazdit. Corona-pozitív!

* * * * * * *

Inci másik két testvérét már örökbefogadták - bár az ő nevük mellett nem állt ez a vészjósló utolsó mondat...

* * * * * * *

Barátom, Meoindil is úgy döntött, virtuális örökbefogadással járul hozzá az állatmenhely támogatásához.
A szándékról nem tudtam, csak az eredményt tudatta, amikor már a neve is bekerül a "jelenlegi támogató" mellé. Meglepetést akart szerezni, de egyébként is hatalmas szíve van, és meghatóan szereti az állatokat. Ezt bizonyítja az is, hogy két cicával él egy régi pesti bérház 2. emeleti egyszobás lakásában - akiket egy 6,5 éve, gyárudvarban született alomból fogadott magához.
Nagy örömet szerzett ezzel... Köszi, Meoi!:)


(A képek és a barna színű szöveg forrása a Noé honlapja.)

Haramia beköltözik

A macska magazinban az elmúlt szombaton (2009. november) megjelent a következő Haramia-rész.

Haramia alias Kisvaczak

Megmacskásodás - 2. rész

Ritával ugyanazon a lakótelepen laktunk, nem túl messze egymástól – egyik szombat délutánra áthívott, hogy menjek át és válasszam ki a cicát. Még nem kell elhozni, hadd szokja még a panellevegőt – csak mégis... ő is szeretné tudni, melyik cicától kell lélekben búcsúznia és melyiket mondhatja magáénak...
Elmentem. A két kiscica egy kosárfekvőkében aludt épp. Melléjük guggoltunk, úgy néztük őket. Látszatra két teljesen egyforma cica aludt egymás kanyarulatában.
Rita elmondta még régebben, hogy újszülött korukban az egész alom influenzás lett, és az ő édesanyja úgy vitte el mind a négy cicát anyjostul az állatorvoshoz, ahol már nem is tudom, 2 vagy 3 alkalommal jártak és kaptak injekciókat… erről is beszélgettünk, meg arról, hogy mindkettő lány, tehát ilyen szempontból is mindegy, melyikre esik a választásom.
Halk beszélgetésünkre egyszer csak feleszmélt az elevenebbik, rám nézett borostyánszínű szemével… talán, ha a másik ébred fel először… ki tudja, min múlik ez!
Borostyánszeműnek hosszúkás oroszlánképe volt, kis vékony testű cicatípus. Kiugrott a kosárból és látszólag fittyet hányva ránk, minden további nélkül elkezdett jönni-menni, futkározni a lakásban, kikaparni a virágföldet, paskolgatni az asztalra tett bögrét... Rita nem győzött ugrálni utána, hogy "jaj, cica, ezt ne! Jaj, cica, azt se!"
Lassan felébredt és előmászott a másik is, láthatóan sokkal nyugodtabb és feltűnően kisebb cica. Gyönyörű zöld szemével higgadtan nézegette hiperaktív tesóját.
Kérdeztem Ritát, mégis, melyik áll az ő szívéhez közelebb; hát mégiscsak ő az eredeti gazdi, talán jobban kialakult már nála valami vonzalom, nehogy elhappoljam a szívének kedvesebb cicát – de azt mondta, neki teljesen mindegy... egyformán szereti őket.
Így aztán a borostyánszeműt választottam. Nem is tudom, miért. Talán mert olyan életrevaló volt, pimasz, igazi rosszcsont jószág; nagyobb is, és olyan gyönyörű az a borostyánszem! Nem mintha az a zöld nem lett volna gyönyörű…
Megbeszéltük, hogy két hét múlva hozom el a cicát. Azalatt beszereztem a még hiányzó dolgokat, apróságokat, kajaféléket – száraztápot és tálkás konzerveket.
Lassan telt az idő, mi tagadás, izgatott voltam… tudtam, hogy megváltozik minden, mostantól kezdve megszelídítek egy kis lényt, akiért felelősséggel tartozom, remélhetőleg hosszú éveken át. Ráadásul a rokonok nem nézték jó szemmel a "hülyeségemet", meg voltak győződve, hogy nem vagyok normális, tehát nem könnyítették meg a dolgomat. Ám ismertek már, tudták, hogy úgysem tudnak lebeszélni...
Néha el is bizonytalanodtam, tényleg nem bolondság-e ez, hiszen alig vagyok itthon... meg annyi mindenre kell gondolni – ezentúl nem tárhatom ki az ablakokat, gondoskodni kell a biztonságról; fogalmam sincs, mi mindenben tehet kárt egy ilyen eleven jószág; nem mehetek el üdülni soha többet, még ha alkalmam adódna sem? Szóval időnként kicsit elbátortalanodtam, de nem arról vagyok híres, hogy ha elhatározok valamit, visszalépek.
Eljött a nap. Üres hordozóval, nagy várakozással teli izgalommal mentem át Ritához. Egy jó ideig csak beszélgettünk és néztük a játszadozó cicákat. Az "enyém" többször is odajött a hordozóhoz és megszaglászta...
Közvetlen indulás előtt egy ilyen szaglászásnál, hirtelen raktuk a hordozóba; tudtuk, ez nem lesz olyan egyszerű senkinek… Ritának csak egy kicsit lábadt könnybe a szeme, de mosolyogva köszönt el tőlünk; mondta, hogy majd este felhív, mi újság a cicával, és búcsúzóul berakta a hordozóba borostyánszemű kedvenc, sárga pingponglabdáját... én meg fogtam a hordozót, benne élénken nyávogó új kis társammal, és elindultunk a lakótelep túlsó része felé.
Most már tudom ám, hogy nagy hiba volt fedeles, kosárszerű hordozót venni. Egyrészt egy izmos, erős, szabadulni akaró kiscica minden további nélkül ki tudja tolni a szíjjal rákapcsolt tetejét, és ki is szökik, amilyen energia van benne... ha nem figyel a kezdő gazdi. Mikor ez tudatosult bennem, a bajokat megelőzendő, hónom alá csaptam az egészet, a másik kezemmel meg igyekeztem odaszorítani a fedelét a kosárhoz. Ez azt eredményezte, hogy a kiscica a réseken át hadakozott barkamancsaival a szabadulásért: mire hazaértünk, a jobb kezemből több forrásból szakadt a vér… végigcsepegtettük a lépcsőt, a folyosót, a liftet, kezem feje égett – de nem volt más megoldás, ha eleresztem a tetejét, a macsek meglóg!
Az előszobába érve kikapcsoltam a hordozó szíját. Tovább semmi problémája és menekülési szándéka nem volt a kis fityfirittynek! Barkaszínű macskám kiugrott és hihetetlen, de egyből otthon érezte magát. Szándékosan előkészítettem tejet, vizet, tálkás konzervet már és az almozó is reggel óta beüzemelve várta használóját. Miután gyorsan megmostam véresre karmolt kezemet és sebtiben körbetekertem egy tiszta konyharuhával; fogtam a cicát és legelőször is beleraktam az alomtálba, ahol a tappancsával megkapirgáltam az almot. Kiperdült, előbb úgy döntött: megszagolja a tálak tartalmát, majd visszaugrott az alomba és minden további nélkül lerendezte a kisdolgát. Nagyon büszke voltam rá!
Fiam előjött szobájából, és elkezdte simogatni a kiscicát. Dicsérte, milyen szép szeme van, és milyen kis vacak... Ez lett az első neve, még az oltási könyvébe is ez került: "Vaczak".
Egyáltalán nem zavartatta magát. Semmiféle bánat vagy egykedvűség nem látszott rajta, nem bujdosott el – kíváncsian ment mindenhova, nézegette, szaglászta a dolgokat, tárgyakat; és elég hamar evett is pár falat konzervet és lefetyelt némi tejecskét. Meg voltam vele elégedve, milyen talpraesett macskám van. Ritának csak pozitív hírekkel tudtam szolgálni!
Sínen voltunk. Kisvacak felcsapott farokkal és magasra tartott fejecskével folyamatos felfedezőkörutakra indult, hogy meghódítsa új birodalmát...

Mark Knopfler

Ifjonti koromtól mai napig végigkísér - annak idején Jugóból hozattuk bakelitjeit, később már itt is megvehettük kazettáit. Eleinte a "szőke, vékony, hajpántos gitáros" srác volt a Dire Straits-ből, ma pedig érett, profi szólógitáros.

Wikipédia:
Mark Knopfler (Glasgow, Skócia, 1949. augusztus 12.) énekes, dalszövegíró, filmzeneszerző, professzionális gitáros, az egykori Dire Straits és a Notting Hillbillies szólóban jelenleg is aktív frontembere. Gitártechnikájára jellemző az ujjakkal történő pengetés; a modern rock történetében ő az egyik legelismertebb pengető nélkül játszó gitáros. A Rolling Stone magazin 27. helyre sorolta minden idők 100 legjobb gitárosának listáján.
Apja magyar zsidó származású mérnök volt, anyja angol. Apjának politikai nézetei miatt kellett távoznia Magyarországról.
Karrierjét zenei újságíróként kezdte, ekkor ismerkedett meg többek között Steve Phillipsszel és Brendan Crokerrel, de már ekkor is aktívan zenélt (Hue Secombe egy számában, majd Dave Edmunds-szal). Crokerrel duót is formáltak, ez addig állt fenn, amíg Knopfler az egyetem miatt Londonba költözött. Testvérével és két barátjával itt alakították meg a Cafe Racers együttest, amely az első demo felvételekor már a Dire Straits nevet viselte.
Az együttes rendkívüli sikere mellett 1983-tól Knopfler néhány filmhez is írt zenéket, melyek néha sikeresebbek lettek magánál a filmnél. 1983-ban Bob Dylan majd Van Morrison is meghívta, hogy játsszon lemezeik felvételén. A kimerítő Brothers in Arms-turné után Knopfler érdeklődése zenei gyökerei felé fordult: 1986-ban fellépett Croker és Phillips társaságában, ebből az együttműködésből 1989-ben létrejött a Notting Hillbillies együttes. Emellett 1987-től többször fellépett a híres Chet Atkins-szel, akivel 1990-ben közös lemezt is készítettek.
1990-ben a Notting Hillbillies, 1991-92-ben a Dire Straits kötötte le az energiáit, ezután azonban saját zenei karrierjét építette tovább. 1996-ban új, valamint korábban ki nem adott számokból megjelentette első szólólemezét, a Golden Heart albumot. Az erős skót-ír hatás ettől kezdve máig felfedezhető a zenéjében (ahogy már egész korán, filmzenéiben is megtaláljuk).
1997-99 között ismét a Notting Hillbillies volt napirendben, 1998-ban pedig két filmzenéje is megjelent. 2000-ben megjelent a második szólólemez, a Sailing to Philadelphia. Az ezt követő turné után, 2002 júliusában öt koncertet adott Londonban és környékén, különböző jótékonysági szervezetek részére. A Mark Knopfler & Friends elnevezésű együttes(ek) gyakorlatilag a Notting Hillbillies és a Dire Straits rövid életű feltámasztása volt.
2003-ban megjelent harmadik lemeze, a The Ragpicker's Dream, az ezt követő turnét azonban meghiúsította Knopflernek a próbák első napján elszenvedett motorbalesete, melyben kulcscsontját és hét bordáját törte. A gyógyulás időt adott neki korábban félretett anyagok befejezésére, így gyors egymásutánban két lemez is kijött. A 2005-ös Shangri-la lemezt az első valóban „világ körüli” turné követte, ez alkalomból - első híres előadóként - szerződést kötött (a Crowfly honlappal) a turné 12 élő koncertjének internetes forgalmazására.
2006-ban Emmylou Harrisszel közös albumuk, az All the Roadrunning koncertjeiről jelent meg Knopfler első koncert-DVD-je. 2007-ben jelent meg a Kill to Get Crimson album, amelyet egy európai és észak-amerikai turnén mutatott be.

Mások kutyái, cicái körülöttem...

A két kuvasz februárban, nagyjából 2-2,5 hónaposan került a munkahelyemmel szemközt, s nem sokkal később melléjük hoztak egy barna-fehér kiskutyát is. Együtt nőttek fel, lassan 1 évesek. A kis növésű kutya pár hete elkerült a kuvaszoktól ismerősök udvarára, s úgy tűnik, mire 1 évesek lesznek a kuvaszok, talán az ősszel felújítani kezdett házba beköltözik a gazda és családja. Ez megnyugtató... Nagyon-nagyon sokat voltak egyedül, még ha etetni őket naponta jártak is hozzájuk.

Kuvaszbabák

Dupla fehér gyönyörűség...
árvácska-cicaképetekkel
s okos, fekete kutyaszemekkel
már ugráltok az égig
vigyorogva, lelkesen,
ahogy futok felétek
át az úttesten.
Még hóban, párhetesen jöttetek,
apró, fehér kuvaszgyerekek...
lakatlan a ház, csak etetni
látogatnak benneteket...
Hét napból ötször simítjátok el
a nap őrületei okozta redőket,
mázsás súlyok gördülnek
odébb nagyot dübbenve,
mikor a nap végén kutyafalatokat
osztva gyerekesen repesek,
s örülök, hogy - kicsit magamnak -
kényeztethetlek titeket.
Nemcsak ti, én is várom nap mint nap
e vigaszhozó jutalomperceket.

Mindig megismernek jártomban-keltemben, ismétlődő útjaim közben ugyanazok a többször látott kutyusok; s ahova rendszeresen járok, ott a cicák is előszeretettel ragaszkodnak.
A naponta többször is látott kutyusoknak szoktam vinni ezt-azt, ha tudom, hogy sajnos, gazdáik nem laknak a háznál, csak etetni járnak őket, azt is látom és észlelem, hogy elsősorban szeretetre vannak kiéhezve...
Azért szívesen elfogadják a jutifalatokat, vagy a számukra is megfelelő ételmaradékot. Hálás tekintetük megmelengeti szívemet. Remek időérzékükkel előre észlelik a megszokott időpontot, s jönnek elém.
Annyiszor jártam már így, mindig is voltak pártfogoltjaim, olykor többen is. Például mikor törött vállal nagyjából 2 hónapig jártam naponta gyalogosan gyógytornára és egyéb kezelésekre a kórházba, útközben volt egy roti barátom.:) Imádtam gyönyörű, értelmes szemét és azt, hogy mindennap abban az időpontban az udvar végéből is odajött a kerítéshez, ha meglátott. Oda- és visszafele egyaránt...

Kutyámnak nevezlek

Kórházba járva naponta
elmegyek melletted kétszer is
- lassan már két hónapja -,
szépséges, szénfényű kutya...
rottweiler vagy - sokat nem értek
a kutyafajtákhoz,
de gyönyörű barna szemedhez
hasonlót sehol sem látok.
Ülsz mindig ugyanott, köztünk a kerítés,
a múltkor havazott, mégis futva jöttél, és
nem lepődsz meg, ha hozzád szólok,
mert ha válaszolni tudnál,
sem lenne tán érthetőbb
nézésed, pillantásod.
Néha úgy érzem, tudod az időt,
s már előre vársz a kerítés mögött...
hányszor fogok rád gondolni,
ha egyszer már nem jövök...
ezekért az okos szemekért,
ezért a meleg tekintetért
- ha én volnék a gazdád -,
száz világot adnék.

A fekete cica lányomék szomszédjáé, egy idősebb nénié. Ha hetente megyek őket látogatni, a cica már jön elém, tudja, hogy viszem neki az aktuális konzervet...:) Purrogva-nyekegve, lábam körül nyolcasokat írva, alig bírok a kamrába tett tálkájához kicsoszogni a konzervvel, annyira örül a kis pici, vékony, 12 éves fekete cica, aki alapból egyébként nem volt túl szelíd.


Az írszetter a kisebbik unokahúgom kutyája, ő nem az én kosztosom - anyám és unokahúgom ellátják -, csak időnként találkozom vele.