Városnézés a nők jegyében

6 után fent voltam, s mivel még 7-ig alhattam volna, visszafeküdtem. Ám természetesen ezt rövidesen feladtam, inkább feltápászkodtam és elkezdtem a napomat.
Éjjel egyébként volt egy vihar, valamikor 1 óra után. Épp elaludtam szerintem, és nemsokára kezdődött, hatalmas csörgés-csattogással, szóval leszakadt az ég. A szobában percenként nappali világosság villódzott. Elég félelmetes volt, Honesty is maximálisan megrémült. Ha netán füldugóval és szemvédővel alszom, akkor is felébredtem volna, mert Honesty jött-ment, ugrált rajtam, mellettem, mögöttem; szóval totál transzban van viharban, mint a kutyák.
Nem tudtam, mi marad ebből reggelre... de elodáztam az emiatti aggódást...
Reggel aztán láttam, hogy vizesek az utak, de egyébként már nincs nyoma a viharnak. Nem lesz meleg, az biztos, de már az is megnyugtató, ha nem esik.
Úgyhogy a reggeli teendőkkel egyidejűleg indulásra készültem.
Regisztráltam az Explore programjára, a Nőnapi városnéző séta ismétlésére. Az első séta tegnap délután volt, az nekem értelemszerűen nemigen jöhetett szóba, így örültem, amikor megtudtam, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel másnap délelőtt megismétlik a sétát.
Negyed 10 után indultam, ugyanúgy gyalog bandukoltam fel a városba, mint ahogy tegnap is. Háromnegyedre fent is voltam úgy, hogy nem siettem egyáltalán.
A Megyeháza előtt volt a találkozó, '50 körül értem oda, és már voltak jópáran. Várakozás közben több fontos infót kaptunk városnéző séták lehetőségeiről, s ezalatt folyamatosan érkeztek a sétára vágyók. Jöttek házaspárok, de leginkább valóban nők, itt-ott velük nagyobb gyerekek. Nagyjából 25 fő volt a tegnapi, és ugyanennyi a mai sétán is. Vezetőnk, Nóra szerint meglepő volt a nagy érdeklődés, ezért is döntött a túra megismétlése mellett.
Már itt, a gyülekezőnél érzékeltem, hogy nem kicsit öltöztem alul, nyugodtan felfért volna a télikabát, sőt, a kapucninak óriási hasznát vehettem volna. A hőmérséklet ugyanis nem akart az istennek sem feljebb mászni, egész nap 8 fok volt, ami nem lett volna baj, ha nem fúj folyamatosan a hideg északi szél. Nem győztem szidni magam, mekkora barom vagyok; csupán amiatt, hogy már vagy kétszer melegem volt az utóbbi időben gyaloglás közben és már nem hordtam a sapkát sem, hát úgy képzeltem, hogy ez most már mindig így lesz. Frászt! De ezen már nem segíthettem, és nagy aggodalommal tekintettem a mai program kifázásos következményeire... a fogam, ínygyulladásom épp hogy helyrejött ideiglenesen... A legtöbb ember azért sokkal optimálisabban fel volt öltözve, és még azok is fagyoskodtak végig; akkor el lehet képzelni.
A túra elején legtöbben befizettük az 1500 Ft-ot, mely gyakorlatilag jelképes volt ahhoz a rengeteg idegenvezetői ismerethez képest, amit 2,5 óra alatt kaptunk; de voltak, akik a Szent Anna elején, a legendák hallgatása közben csatlakoztak, ők a végén rendezték ezt.

Az útvonalunk a táv szempontjából viszonylag rövid volt, hiszen gyakorlatilag csupán a Megyeházától a Déri térig tartott a séta. De ezalatt minimum 20 helyen álltunk meg, s ezen állomásokon Debrecen híres, nem csupán élő női alakjairól kaptunk értékes információkat túravezetőnktől.

Először átmentünk a Szent Anna elejére, abban bízva, hogy a K&H épülete árkádos és fedett oldalánál kicsit védettebb helyben lesz részünk, ám ez nem igazán jött be, ugyanúgy részesültünk a szeles áldásból. Itt három régi legenda nőiről hallottunk érdekességeket, melyek nem konkrétan ehhez a helyszínhez, ám Debrecen környékéhez kötődnek: Zelemér, Ördögárok, valamint a Zsuzsi-vonat. Ez utóbbi már 137 éves, s nevét egy mozdonyvezetőtől kapta, aki annyira szerette a kisvonatot, hogy kedveséről nevezte el. Reggelente megsimogatta, s így szólt hozzá: Gyere, Zsuzsi, induljunk!
Olyan állomásokat érintettünk, mint a Szent Anna Főplébánia, a Svetits-iskola, Szabó Magda gyermekkori otthona, a Csokonai Színház, a Piac utca, az első takarékpénztár épülete, a Rickl- és a Lábasház, a régi Városháza, az Aranybika, Szabó Lőrinc főtéri szobra, a Kálvin tér és az Emlékkert.

Első állomásunk a Szent Anna Főplébánia volt. Itt Petőfi özvegyéről, Szendrey Júliáról hallhattunk. Ő ugyan nem nem itt született és halt meg, ám sokszor jártak városunkban; itt született fiuk, Zoltán is, és itt jegyezték be megkeresztelését.

Továbbhaladtunk az utca túloldalához, s a Svetits-iskolával kapcsolatban gyűjthettünk be nem túl gyakran hallott infókat, melyek Svetits Mihály kereskedőhöz, a Debreceni Kereskedelmi és Iparkamara első elnökéhez és feleségéhez, Kojanitz Annához köthetőek. Három gyermeküket is elvesztették, s ezután döntöttek egy leányiskola alapításának támogatása mellett. Miután férje meghalt, özvegye a végrendelete szerint minden vagyonát erre a célra hagyta.

Innen pár lépés volt csupán, és máris az előtt az épület előtt álltunk, melynek helyén Szabó Magda gyermekkori lakóháza állt, udvarán az Ókúttal... persze mai formájában ez nyilván már nem látható.
Elképzelhető, hogy egyszer majd lesz egy olyan helyi városnéző séta is, mely konkrétan Szabó Magda nevéhez kapcsolódik, ugyanis annyi mindennel kötődik a városhoz az ő gazdag életútja, hogy önállóan is betöltene egy sétát. Hallhattunk részleteket az írónő művéből is, gyermekkorát és otthonát illetően.

Végig jellemző volt, hogy az adott helyszínhez, témához, híres nőhöz kapcsolódóan körbejártak fényképek, másolatok; illetve hiteles idézeteket hallhattunk könyvekből.

A Batthyány utca sarkához érve megtekintettük az emléktáblát, mely szerint e helyen egykor az a színház állt, „amelyben Arany János és később Petőfi Sándor is fellépett”. Itt Prielle Kornélia színésznőről hallhattunk, illetve az ő, Petőfivel kapcsolatosan e helyütt megtörtént esetéről...

Ezután átmentünk a Csokonai színházhoz, ahol nemcsak ide kötődő kortárs színésznőkről, hanem régi nagy nevekről is szó esett, mint pl. Déryné, Laborfalvi Róza, Jászai Mari, Honthy Hanna. De mindenképp említést érdemel Ráckevei Anna, aki nemcsak ide kötődő színésznő, hanem a színház első női igazgatója is volt, és jelenleg is a társulat tagja.

Megtekintettük a Kossuth és Piac utca sarkán álló látványos épületet is, mely eredetileg a Debreceni Első Takarékpénztár csodaszép szecessziós székháza volt. Sokan nap mint nap elhaladnak előtte, s nem biztos, hogy felfigyelnek a banki palota főbejáratánál lévő emléktáblára és észreveszik a bejáratot díszítő gyönyörű művészeti alkotásokat, melyeket Teichner Ádám, illetve a berlini Heinicke cég készítettek. Ezek két női alakot ábrázolnak, s őrzik az utókor számára a debreceni női népviseletet is.

Ezután átballagtunk a Piac utca túloldalára. Megnéztük a volt Hitelbank épületfalán álló 4 allegorikus szobrot, melyek közül kettő nőt ábrázol. Nem utolsósorban női szobrász alkotta a szobrokat, Gregersenné Lux Alice a neve. A szobrok az Ipar, a Kereskedelem, a Mezőgazdaság és a Szorgalom jelképei.

A Piac utca 43. alatt, az évtizedeken át játékboltként szolgáló, most süteményesbolt és egy porcelánbolt közötti beugróban is feltekintettünk a ház falára, ahol 6 fali domborművet csodálhat meg bárki, aki feljebb is tekint...

A klasszicista Rickl-ház szintén kapcsolódik Szabó Magdához, a Régimódi történetben is olvashatunk erről. Ennek kapcsán szóba került az is, hogy Szabó Magda költőként kezdte pályafutását. Idegenvezetőnk rajta kívül még három neves debreceni költőnőről beszélt, így kaptunk képet Várkonyi Anikóról, Pinczés Juditról és Stetka Éváról.
A Lábasház kissé leromlott állapotban van, teljes körű felújításra szorul.
Viszont itt van egy kedvenc kapum: oroszlános... és a mancsa a kilincs. Nagyon patinás és reprezentatív.

Megálltunk a Simonffy utca sarkánál: ezen az útvonalon a debreceni zsidónegyedbe juthatunk. Itt hallgathattunk Fahidi Éváról, egy helyi holokauszt-túlélőről, aki zsidó családba született, de olyannyira nem gyakorolta vallását, hogy a katolikus Svetitsbe járt... mégis elhurcolták. Túlélte, de csak deportálása után 59 évvel jutott el addig, hogy újra visszalátogasson Auschwitzba. Könyvet írt A dolgok lelke címmel azokról az eddig elhallgatott dolgokról, melyek közzétételét azóta feladatának tűzte ki. Túravezetőnknek ő személyes, nagyon kedves ismerőse.

A régi városháza mellett szó esett Kossuth Zsuzsannáról, az első magyar főápolónőről (s egyben Kossuth családjáról); az Aranybika előtt pedig ismertetést hallgattunk a híres debreceni pereckészítő asszonyokról.
Ezután a Szabó Lőrinc-szoborhoz mentünk, ahol a költő első szerelméről, Dienes Katóról hallottunk.

A Kálvin téri üzletközpontnál található emléktábla alapján megtudhattuk, hogy ezen a helyen a középkorban egy Hunyadiak által birtokolt, megerősített kastély állott. Itt élt családjával Szilágyi Erzsébet, akit valódi reneszánsz amazonként tartanak számon a korabeli írások. Ő az első híres nő, aki városunkhoz köthető. A kastélyt 1565-ben lerombolták, s az 1988-ban, Kertai László által tervezett  jelenlegi üzletház ezért lett ilyen kastély jellegű.

Megálltunk az Emlékkertben a Gályarabok emlékoszlopánál, ahol többekről is hallhattunk, s ezek között Hegyi Mihályné Józsa Eufrozina neve és története hangzott el, aki az emlékművet állíttatta.

A Déri téri szobrok alkotója a debreceni születésű Kossuth-díjas Medgyessy Ferenc. A múzeum lépcsőjénél négy allegorikus akt jelképezi a múzeum szellemi lényegét. Kettő közülük nőalak, ők a Művészet és a Régészet képviselői.
Túloldalon szintén két női szobor található: egyik a Debreceni Vénusz, szembe vele pedig a kecses Táncosnő. Van egy ötödik nőalak, melyet Debreczeny Tivadar alkotott: ez a Merengő című szobor, mely a női bájt és törékenységet ábrázolja.

Itt véget ért a sétánk, ez az aktív, információkkal tele 2,5 óra. Igen sokat tanulhatott még az is, akinek számos ismeret azért nem volt idegen.
Vezetőnktől kaptunk egy-egy borítékot, melyben jelképesen megajándékozott bennünket a túra -- és a nőnap -- emlékére.

Azt hiszem, nem panaszkodhatott senki, nagyon tartalmas sétánk volt.
Amikor elbúcsúzkodtunk, én egyedül az árkád alatt visszamentem a Hatvan utcára, s onnan át a Csapóra -- itt kezdett el szemerkélni az eső.
Úgy gondoltam, mindegy, hogy tényleg átfagytam és előbb-utóbb ernyőt kell húzni, hisz kapucnim sincs; elmegyek a Meteor gyrosba venni egy extra normált kifliben...
Így is lett. Kiérve tényleg ernyőt kellett húzni, de végül is nem tartott sokáig. A Kossuth utcai megállóba érvén már nem is kellett az ernyő. Egy 25-ös jött, szerencsére le is tudtam ülni, ami alatt elpakolhattam az ernyőt.
A Derék utcán leszállva bementem a Sparba bevásárolni.
Hazaérve elpakoltam, majd boldogan befaltam a gyros nagyját, mely most is felemelő élmény volt.😚
Elmondanám, hogy borzasztóan elfáradtam, de nagyon jólesett úgy globálisan az egész. Kivéve a szelet... na, azt elhagytam volna szívesen.

Megcsináltam a fényképeket, albumot készítettem a mai napból. Telefonoztunk Istvánnal, cseteltem Danival, este hozták Bencust.
Nagyon élménydús, értékes nap volt.

Élményfestésen

Már nyolc előtt felkeltem. Nem ültem le addig, míg mindent el nem végeztem, amit csak kellett -- lakás, macska, jómagam, beveendők, keksz, tea, kávé... még egy laza ingblúzt is képes voltam kivasalni, meg persze 90%-ban összepakolni a viendőket. Csak ezek után tudtam lelkiismerettel gépet kapcsolni és megnézegetni, hol mi újság.
Gondoskodnom kellett kivételesen arról, hogy legkésőbb 1-ig valamit egyek, mert tudtam, hogy túlzás lenne kornyadozni egész délután, csak azért, mert nem tudok délelőtt enni.
A hasmenés is kísértett még nyomokban; indulásig biztos kimentem vagy négyszer, bár nem volt olyan katasztrofális, mint tegnap.
Elraktam a fényképezőt is, bár tudtam, hogy ez a program most nem arról fog szólni, hogy én fotózgassak...
Az még gond, hogy Bencus elvitele épp azidőben fog zajlani, miközben nekem indulnom kell, tehát manipulálásra lesz szükség, hogy ne legyünk útban senkivel sehol -- még szerencse, hogy két bejárata van a háznak. Konkrétan most nem akartam, hogy hú, de nagyon rég nem láttuk egymást és ezért kötelező legyen társalogni azokkal, akik jönnek Bencéért, vagy netán egy busszal menni, ilyesmi. Tekintettel arra, hogy hétvégén nekem nincs olyan buszom innen a városba, ami pont ideális időben érne fel, már előre kitaláltam, hogy nincs más, gyalog kell felmennem, ez a legmegbízhatóbb, és az egyetlen olyan mód a menésben, amikor nem kell semeddig sem visszafelé haladni...
Tehát úgy mentem el, hogy a kanyarbelsős kijáraton mentem ki, körbementem a házon, és a másik oldalán úgy mentem át a Kristály utcán a Széchenyire. Az meg már sima ügy. Gyakorlatilag 25 perc alatt fent van az ember a városban gyalog is.
Helyileg csak elképzelésem volt, hol van a pontos cím, de végül is a Gambrinusz közben egyértelmű dekorációs utalások alapján könnyen megtalálható volt még akkor is, ha pont a másik oldalban volt ahhoz képest, ahogy gondoltam.
13:50-re értem oda, ez ideális időpont volt, nem túl korán, de későn sem.
Már meglehetősen zajlott a kis teremben az élet.
Egy ideig bámészkodtam, majd lejelentkeztem a számítógépnél ülő hölgynél; csak nevet kellett mondanom. Oké, vegyem le a kabátot és foglaljak el egy helyet. Már előzőleg megállapítottam a neten, hogy összesen 16 hely van, és azt is, hogy húha, a Szarvasokra 14 hely foglalt. Ez azért rendesen telt ház. Szoktam figyelni, hogy általában azért nincsenek ilyen sokan; a csoportképeken általában úgy 6 fő az átlag. Már csak két szabad hely volt a 14-ből, tehát túl sok választásom nem volt, de a kettőből a fal mellettit választottam. Felöltöttem a székre helyezett bordó munkaköpenyt.
Az asztalon festőállvány, rajta a keretre tűzött vászon, melyre nagyon vázlatosan, halványan, ceruzával fel voltak helyezve a legfőbb motívumok; itt speciel a szarvasok és a két, előtéri fa. Nyilván az arányok, a pozíció miatt, és természetesen megkönnyítve a dolgot, hogy a szarvasformák, ha vázlatosan is, de nagyjából, pár vonással ki voltak alakítva. Elvégre rajzolni-festeni nem tudók számára is garantált sikerélmény van hirdetve, s ebben az is benne van, hogy ebben az esetben természetesen nem várható el az emberektől, hogy kapásból tudjanak szarvast rajzolni...
A vászon előtt a lefestendő kép képeslapnyi másolata, valamint folpackkal borított tányérra előkészítve akrilfestékpöttyök a kezdő színekből, aztán egy vastag és egy vékony ecset, papírtörlő, s egy befőttes üvegnyi víz. Már megkezdődött az üdvözlés, bemutatkozás, bevezető szöveg, amikor az utolsó résztvevő lány megérkezett és leült mellém.
A terem falait számtalan eddig megfestett alkotás borította, itt aztán végig lehetett nézni a repertoárt.
Evelin festő, grafikus volt a társaság oktatója. Kedves, közvetlen, segítőkész. Mesélt a festőről -- Leonid Afremov impresszionista orosz festőről --, a képeiről; s megtudtuk, hogy nagyon kedvelik őt, a festőnek több képét is feldolgozták már és szokták festeni. Elmagyarázta a festék jellemzőit, mely szerint az akril nagyon gyorsan szárad; a műveletet magát, melyik ecsettel mit és hogyan festünk.
A terem oldalánál állt az ő állványa, s azon mutatta be számunkra, mi következik és hogyan célszerű végrehajtani. Közben persze egyéb instrukciók tömege is elhangzott, melyik színhez mennyi vizet kell hozzákeverni, hogyan történik a színkeverés, mikor és hogyan húzzuk le az ecsetet, mikor célszerű az ecset lapjával, mikor az élével festeni, vagy ha nem használunk egy ecsetet, vízbe kell tenni.
Középen a sárga pettyezéssel kezdtünk, majd keverés következett: a narancsból és sárgából hoztunk össze világosnarancsot, s azzal pettyeztünk tovább. Később következett a narancs, majd a halványbarna, barna és sötétbarna -- valamelyik keveréssel, valamelyik több vízadással. Szünetig még a vörös pettyezést fejeztük be.
Már az elején elhangzott, hogy lesz majd egy FB-os bejelentkezés, beleegyezik-e mindenki -- természetesen nem akart titkolózni senki. De egyébként meg szinte észre sem lehetett venni, maximum utólag tudatosult a dolog.
Utólag elmondhatom, hogy igen aktív három óra volt. Nem volt lazázás, folyamatosan és keményen dolgozott mindenki. Elég tempósan kaptuk az instrukciókat, úgyhogy haladni kellett! Háttérből nagyon kellemes, halk zene szólt végig -- ez különösen jó és megnyugtató hatást adott.
Érdekes volt, hogy lényegében ez egy teljes kirakatüveges helyiség az utcára, úgyhogy mivel én pl. szemben ültem a kirakattal, abszolút lehetett látni a kinti mozgást, no meg azt is, hogy a járókelők érdeklődve nézegetnek bennünket.😄
Evelinnek volt egy segítője is, egy lány, a neve most nem jut eszembe, de ő is festő és grafikus egyébként -- ő is körbejárt folyamatosan, lehetett tőle kérdezni, és a problémáknál nagyon készségesen segített. De egyébként mindketten rendkívül kedvesek, toleránsak, figyelmesek voltak.
Úgy majd' két óra elteltével kaptunk kis szünetet, amikor kötelező volt távolról ránézni az alkotásainkra. Ami jó is volt, hiszen távolról ezek az impresszionista festmények sokkal mutatósabbak, főleg ugye, amatőröktől. Szünet előtt megkérdezték tőlünk, mit szeretnénk inni: többféle tea, 3 in 1 kávé és presszókávé közül lehetett választani. Mire szüneteltünk, készen voltak az italok -- jómagam egy citromos teát ittam.
Az utolsó órában némi jelzésszerű fehér, világoszöld, sötétzöld pöttyözgetés után már csak a legnehezebb részek voltak hátra: a szarvasok. Sötétbarnára ill. mellé a fekete. No, az agancsoknál célszerű volt még a lélegzetet is visszafojtani. Úgy éreztem, nem elég vékony az ecset, s ha valakinek a barnával, feketével sikerült mellényúlni, azt elég nehéz volt ám helyrehozni. Én a bal kezemmel meg is támasztottam a jobb könyökömet, egyszerűen nem bírtam csak úgy, a levegőben tartva az egész jobb karomat garantálni, hogy képes leszek nem kifutni a vékonyka agancsok között...
Még az aljnövényzetnél korrigálgattam, sötétítettem, s a legvégén a vászonkeret oldalait festettük be, mert ez így korrekt, s így külön keret nélkül is kitehető a falra például.
Megmondom őszintén: nekem tetszik a mű.💗
A legvégén összeültünk egy csoportképre, de annyian voltunk, hogy variálásokra volt szükség ahhoz, hogy ennyien elférjünk a képen.
Kaptunk egy Alkotásutca feliratú papírtáskát is, amelybe belefért a fösmíny, így ez a probléma is megoldódott -- ezt mondjuk, jelezték is nekünk az előzetes e-mailben.
Bár már az itt töltött idő közepe táján éreztem, hogy bizony, eléggé fejszés a hátam, de hát ez ezzel jár nálam. Mindez ellenére abszolút feldobott a dolog, imádtam az egészet! 💗💜💚
És tényleg készen lettünk 5 órára! Előttünk 10-től 1-ig volt egy csoport, és még utánunk is jönnek este 6-tól 9-ig. A csoportok között egy óra alatt kell rendet tenniük a teremben, mindent eltüntetni és előkészíteni a következők számára mindent.
A társaságban azért többen jöttek párosával, ismerősként. Azok tudtak beszélgetni, poénkodni közben. Nem igazán sokan voltunk úgy, mint én és a mellettem ülő lány, hogy tök egyedül -- de végül is nem feltétele ennek, hogy okvetlen ismerős is legyen velünk. Nekem jó volt így.

Kint jó nagy szél volt, kicsit lebegtette a papírtáskás képemet, de annak kell örülni, hogy nem esik az eső!
Bementem a Mekibe és vettem egy BigMacet és egy sajtburgert. Otthon az elsőt azonnal felfaltam, becsaptam utána egy doboz sert. A sajtburgert odaadtam később Szilvinek.
Remek kikapcsolódás volt és szenzációs feltöltődés ez az egész! Ha tehetném, mennék még ilyenre... sosem lehet tudni, hátha lesz még alkalom.😊

Amikor bekapcsoltam a gépet, csak lestem; ugyanis már az Alkotásutca posztolta a csoportképet meg albumot a rólunk készült fotókból. Sőt, kicsivel később felkerült a videó is az oldalra!

Itthon is lefotóztam a képet, hogy elbüszkélkedhessek.

Jött egy emlékeztető e-mail a holnapi városnéző sétára!
István hívott, és részletesen be kellett számolni az egész napról.😊 Nagyon-nagyon köszöntem neki még akárhányszor is ezt a fantasztikus élményt.

Nőnaposdi

Mivel Honesty hasmenése tegnap abbamaradt, úgy látszik, olyan nem történhet, hogy hasmenés nélkül maradjunk, mert ma én rohangáltam egész nap.
Már kora hajnalban erre ébredtem, és aztán igen gyakran részesítettem a mellékhelyiséget vízszerű áldásban. Nyilván okának kellett, hogy legyen, és hát nem másra jutottam, mint hogy a tegnap megevett fél vedres halászlé lehetett az oka; egyéb külső ok kizárt. Mivel az nem mirelit volt, csak hűtött, 1 napos lejárat volt ugyan rajta, ezért is soroltam be; és az ízén, állagán semmi problémát nem észleltem. Na mindegy, fő, hogy itthon van az ember, majd csak elmúlik egyszer. Mivel hétvégére programok várnak, ezért csak bízni tudtam benne, hogy addigra helyrejövök.
Azért persze csináltam a soros dolgaimat, bár délutánra kissé elerőtlenedtem, fura szédülés és gyengeség volt rajtam.
Beszedtem a megszáradt ruhákat, behajtogattam, megvarrtam, amit szükséges volt.
Csirkecombból pörköltet készítettem tarhonyával. Paprikásnak indult volna, de elfogyott a tejföl -- mindegy, talán most jobb is ebben a szituban...

A gépet bekapcsolva konstatáltam, hogy nőnap van, ez a mai nyűgben eddig még eszembe se jutott. Bár ha a konyhaablakon kinéztem, láthattam, hogy két helyen is polcos állványos utcai árusítóhelyek teremtek, végül is már tegnap reggel óta, melyek meglehetős forgalmat bonyolítottak.
Istvántól kaptam elektronyos képeslapot és egyéb képes köszöntést. Lényegében már napok óta áradnak a neten a virágos köszöntések, nyilván ma sem volt ez másképp.
Kaptam az Alkotásutcából emlékeztető mélt a holnapi élményfestés okán, melyet egy hónapja Istvántól kaptam Valentájn-napi ajándékként. Egy évig beváltható lett volna az ajándékkupon, sokáig válogattam, míg aztán úgy döntöttem, nem érdemes sokáig húzni. Így a széles repertoárból először is  festményt választottam. Mivel az időpont is számított, a kettőnek össze kellett jönnie...
A mélben részletesen leírták, mi fog történni holnap abban a 3 órában, ami alatt -- remélhetőleg -- ott leszek.😊 Számomra megnyugtató volt a mindenre kiterjedő ismertetés. Már egész héten izgatott voltam emiatt, szóval jó volt, hogy választ kaptam sok, eddig nyitott kérdésre.
Felkerült egy új, májusi kirándulási lehetőség is a nagyerdei egyesülettől eredően; ráadásul kifejezett kedvenc zempléni helyeimre! Túl sokat nem lehet hezitálni, ezt már megtanultam. Egyre inkább népszerűsödnek ezek a kirándulások, a helyek hamar betelnek. Hamar döntést kell hozni...

Délután hajat festettem és később mostam is.
Daninak este jutott eszébe a nőnap, cseten köszöntött fel.
Annyira nem szokott mérvadó lenni nálunk a nőnap, sosem voltam elkényeztetve.
Első munkahelyemen azért megadták a módját, kedveltem ezt a napot. Nemcsak ajándékokat, de néha még konkrét műsort is kaptunk! Emlékszem pl. egy Zorán-koncertre '78-ban a nyomda kultúrtermében!
Aztán a második munkahelyemen annyira véletlenszerű volt az egész, úgy minden második évben, HA egyáltalán. Vagy mondjuk, két nappal később egy szál szegfű... hogy nehogy jólessen már valami az embernek... tehát leszokott az ember bármiféle várakozásról. Aztán mindig csak lestem az utcán, a buszon hazafelé menet, hogy mindenkinél legalább egy csokréta van, de mindig voltak és bizonyára vannak hölgyek, akik ölszámra kapják ilyenkor a virágokat és szatyorszám a bonbonokat, egyebeket.
Most is láttam asztalnyi nőnapi ajándékot fotókon, tehát tudom én, hogy amúgy sok helyen természetesebb az ilyesmi.
Kár, hogy hasmenéssel kínlódtam, mert csak a poén kedvéért, meg hogy legyen legalább egy szál virágom, elmentem volna a Lidlbe.😁😁😁