Gyengélkedés

Anyám hívott, megbeszéltem vele, hogy elmaradt a kemó, meg hogy hétvégére mindenáron főzni akar valamit. Majd Dani elmegy érte.
A melegnek köszönhető, hogy 1 nap alatt beszáradnak a ruhák. Így a tegnap mosott cucc nagy részét be lehetett hajtogatni, közben kimostam a 3. géppel, mert ez már nem fért volna rá a szárítóra. Kiteregettem, és a megszáradtakból megvarrtam, ami valahol szakadt volt.

István küldött egy cuki filmet Úton hazafelé címmel, ezt megnéztem.
Ezen túlmenőleg leginkább olvastam.
Sokat gondoltam a karneváli hét címén arra, hogy milyen jó lenne valamelyik programnál ott lenni, szétnézni, fotózni, de az erőnlétem miatt bele kellett nyugodnom, hogy számomra most ez kivitelezhetetlen.

Kemó halasztva

Megint busszal mentem a Kenézybe, eléggé tele ideggel.
Nagyon kell majd magam fegyelmezni, hogy kibírjam ezt a 6. kemót, mert egyre nehezebben viselem, annyira ideges vagyok nemcsak előtte, de közben is, alig bírom kivárni, míg vége lesz, meg nem bírom azt a közbeni szedált állapotot.
Bementem az onkológia várójába -- hát, most nemhogy klíma sincs, de ventilátor sem. Ellenben tömeg. Meg lehetett dögleni. Nem volt senki a kartonozóban, és állt a sor. Egyszerűen nem bírtam beállni, leültem egy véletlenül üres székre, nem törődtem vele, hogy közben folyamatosan érkeznek a betegek és állnak be a sorba. Elém. Más szólna, hogy én amúgy ott állok... hát engem most nem bírt érdekelni.
Mikor már vagy 6 utánam jövő beállt a sorba és közben folyamatosan csak jöttek, jöttek; kartonozóban meg továbbra sem sehol senki, kínkeservesen csak beálltam a sor végére, lesz ami lesz.
Utánam is lettek egy csomóan már az ajtóig állva, elég nyomasztó volt a helyzet.
Egyszer csak csoda történt: anélkül, hogy beadtam volna a lapomat (mert nem volt kinek), az én nevemet szólították a rendelőből! Már ez maga hatalmas mázli volt!
Igyekeztem iparkodni, de vánszorgás lett belőle. Kicsit tántorogva mentem be a rendelőbe, és bár a doktornő vidáman nézett fel, hogy "Magdi, a hatodik!", de mikor rám nézett, látta, hogy nálam kicsit súlyosabb a helyzet. Egyből megkérdezte, hogy ennyire rosszul vagyok-e, hogy vagyok stb. Részletezni kellett, konkrétan mit érzek. Érdeklődött, hogy pszichésen nincs-e bajom, illetve a szívem rendben van-e. Mondtam, hogy ezekkel nincs semmi gond, csak ez a keserűség, étvágytalanság, íz-nem-érzékelés, nem evés annyira legyengített, hogy ettől roppant instabil vagyok és úgy érzem, bármikor el tudnék ájulni.
Summa summárum, a doktornő azt javasolta, hogy halasszunk egy hetet. Mert hogy lehet. Mondta, hogy pihenjek, hátha valamennyit 1 hét alatt erősödnék stb. Ha úgy érzem, lehet 1-2 nappal korábban is jönni, nem fontos szerdáig várni.
Megmondom őszintén, nem volt ez kedvem ellen való. Kicsit megkönnyebbültem és felszabadultam, bár tudtam, hogy megúszni úgysem lehet, ezzel csak kitoltuk az időt.
Kaptam egy ambulánslapot és eljöhettem.
A büfében vettem egy sokmagos szendvicset otthonra, és 9-re már otthon is voltam!

Két géppel kimostam, kiteregettem.
Este hozták a gyereket, később Szulejmán-nézés.

Haramiának kinőtt a szőr a pofiján. A kezén, a branül helyén viszont még csak éppen hogy.

Labor és MÜK

Ma 8-ra laborbeutalóm volt.
Kissé hézagosan és hiányosan aludtam a macskák miatt, mintha szándékosak lettek volna a zavargások, hiányközlések, hosszadalmas, szagos és zajos almozások, melyeket állandóan abszolválni kellett.
Az utolsó hajnali után már vissza se próbáltam aludni a maradék fél órámra.
Célirányos készülődés, majd buszmegálló, padon ülve várakozás. Szerencsére egészen friss volt még a hűvös, szeles levegő -- legalább ennyi van kedvemre.
Pesti utcáról elvánszorgás a Dorottyáig, Kenézy. A labor most normál volt, tehát alig több, mint egy órahosszat kellett ücsörögni, mire a sok sürgős után beszólítottak.
A vérvétel után csak egy apró papírvattadarabot kaptam, és mire kértem, hogy ragasszák már le, ha lehet; már gyorsan át is vérzett. Új két darabot szorított rá a hölgy, ráragasztva és reményét kifejezve, hogy reméljük, nem vérzik át, mert nagyon beindult. Hát, én is reménylettem...
Nem mertem nagyon messze menni, hátha tényleg elkezd itt nekem spriccelni, így hát kissé esetlenül a cuccokkal megpróbáltam tartani és jó sokáig nyugton maradni. Elég tartósan nem éreztem stabilnak a nyomát.
Végre elhagytam a kórházat, és most az volt a szándékom, hogy felmegyek elintézni a MÜK-ot. 21-ére, jövő hétfőre vagyok híva, de számításom szerint én már akkor nagyon rosszul leszek, hisz holnap kemó, ami után már legutóbb is szombaton borzasztó állapotban keltem.
Az volt a tervem, hogy úgy megyek, mint a múltkor, a 42-es vagy 43-as a Kistemplomnál megáll, onnan már egy köpés a MÜK. Na, ezek útvonalát az életben nem fogom megjegyezni. Múltkor sikerült jó buszra szállni, most a Nagytemplom feliratúra szálltam fel, amely útvonal nem zárta ki nálam a Kistemplomot -- de nem arra ment. Így a Burgundián szálltam le, ahonnan nekem most nagyon nagy távolság volt begyalogolni a Péterfiáról a Kálvin tér, Piac utcán egészen a Szent Annáig még csigatempóban is. Marhára fárasztó volt.
Ketten álltak előttem a sorban, így hamarosan kaptam egy sorszámot. Fel kellett mászni az elsőre, hát, én erre most nem vállalkoztam, úgyhogy nem érdekelt semmi, lifttel mentem.
Kb. egy fél órámba került a várakozás, míg az eredeti ügyintézőm elé kerültem, aki még most látott először így (a tökfedőm eléggé mutatja a szomorú valóságot), mivel a múltkor helyettesítették.
Eléggé leplezte, de azért látszott a döbbenete, és hát megnézett párszor, hogy jól azonosított-e be.
Mondtam, hogy tudom, előbb jöttem 6 nappal, de később nem mertem. Ugyanis a híváskor én már nagyon rosszul leszek, akár hetekig.
Adott nekem egy lehetőséget arra, hogy minden második alkalommal neten jelentkezhessek be, jelezvén, hogy változás nem történt és időpontot kérek. Így ezt a következő alkalommal már használhatom. Adategyeztetések után váltottunk még pár dologról szót, hogy milyen kár, hogy nem jött össze az az 1 év bejelentett meló, mert ha az után újra jelentkeznék a MÜK-nál, már rég jogosult lennék NYES-re. Mondtam, hogy mivel még egészségesen sem tobzódtak értem, hogy 1 évre alkalmazzanak, így meg aztán pláne. Nem beszélve arról, hogy én jelenleg csak maximum túlélésre tudom használni a jártányi erőmet.
Nagy fellélegzés, megkaptam a pecsétet, ez is le van 3 hónapra tudva.
Vettem egy kétgömbös fagyit, amit nem bírtam megenni -- hiába, ez nem a kézműves-cukormentes volt... --, közben elsétáltam a főtérig. Ott lefotóztam a virágos térkaput a Nagytemplommal.

 
A Halköznél elvitelre vettem némi kaját -- rántott csirkemellet rizzsel és sült halat, optimistán gondolván, hogy az elsőt megeszem, ez utóbbit meg Szilvivel megosztjuk --, aztán a tűző napon lévő buszmegállóban vegetáltam, míg végre jött a busz.

Otthon ledeglettem kicsinyég, mert baromira elfáradtam.
Délután megpróbáltam nagy ambícióval nekilátni a sült halnak. Hát, nem tudtam enni. Pedig imádom... Majdnem sírva fakadtam. Egyszerűen nem éreztem az ízét, teljesen mást éreztem. Eredetileg Szilvivel gondoltam felezni, de így az egészet neki adtam. Hekkhal volt, 5 kis darab, melyek vastagsága persze változó volt aszerint, hogy törzse vagy farka a halnak. Nyilván ha tudom, hogy nem tudom ezt sem enni, nem kísérletezgetek, de annyira szeretem amúgy, hogy fel se tételeztem, hogy ebből sem bírok enni. Így aztán Szilvi jól járt.
A csirkemellből és rizsből azért ettem, nem volt százas az sem nálam, de kevésbé tért el a valóságtól, mint a hal. Persze felét sem bírtam megenni. A megmaradt csirkemellel nem volt probléma: Haramia nagyon örült neki két alkalommal is.
Telefon anyámmal, Istvánnal, majd jött Dani, szennyest hozott, beszélgettünk.
"Meglehetős" nap volt...

Utónévnap

Popika akart velem ma találkozni egy rövid időre, hogy egy kicsit beszélgetünk egy padon, meg hoz nekem pár dolgot. Ma még egészen jó idő volt, úgyhogy nem tántorított el 35 fok, bár ez a szar közérzet és gyengeség nem tudom, mikor fog elmúlni az életben. Tényleg összeér a két kemó közti időszak, és folyamatos rosszullét az egész.
Megbeszéltük, ha felszáll a 30-asra az állomásnál, szólni fog, mert mégiscsak át kell öltözni, le csak nem mehet az ember úgy, ahogy otthon van.
Így is lett, elkészültem és hamar itt volt a busza. Lementem, és a sétányon találkoztunk, pont volt egy szabad pad. Emlegettük is, hogy reméljük, nem lesz olyan pechünk, hogy úgy járunk, mint utoljára: akkor ugyanis minden további nélkül mellénk ült egy asszony. Oké, egy utcai pad nem kisajátítható, de nekünk pl. eszünkbe nem jutott volna soha, hogy ahol ketten elmélyülten beszélgetnek, melléjük tanyázzunk. Még egy ember mellé sem ült soha egyikünk sem, pedig az nem feszélyezi a másikat annyira, hisz nem beszélget. Mondtuk is, hogy nem tudjuk, mások hogy vannak összerakva -- gátlástalanul, minden további nélkül leülnek akár bizalmas beszélgetésben lévő két ember mellé, aztán még érezzék magukat ők kényelmetlenül, hogy hogy álljanak fel... mivel nem tudnak tovább beszélgetni. Az ember azért óhatatlanul nem szívesen tálalja ki idegenek előtt a dolgait. Ez nekünk ezek szerint természetes, másoknak nem.
Hát, beszélgettünk vagy 10 percet, mikor most meg egy férfi telepedett mellénk. Most nem kényelmetlenkedtünk annyit, mint a múltkor, hogy hogy ne bántsuk meg a (szerintünk) pofátlan asszonyt, most férfit, hanem szinte azonnal felálltunk, és mondtuk, hogy mi már úgyis menni akarunk... ennyi...
Egyébként a többi padon is 1 vagy 2 ember ült, mi annak az oka, hogy feszt mimellénk van telepedhetnékje valakinek?
Popika meghívott a kézműves fagyizóba. Meglepődtem, hogy nem tudtam egyszerűen felpattanni a dobogóra a fagyis előtt, hogy lássam, milyen fagyik vannak... hanem bizonytalankodtam egy csomót. Meg lefelé menéskor is...
Kértem egy kétgömböset, jólesett!
Fagyival átmentünk az Angyalföld térre, ahol a kör alakú, szélén deszkás ülőkés részen reméltük, hogy itt nem fog szorosan mellénk ülni senki; még beszélgettünk kicsit.
Még előtte az első padon Popika a névnapi ajándék másik részével lepett meg: egy cicás karóra, mely Kínából érkezett némi viszontagsággal (nagyon cuki); és egy A5 méretű állatos-növényes színező gazdája lettem. De kaptam egy szatyor sárgabarackmagot is, melyet Popika kiszárított nekem. No, el leszek látva egy jó darabig!
Miután a lényeget megbeszéltük, visszamentünk a sétányra, ahol elbúcsúztunk. Reméltem, nem haragszik, amiért most nem kísérem el a 30-asig, de nyilvánvalóan megértette, sőt, örült, hogy le tudtam jönni.

Az ajándékok:

Anyámnál

Reggelre tényleg lehűlt az idő az esti vihartól. Nem volt akkora, mint a múltkor, tehát mondjuk, nem nyomta be az erkélyajtót a szél, és éjjel még nem is hűlt le. Inkább kint volt egyelőre érezhető a lehűlés. Kint jó kis szél volt és vagy 18 fok. A lakásban egyelőre még ugyanúgy kellett a ventilátor.
Készülődtem, összepakoltam a száraz kenyeret.
Anyám telefonált, hogy akkor tudok-e menni. Mondta, hogy főz, már nemsokára készen lesz, és hogy vigyek már neki No-Spát, ha van -- volt.
Kicsit aggódtam, hogy azért nem kis út, el tudok-e menni, mert tényleg elég labilisnak éreztem magam. De hát sose fogom megtudni, ha nem indulok el.
Szerintem a jó hűvösnek köszönhető, hogy el tudtam ballagni. Valóban csak poroszkálás volt, de ilyen bizonytalanul nincs értelme erőltetni a rohanást, mert elesni is tilos.
Odaérve láttam anyámon, hogy kissé döbbenten néz.
Utólag bevallotta, hogy 2,5 hét alatt is annyit változtam, hogy megijedt. Karikásnak találta a szememet, s azt mondta, hogy az egész arcomból csak két nagy szem látszik. Meg hogy látszott rajtam, hogy nem vagyok jól. Kérdeztem, honnan? Mondta, hogy ahogy bementem és megkapaszkodtam az ajtókeretben, miközben átbillentem annak másik oldalára. Arra, hogy a vállam is tiszta csont meg lóg rajtam a gatya, már csak a fejét tudta csóválni.
Mindegy: itt volt a húslevesben főtt krumpli, sárgarépa, főtt hús! Hát, nagy erőkkel vetettem bele magam, mert ez nekem minden idők legjobb kajája amúgy. Kiskorom óta imádtam mindig is e kaját, volt, hogy minden további vasárnapi ebédet elmulasztottam miatta.
Rajta a levesből rálocsolt zsír és só -- jobb nem is kell.

Természetesen az íz nem volt az igazi, de félig azért érzékeltem, úgyhogy gyűrtem lefele, amennyit csak tudtam. Sajnos, a hús nem ment, és csak egy ötcentis répa meg olyan másfél krumpli -- ez azonban a semmihez képest több volt, mint valami.
Levest majd csak úgy 3 óra elteltével tudtam enni. Grízgaluskával és a krumpliból átvett sárgarépadarabokkal -- de hús nem ment. Pulykaszárny lett volna pedig.

Kimentem a kertbe, hogy zinniákat fotózzak. A sok virágmagból, amiket vettünk, alig kelt ki valami anyámnál. Nem értjük, miért... Pl. a portulácska, ami magától is mindenütt kikel még a falak tövében is, és direkt vetette -- az sem kelt ki, egy darab se. Meg még mennyi minden! És már tavaly sem, úgyhogy megbeszéltük, hogy többször nem szerzünk be feleslegesen ennyi tasak virágmagot.
A rézvirágból viszont kelt ki, ennek kell örülni, ami lett. Igen szépek.

 

Három kosztos cica is jött, egyik-másik többször is fordult... anyámnak jelentős programot csinálva ezzel. De most már nem tud mit csinálni, ha már így idekaptak...

A krumpli és a leves közt ledőltem egy kicsit, mert anyám a már meglévő malacpörkölthöz elkezdett nokedlit készíteni. Azt is imádom, de mai nap már kizárt, hogy én még azt is egyek.

Pihentem vagy egy órát, tök jó volt néha félálomban azt hinni, hogy gyerek vagyok és nem lehet semmi baj, hisz' anyám odakint szaggatja a nokedlit...

Sokat beszélgettünk, majd úgy 6 óra felé már csak el kellett kezdeni készülődni. Anyám odapakolt mindenből, ami igen nehéz lett. Amúgy is úgy gondoltam, hogy én hazafelé nemigen fogok kockáztatni. Megér nekem egy taxit, hogy 5 perc alatt otthon legyek cipekedés nélkül. Mert még cucc nélkül sem éreztem magam biztosnak. Amúgy látható, hogy elvétve szoktam taxizni, még a kórházból is gyalog és busszal járok, bármilyen állapotban is vagyok. Kivéve, ha sógornőm elvisz.

De ez most ilyen helyzet.

Hívtam magamnak egyet, s igen hamar ott volt. Elbúcsúztunk anyámmal, és már pár perc múlva otthon is voltam. Belegondolván, hogy még csak a Kisbotoson járnék... cipekedve...

Egyébként meg utána a külső feljárat, plusz belül a lépcső a liftig pontosan elég és sok is volt a felkúszás és cipekedés szempontjából. Továbbra sem nagyon szándékoztam ilyen állapotban korzózni, ha nem muszáj.

Három nap túlélés

Csütörtök-péntek-szombat.
Semmi különös, lábam sem tettem ki, hőség.
Az étvágytalanság, keserűség, íz-nem-érzés változatlan. Szerintem már fizetést érdemelnék az agynyomorításért azzal kapcsolatban, hogy mi a frászt egyek. Merthogy semmi nem megy, semmit nem kívánok, vagy ha netán valamit mégis úgy gondolok, hogy meg tudnám enni, akkor csalódás, mert mégsem. Csomó mindent otthagytam már, amihez nagy ambícióval fogtam hozzá. Nem érzem, mit eszek, milyen; s ha ízetlen, nem olyan ízű, mint kéne lennie, akkor csak forgatom, forgatom -- nem tudom lenyelni.

Anyám telefonált mindennap, igen hosszadalmasan. Mikor elbúcsúzunk, mindig eszébe jut még valami.:) Megbeszéltük, hogy holnap megpróbálok elmenni hozzá. Hogy főz nekem valami finomat, hátha tudnék enni. Múltkor említettem, hogy kívánnék húslevest, hát mindenképpen megfőzi azt a húslevest! Az idő addigra normális lesz talán, csak tudjak elmenni a gyengeség mellett.

Pénteken Szilvire sóztam két csekket 32 ezer Ft-tal... hát ez van, mikor már még ennyi kötelezőt befizettem. Ebből az egyik csekk volt pont annyi, mint az fht.-m... No comment, még jó, hogy tudtam igazolni a hozzávalókat és kapom, mert legalább kitelik... csak 10 Ft-ot kellett hozzátenni, de ez csak az egyik.
Dani hozott fagyit és egy darab dinnyét.
Szombaton délben Bencust elvitték.
Előszeretettel vártuk a beígért lehűlést, mert már kivagyunk ettől a kiborító hőségtől...
Végig e napokon elsősorban döglés volt és olvasás.

Farm 800

Végre nagy küzdelmek után elértem a Farm Heroes Saga 800. szintjéhez, majd hihetetlen, de megcsináltam.
Előtte való állomáson szobroztam sokáig... majd túlestem.

Kezdődhetett a 800., ez sem ment egyből... aztán egyszer mázlim lett.

És hihetetlen, de elhagytam a 800.-at.