Kórház -- szabadulás a 2. dréntől

Elérkezett az első előjegyzésem időpontja. Kimondottan boldog voltam a délután 2 órai időpontnak.
Még az óra-előreállítást sem szoktam meg (ki nem állom ezt a tavaszit!), így a hajnali kelés mindig kiborít. Nem mintha így sokáig aludtam volna, de 5; vagy macskák miatt 6 és utána 8 közt van egy kis különbség.
Gyakorlatilag egész délelőtt pakolgattam, készülődtem, hogy valahogy nézzek már ki és mindenre felkészülhessek.
Fraxiparon szuri megvolt.
Meleg volt, ezért tulajdonképpen akár egy szál blúzban is lehetett volna menni, ámde ebben az állapotban mégsem engedhettem meg magamnak. Lóg belőlem a drén, a kezemben lóbálom (bár szatyorba tettük a flakont, de a drótja mégis szabadon csüng és libeg a guszta folyadékkal), a cuccost, de közben melltartót sem vehetek, így minden lépésem enyhén szólva visszafogott. Úgy érzem, legszívesebben a föld fölött siklanék...
Szilvivel úgy beszéltük meg, hogy itt középtájt szeljük át a Tócóst, és akkor szinte pont belemegyünk a Dorottyába. Gyakorlatilag ugyanúgy, mint amikor a válltörésem után gyógytornára és fizioterápiára jártam, 40 alkalommal tök gyalog.

Kiszámoltuk, hogy kimehetünk a buszhoz, az is gyaloglás, ezalatt már a 4 emeleteseknél vagyunk középtájt. Utána a Pesti utcától a Kenézy új bejáratig már majdnem kint vagyunk a Dorottyánál. Emlékezetemben a Dorottya egy nyugis, relatíve kihalt utca, csak az egyik oldalán vannak házak stb.
Igen ám, de mivel a jobb oldalán a kórház területe következik annak épületeivel, ezért nagyon sok autó erre jár, gyakorlatilag alig bírunk átmenni a keskeny úttesten!
Mindenesetre megtettük, le is főttem rendesen. Nem győztem magam suttyomban törölgetni. Jó vékony és bő ingblúzt vettem fel, amiben eleve úgy néz ki, mintha nem is lenne mellem egyáltalán.
A jelentkezési ablaknál elmondtam, miért jöttem és odaadtam az előjegyzési papírt. Tisztáztuk a doktort, és vártunk a 40-es szoba előtt. Tök péntek délutáni hangulat volt egyébként. Valami fantasztikusan ellentétes a kórházi, hétköznap délelőtti nyüzsgéssel, pl. mikor itt voltam a csaknem egésznapos kivizsgálási őrjáraton!

 

Kis üldögélés után legalább lehűltem, majd jött a doki. Megismert, odaintett, és egy tolókocsis, régebben ott ülő bácsit betoltak a szobába, szólt, hogy majd utána mehetek én is.
Egy kis idő múlva így is történt.
Felfeküdtem a vizsgálóágyra, ahol lerángatták rólam a ragasztókat. Hiába, ez nekem mindig drasztikus, nem tehetek róla. Gyakorlatilag ez fáj az egészben a legjobban. Utána vizsgálat, majd doktor közli, hogy kivehetjük a másik drént is. Á, príma! Mondta, hogy sóhajtsak, tartsam bent a levegőt -- és már kint is volt a cső. Fertőtlenítés és újrakötözés-ragasztás. Öltözés, ambuláns lap.
Mondta most is, hogy ha valami rendellenesség, láz, feszítő érzés van, akkor hétvégén 10-től lehet menni a IV.-re a kötözőbe, ahol leszívják a váladékot. Hétköznap pedig kedd kivételével ide, de 2-től, mert ő akkor van itt. Keddenként viszont, ami a következő időpontom: az SZTK-ban van, a sebészeten, majd reggel 8.10-re van időpontom. Oda varratszedésre kell majd mennem.
Nagyon hurrá-érzéssel jöttem el. Szilvi is belefért az időbe, azaz nem kellett még a gyerekért mennie, bőven időben voltunk.
Hazafelé örültem, hogy Szilvi nem türelmetlenkedett és engedett fotózni. Úgy örültem ennek a kis élménynek, hogy az borzasztó! Rájöttem, hogy én még szerintem az urnámból is előporzok majd fotózni. Hogy ez alatt az egy hét alatt mennyit változott a természet, az hihetetlen! Addig szinte kopasz volt minden, most meg virágzanak a fák, színesedik minden, gólyahír, pitypang, árvacsalán, ibolyák, jácintok, nárciszok -- és a szenzációs fák, aranyesők... ááááááááá, na szóval hazáig végig fotózva sétálgattunk.

 

Nem is tűnt megterhelőnek. Kár lett volna leköteleződni, hogy mégiscsak én fogok kunyerálni öcsémtől elvitelt.

Szilvi anyámhoz

Csütörtökön Szilvi az iskolába vitel után összekészülődött, és elment anyámhoz.
Végtére is tehetné többször is, anyám imádja a legnagyobb unokáját.

Én itthon hajat próbáltam mosni -- a drén sokat segített.:))

Összepakolt Szilvi is, mint én szoktam: göngyölegek, dobozok, befőttesek, száraz kenyér, plusz vitt neki édességeket, nasit, rejtvényt.
Nem kapott anyámtól csekkeket, mert azt már odaadta öcsémnek, aki vásárolt is neki.
Nagy forgalmat fogott ki Szilvi, mert először ott volt öcsém, majd ment ő, és kicsit később kisebbik unokahúgom a kutyával...
Még jó, hogy közben volt egy kis szünet, mert így az anyagiakat gyorsan le tudták rendezni. Tehát a támogatás, Bencének egy párezer szülinapi ajándékra, háromezret küldött mobilfeltöltésre, meg ilyenek.
Egyébként főzött finomakat, és Szilvivel el is küldte, tehát szerintem se igen fogok még pár napig főzni.

Szilvi fotózgatott is egyébként. Eleinte biztos csak az én kedvemért, de ő is bele szokott ám jönni!

Unokahúgom, mint Szilvi elmondta, hitetlenkedve mondta a magáét a köztünk levő "testvéri viszonyról". Nem tudta elképzelni, hogy köztük Mónival majd ugyanez a ridegség lenne a helyzet. Ha egyikőjük kórházban van és műtik, a másik meg leszarja. Mert dolgozik, mert ezért nem meg azért nem.
Én különben ettől rosszul vagyok eleve, mint pl. az epeműtétemkor is: "elvinnélek holnap a varratszedésre (ki az Augusztára), de dógozok". Hát mi az, hogy dógozik? Ha a feleségét, lányát, anyját stb. hazaküldik a kórházból, akkor ott degeljen meg, mert ő dolgozik? Valahogy csak hazakerül az is, akinek az autós rokona pedig dolgozik! Na, mindegy, magas ez nekem... És akkor csodálkozunk, ha abszolút nem tartjuk baj esetén a talonban, és csodálkozunk, amikor eszünkbe sem jut megkérni, pláne még a telefont sem tudjuk egy alkalommal felvenni, mikor közös lépcsőházban lakunk!
De ez csak addig tart, utána már pár órával a kutya sem említett semmit. Vége volt a találgatásnak, hogy hogyan fogok pénteken drénnel menni a kórházba.

 

Mi sosem szoktunk kérni, tőlük meg aztán végképp nem -- nyilván nem most fogunk megváltozni.
Egyébként Móni már az elején felajánlotta a vitelt olyanféleképpen, hogy ő 8-tól fél 5-ig dolgozik. Namármost, ha EZEN KÍVÜL esik nekem valami, "ő nagyon szívesen elvisz"...  :DDD
Hát ezen is el lehet gondolkodni. Mi a lószar esik ezen kívül olyasmi, hogy kórházba menés vagy onnan eljövetel? Úgyhogy sajnos, ő is kiesett. Sógornőm meg fel sem ajánlotta.

Egyébként meg úgy voltam vele, ne legyek már nevetséges.
Kaptam támogatási pénzeket, igaz, hogy nem hágnék a nyakára, mert a kezelések, amelyek ki tudja, még a klinikán is lehetnek, mennyit fognak felemészteni taxizásra. Viszont a Kenézy itt van három megálló+kis gyaloglásra. Majd meglátjuk, hogy leszek, és Szilvi azt mondta, hogy mivel 2-re kell mennem, mindenképpen elkísér, aztán majd meglátjuk: ha fél 4-ig nem kerül rám sor, ő eljön haza a gyerekért, én meg vagy megyek taxival, vagy busszal.
Én azon is elgondolkodtam, hogy csupán az is sokat számít, ha valaki gyalog vagy tömegközlekedéssel kísér el, akkor ugyanis nem kell a parasztnak mindent magával vinnie mindenhova, ha bemegy, kijön valahonnan. Átadhatja a kísérőnek stb.
Közben olvasgatom a Radnótiék fotóalbumát is...

Szerda itthon, drénnel

Úgy döntöttem, mivel úgysem dolgozom, nem szükséges nekem 24 órán belül kötelezően leadnom a háziorvosnál a zárójelentést. Mivel még van egy drénem és szédülök is, nem tartom jó ötletnek elzarándokolni a Tócós térre csak ezért, látványosságként. Amúgy tök meleg van, nem is nagyon szeretjük, hogy ilyen hirtelen jött ez a meleg. Már van, hogy 25 fok is van délután, ez azért túlzás.
Ma beszedtem a ruhákat (jó sok hajtogatás volt), elraktam a szárítót.
Sajnos, néha rákényszerülök az almozásra, hiszen mindig nincsen kéznél Szilvi sem, és azért nem lehet az ember folyton bizonyos illatokban, tehát már kitapasztaltam. A kicsi nem visel meg, a nagy fedett annál inkább, de még ennél is jobban utálom a hajlongásokat. A seb olyankor természetesen fáj. Mint mindenféle hirtelen mozdulattól.
Próbálom én tornáztatni, de érdekes módon a karom valamitől legalább annyira fáj, mint a sebem.
Mivel meleg van, muszáj azért valahogy ott is mosdani, azért ahol nincs kötözött-ragasztott felület, a karom belső oldalát és a hónaljcsíkot azért vizes törlővel megtörlöm, de ennyi.
Első nap nagyon nehezen sikerült a kádból való kiszállás, második nap megpróbáltam fordítva, mert esküdtem volna rá, hogy azért nem sikerül, mert a bal kezemre támaszkodnék a kád oldalán felálláskor, és most a bal karom nulla. Mondom, ha megfordulok, akkor jobb kézre támaszkodva hátha sikerül. Hát nem, nem sikerült. A jobb kezem nem fáj ugyan, de legalább ugyanolyan idétlen és gyenge. Nagyon nehezen sikerült felállnom, és drénnel kutya nehéz, tehát eldöntöttem: míg drénes leszek, nem. Kerüljön bármennyi időbe, míg minden szabad testrészemet külön-külön valahogy megmosom, de nem mászok bele a kádba.
Sok telefon van, anyukám mindennap vagy két óra hosszat minimum elbeszélget.
Fraxiparone-beadás. Combba, hasba szoktam leginkább beadni, még nem volt semmi különös probléma.
Ma volt egyébként nyugdíj, de nyilván ez most kimaradt részemről. Úgy volt megbeszélve, hogy Szilvi megy Mamuhoz, de ma nem lenne értelme, mert mivel a postás is du. jön, Szilvinek meg 4-re a gyerekért kell menni, ezért ez nem fog ma összejönni. Majd holnap.
Közben balhé is volt, mert nem vettem fel a vonalast, de nem vágják, hogy drénnel sehonnan nem érek ide, míg az upécé bele nem szól 5-6 csengetés után. Másrészt amúgy sem igazán szeretem felvenni előzetes jelzés nélkül. Példa rá, hogy mi történt, mikor hétfőn hazajöttem a kórházból, és este fél 6-kor, itt ülve a gépnél, mégis felvettem. Azt hittem, fél 6-kor, aznap, hogy hazajöttem, biztos tényleg engem keresnek. És nem. Médiával kapcsolatos szokásaimról érdeklődtek volna... kibírok-e egy negyedórát (ami duplaannyi szokott lenni)? Hát nem. Nem bírok ki. Mondtam, hogy én most jöttem haza kórházból, hagyjanak engem békén ezzel, különben sem nagyon lenne miről beszámolnom. Na. Ezért vegyem fel? Ha felveszem, 99%-ban ez van!
Erre most öcsém csengetett volna, de ő meg annyira vigyáz, hogy nehogy pénzbe kerüljön, hogy többnyire anyámat is a munkahelyi vonalasról hívja... Hát most így járt. Mint utólag megtudtuk, mondani akarta, hogy pénteken ráérne esetleg elvinni, ha gondolom.
De többször nem szólt. Ha azt vesszük, hogy bárhol lehetek és nem tudom felvenni a telefont, könyörgöm, akkor is itt lakunk egy lépcsőházban. Olyan soha nem volt, hogy ne engedtem volna be!
Nem jött, úgyhogy erről ennyit. Nem számoltunk tovább vele. Az, hogy ő volt és mit akart, arról is csak anyám telefonja után értesültünk ma. Olyan nagyon nem akarhatta, csak hogy szó ne érje a ház elejét...
Egyébként meg még azt is furcsálltuk, hogy sógornőm január óta nyugdíjas. A kocsija gyakorlatilag itt áll ugyanazon a helyen a ház előtt. Az szóba se jön véletlenül sem, hogy esetleg netalán tán ő is elvihetne a kórházba vagy netán hazahozhatna...
Barátok, Szulejmán. Micsoda buli.:)