2011. január 3., hétfő

Megkezdődött - valaki elment

Hétfőn megkezdődtek az új év hétköznapjai...
Sötétben vaklálva bóklásztam ki a megállóba, ez így a fagyos hóban időt kíván, így már 7 előtt elindultam. Kicsit rosszul éreztem magam, gyomorszorítás, enyhe hányinger - hát eltelt ez a kis másfél hét, vége... kezdődik megint.
A buszmegállóban tapasztalva kicsit enyhült egy szorítás ott belül: mások is ott vannak. Azok, akik jórészt éveken át, mindennap. Nekik sem jobb, ugyanúgy sötétben indulnak, ugyanúgy rosszul esett nekik is hajnalban kelni. S lám, jönnek az iskolások is, nekik is kezdődik...
Munkahelyemen a takarítónő után első voltam, tettem-vettem a szokásos hajnali dolgokat, lassan beáramlott mindenki, már az ügyfelek is sorakoztak és folyamatosan csordogáltak - dolgoztunk, mert munka, az mindig van.
És akkor jött egy borzasztó hír, amelyet nehéz megemészteni. Ügyvezetőnk személyesen jött hozzám, miszerint egy bizonyos írótól, akitől az utóbbi pár évben néhány könyvet kiadtunk már, néhány meg készülőfélben van - van-e még nálam munka (kézirat), illetve hogy állunk, anyagilag rendezve-e stb. Ekkor még gyanútlanul örvendve mondtam, hogy jelenleg az utolsó munka őnála van szerzői korrektúrára várva, és anyagilag is rendben. Rezignáltan bólintott: - Jól van, rendben. Meghalt... - s ezzel otthagyott.
Idő kellett a hír felfogásához. Egy hónapja még itt állt mellettem ez az ember. Nemrég tudtam meg, hogy beteg, műtéten és kemoterápián is túlesett... de jött, hogy elvigye a több mint egy hónapja ráváró utolsó részlet printlevonatát egy igen tartalmas könyvének, melyen egész nyáron dolgoztam hétvégéimen és szabadságaim zömében. És elszámoltunk. Nem tudtam, hogy utoljára látom. Ő már lehet, sejtette, s mindent rendezni akart - mert olyan ember volt.
Könyvei alapján, melyek nagy része saját létének részleteire épül, ismerem szinte egész életét. Nem volt egyszerű sorsa, rengeteget dolgozott és hatalmas lelke volt. Tudom, hogy tisztességes, érzékeny, végtelenül családszerető... volt. Életének utolsó 3 évében döntött úgy, hogy írni fog. Megírja életét, illetve közvetve az életén keresztül képzeletvilágán keresztül épít fel sorsokat, sztorikat. Talán megérezte, hogy itt az idő, hogy megörökítsen magából valami kézzel foghatót, maradandót szerettei számára, csak írt és írt...
Meséket az unokájának, verseket szerelméről, gondolatairól, de főképpen regényeket, melyek nem csekély fantáziavilágról tettek tanúságot. Én pedig "gatyába ráztam" - a kézzel írt kézirat szedését, stilizálást, szöveggondozást, korrektúrát nevezzük így.
Nem tudom, félkész - nyomda előtti állapotban lévő - műveivel mi lesz. Gondolom, családja rendelkezik majd felőle. Utolsó, térben és időben is terjedelmes korszakot, történelmi változásokat felölelő  könyve, melyen dolgoztam, méltó emlék lehetne utána. Mikor csináltam a könyvét, még verset is ihletett általam a nagyrészt a Szent Hargita árnyékában játszódó történet.
58 éves volt. Nyugodjon békében.

* * *

Szerelem a Hargita alatt

Ezüst gyöngycseppeket szór szerteszét körben
az Ivó patak kristálytiszta vize.
Madarasi-Hargitának olvadt hósapkája
nyárelőre elenyészik benne.

Zúgó közelében székely leány fürdik,
fekete haján a víz fénylőn sziporkázik.
Üde életöröm, s a mesés természet
képeslapra illő idillben pompázik.

Lent a pataknál zavartalan a csend,
csak a madarak trilláznak önfeledt,
gyönyörű dalokat a világ örömére,
minden, ami él, boldogságot sejtet.

Kíváncsi őzikék a sziklafal oldalán
félelem nélkül megállnak egy percre,
a kis patak vizéhez kecsesen lépdelve
szomjukat oltják, s nem mennek messzire.

Szökevény fiúnak szenvedés a sorsa,
ezt a csodát, mit lát, nem felejti soha.
Néhány hétig tart a szépséges szerelem,
elveszíti a lányt, hisz szöknie kell újra.

Kegyetlen a rendszer, a hetvenes évek
nem hoztak nyugalmat ott a székely népnek.
Ostoba hatalom, értelmetlen törvény,
agymosás, félelem jutott az embernek.

Ki magyarnak született, Székelyföldön élne,
nem ura sorsának, ha lázad, börtön várja,
emberi jogával élne - hogyha lenne -,
ám sokéves szenvedés, büntetés az ára.

Évtizedek telnek, a fiú híres lett külhonban,
szeretik, becsülik, ámde boldogtalan...
ha koncertkörútjain kiáll a színpadra,
hegedűje folyton szerelmét siratja.

Kezében fáj, zeng, zokog a hegedű,
hiába siker, tapsvihar, szabadság,
hiába szerető közönség, gazdagság,
álmaiban hívja-várja Székelyország.

Ott szeretne lenni, szerelmét meglelni,
mert a lány szívét, szépségét nem pótolja semmi.
A lány sem felejthet, hogyan is tehetné,
fia lett, nem lehet apját felejteni...

Hírzárlat és terror - évtizedeken át,
a reménytelenségben mindkettő párt talált.
A sors bizony rejtett, s kifürkészhetetlen,
ám érzések nem múlnak kilométereken.

Mikor a bús férfit elhagyta asszonya,
a boldogtalan nő jó férjét temette.
Húsz év alatt mindkettő a távolit vágyta,
már rendszer, tilalom sem tehetnek keresztbe.

Férfiban a honvágy diadalmaskodik,
Székelyföld mágnesként vonzza testét-lelkét,
a Hargita alatti tiszta Ivó patak
megőrizte örök szerelmük erejét.

2011. január 2., vasárnap

BÚÉK!


 Boldog új évet kívánok mindenkinek!

2011. január 1., szombat

Szilveszter


Nem vagyok szilveszteri ember, nem szégyellem, hogy nem tudok kötelezően dínomdánomozni, mulatni, hajnalig ropni és ereszd-el-a-hajamat játszani. Sosem voltam. Már tinédzser koromban is ki nem állhattam, ha már novemberben szervezték, milyen buliba kellett mennem, és azon törtem a fejem, hogy hogyan szabadulhatnék meg a meghívástól. Tudok nagyon jókedvű lenni, de nem időzítve. A jókedv, a jó hangulat mindig spontán adatik - s nálam semmi köze a szilveszterhez meg a lagzik csűrdöngöléséhez.
Emlékszem, apukám nagyon koránfekvő volt. Szilveszterkor ugyanúgy lefeküdt 8-9 órakor, mint máskor, esetleg mondta, hogy szóljunk éjfélkor...:))
Kisgyermekes családanyaként már a saját lakásomban meghívtuk anyámat és nagynénémet, mint egyedülállókat, hogy ne legyenek egyedül, ugyanúgy, mint szentestén. De már ők is idősek, nem kívánkoznak el otthonról, s egy idő után már inkább azt mondták, saját fészkükben akarnak lenni, s ha úgy adódik, akár aludni vagy fekve nézni a tévét, s meggyőztek, hogy nekem sem hiányzik az egész éjjeli kötelező vendég körüli ugrándozás. Majd eljött az idő, amikor a gyerekeim önállóan döntötték el, hol fognak szilveszterezni, s volt olyan is, hogy tökéletes gondtalanságban egyedül voltam, minden felhajtás nélkül. Simán elvoltam és soha nem is gondoltam, hogy ez máshogy is lehet.
Már 5 szilvesztert értünk barátommal, s ebből csak azt az egyet töltöttük külön, amikor 2007 karácsonya előtt eltört a vállam. Egyébként mindig felutaztam Pestre 3 napra. Mindegyiknek külön is megvolt a saját varázsuk, különleges hangulatuk. Olyankor ténylegesen kiszabadulok a hétköznapokból, csak és kizárólag béke, gondtalanság, öröm és jóérzés vesz körül. Nem kell "megfelelnem" percenként vendéglátóként, és nem kell valahol vendégként feszengeni hajnalig, szépen felöltözve és viselkedve, enni és inni akkor is, ha nem akarok, pláne nem szórakozóhelyen. S amilyen szerencsém van, ebben mindketten egyetértünk és nincs vita belőle sosem. Kettesben szeretünk szilveszterezni, sajátos hangulatban ünnepelni. Ilyenkor szoktuk egymást karácsonyi ajándékokkal is meglepni, és volt már olyan is, hogy Spongyabobot néztünk éjfél után dvd-ről.:))
Nem probléma, ha valaki ezt nevetségesnek találja - csak nyugodtan! Szerintem az a fontos, hogy mindenki azt és úgy csinálja, ahogy a legjobban érzi magát.
Kimehettünk volna szabadtérre tömegesen buékolni, de soha nem vágyik egyikőnk sem. Nincs duda, konfetti és eufória. Egyszerűen "átkelünk" egy éjszakán egy új évbe. Amely előttünk van, lehet jobb vagy rosszabb, mi optimisták vagyunk és bízunk benne, hogy hátha jobb lesz. Vagy... csak maradjon ilyen, és tudjunk még eltölteni együtt, sokszor ilyen óévbúcsú-újévkezdetet. Az ünnep attól ünnep, ha annak érezzük; s nem akkor, ha úgy teszünk, ahogy illene...

2010. december 27., hétfő

Homér


Két este-éjjel kiolvastam Gwen Cooper Homér c. könyvét.
Számomra nagy élmény volt, és letehetetlen. Gondolom, mély empátiám a témában és macska (állat)-szeretetem miatt sem lehetett ez másképp. Azon túl, hogy az írónőnek már volt két macskája, ezt a 4 hetes pici, fekete, vak kismacskát magához veszi, nemcsak megmenti az altatás elől, de kölcsönösen rengeteget adnak egymásnak, tanulnak egymástól. Nevét a vak Homéroszról kapta: kéthetes korában egy betegség következtében el kellett távolítani a szemeit, s az állatorvosnál hagyták, aki gazdát próbált neki keresni, de vaksága miatt nem kellett senkinek...
Egy olyan csodálatos kis állatot ismerhetünk meg, aki épp fogyatékossága következtében nem ismer veszélyt, félelmet, akadályt - bátor, merész, kitartó, örökmozgó, örök felfedező, hűséges; aki mellett egy percet nem lehet unatkozni. Szeretetvágya hatalmas. Szemei hiánya miatt egyáltalán nem boldogtalan, sőt: gazdája szerint ő ad egy százast annak, aki mutat egy Homérnál boldogabb, izgágább macskát.
Vaksága következtében ő nem olyan, mint a többi macska - melyek egyébként sem egyformák; jól tudjuk, éppúgy, mint az emberek, minden macska is más és más egyéniség -, de több annál. Ő az, aki két méter magasságra helyből felugorva képes legyet fogni, s eme kedvenc elfoglaltságát művészi tökélyre fejleszteni. De az is ő, aki egy éjszakai betörőtől gazdája életét is kész megmenteni.
Gween ismerősei eleinte óva intették őt, és sajnálták Homért, de a kismacska seperc alatt szinte mindig, mindenkit levett a lábáról különleges másságával.
"És hogyan mozog? - szokták kérdezni. A lábai segítségével - szoktam felelni -, ahogyan bármelyik egészséges macska." :))


Egy idézet a könyvből, ami egyébként szinte az ismerősség erejéig megragadott:
"A betörést megelőzően egyetlen olyan pasival randiztam, aki a küszöbömet is átlépte. Az egyik csütörtök este értem jött, és én behívtam egy italra indulás előtt. Kimentem a konyhába, hogy összedobjak valami koktélt. Arra léptem be a nappaliba, hogy a fickó a sarokba szorította Homért, és hangosan sziszeg neki. Rémület ült Homér pofiján, a füleit ide-oda forgatta, mintha csak hang alapján akarná megtalálni a menekülési útvonalat.
Kis híján elejtettem a poharakat.
- Mi a...?
- Megkörnyékezett - magyarázta a pasas. - A fekete macska balszerencsét jelent.
A legtöbben igyekeztek kedvesek lenni Homérhoz. Voltak páran, akik közönyösek voltak az irányában és békén hagyták. De olyasvalakivel még nem találkoztam, aki odáig ment volna, hogy megrémisszen egy vak macskát. A hang, amit a fejemben hallottam, egészen olyan volt, mint az anyámé. Miféle ember tesz ilyet? Ki nevelte fel ezt az embert?
Talán az egyetlen pillanat volt az életemben, amikor azt kívántam, bár férfi lennék, hogy alaposan arcon törülhessem. Az is eszembe jutott, hogy szétverem a halántékán a poharat, ahogy a Maffiózókban. A kezeim összeszorultak a jeges poharakon, de a hangom kimért maradt.
- Ez a macska itt él - mondtam neki. - Te nem. Kérlek, hogy tűnj a büdös francba a lakásomból."
...
Nem semmi történet az is, amikor a szingli hősnő 3 macskájával Floridából - ahol tönkremegy a cég, ahol dolgozik, s egyúttal leépülnek a hasonló munkalehetőségek - New Yorkba költözik, jól fizető munka, karrierlehetőség, új lakás, új élet reményében. S az sem, hogy nem sokkal ezután hogyan élik meg ő és macskái, milyen viszontagságok közepette 2001. szeptember 11-ét... a két pokoli torony szomszédságában.
Ám ezek csupán részletek a könyvből. Rengeteg aranyos, szívmelengető történet van még, melyek között sok könnyekig megható; s az élettel járó és az életben előforduló izgalmas fordulatok és élethelyzetek, az ismerősök, barátok, a szeretet mindenek felett és a segítőkészség, valamint a párkeresés, a szerelem - s az az út, amely a választott, addig nem igazán macskás férfi és Gwen macskái egyre inkább feloldódó és kialakuló kölcsönös szeretetének leírása - mind-mind nagyon érdemes olvasásra.

Nos, nekem minden szempontból szenzációs élmény volt ez a könyv, és szívből ajánlom mindenkinek.

2010. december 25., szombat

A karácsonyról

A karácsony nekem mindig öröm. Ahogy korosodik az ember, mindig másképpen. Természetesen nem ugyanaz, mint gyermekkorban, amikor kint a konyhában, nagyanyámmal vártuk öcsémmel izgatottan, hogy mikor, végre mikor fejezik már be anyámék a Jézuskával való találkozást a szobában.
Ablakos volt a szobaajtó, rajta horgolt függönnyel. Anyámék ilyenkor kispokrócot raktak fel belülről az ablakra, hogy még véletlenül se láthassunk be, míg ők nagy titokban díszítették a karácsonyfát, és természetesen fogadták a Jézuskát az ajándékokkal.
Nekünk öcsémmel iszonyú hosszú óráknak tűntek ezek. Nagyanyám alig bírt velünk. Még mindig érzem a mazsolás kalács és a mákos, diós bejglik illatát, melyek ez alatt az idő alatt sültek nagyanyám keze alatt.

Nagyanyám úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy azt mondta nekünk: hogy annál hamarabb jön a Jézuska, minél több verset elmondunk és éneket eldalolunk. Így aztán összeszedtük összes óvodai/általános iskolás énekórai tudásunkat, és egymás után zengedeztük a strófákat, miközben az éppen szereplő kölök a kissámlira állt fel - az volt a színpad.
Ám az idő akkor sem akart telni, nem fogott bennünket a hely. Nagyanyánk javaslatára újrakezdtük a repertoárt. Közben ő kivett két rúd frissen sült bejglit, és míg a következő adagot bekészítette, gyorsan lerakta a ládára (nekünk még ilyen is volt konyhai bútordarabként) tett deszkára a tepsit. Öcsém, aki épp akkor fejezte be a "Hujjahó, hujjahó, meszebeji ááááájom" tartalmú verset, jól végezve dolgát, rápenderült a ládára. Ordítva ugrott fel: a forró bejgli a vállas mackónadrágján is átsütött. Nagyanyám idegesen jajgatott, majdnem sírva fakadt, hisz' mi lett a gyönyörű bejgliből; öcsém üvöltött, én meg tele torokból röhögtem, jól nevelt testvérként kifejezve együttérzésemet.
Másik alkalommal pedig a sámlira ugrás okozott gondokat. Míg egyikőnk szerepelt, a másik addig kigondolta, mi az, amit ő fog elmondani. A várakozás alatti színpadra ugráláskor többször is felborult alattunk a kissámli, azt gondolván, hogy minél gyorsabbak vagyunk, annál gyorsabban telik az idő is, így szinte fel-le ugráltunk az alkalmatosságról. A felboruláskor természetesen illett a póruljárt egyént harsányan kiröhögni. Nemegyszer anyánk vagy apánk ki is jött a szobából, hogy fejezzük be, mert így hiába várják - és mi is - a Jézuskát...

Lényeg, hogy mire megszólalt végre a csengő és berohanhattunk, elmúlt minden rosszaságunk. A mesebelien gazdag szépségtől, amit nyújtottak gyermekkorunk fái, a lélegzetünk is elállt. A villany leoltva, égnek a gyertyák és sok-sok csillagszóró hányja szikráit... s az az illat! Azóta is, ha ez az illat az orromba vág, mindig gyermekkorom karácsonyai jutnak az eszembe... És még az is megtörtént, hogy öcsémmel, teljesen szabad akaratból, a karácsonyfa előtt megfogtuk egymás kezét, és némiképp szégyenlősen, de elénekeltünk egy karácsonyi dalt. Akkor még nem értettem, anyám miért sírja el lopva magát, és apám miért köszörülgeti a torkát sűrűn pislogva, és nagyanyámnak miért lett olyan sürgős ellenőrizni a konyhában közben kisült és kivett kalácsot. Mióta gyerekeim lettek, tudom. Torokszorító érzés egy szülőnek - nagyszülőnek -, ha a gyerekét, gyerekeit így látja a szeretet ünnepén...

Aztán eljött az idő tizenévesen, mikor már mi díszítettük a fát. Anyámnak jó volt ez, hiszen mindig rengeteg dolga volt a konyhában és udvar körül, és mi sem izgultunk már annyira, megtanultuk fékezni kíváncsiságunkat. De akkor is olyan gyönyörűséges volt minden. Az, hogy apánk is otthon van (éveken át vidéken dolgozott és csak hétvégén tért haza, illetve ilyenkor, a téli szabadság idején), béke van, nem rohan senki (anyám konyhai tüsténkedését leszámítva). Apámnak világéletében az volt a szokása, hogy amikortól már nem dolgozott, úgy karácsony előtt két-három nappal már karácsonyi énekeket énekelt. Anyám azt mondta: "Na, apátok már hangol!":) Annyira nagyon nem tudott, de szeretett ám énekelni!:)) Napjában többször körbejárt és körbeölelgetett-csókolgatott mindenkit, boldog karácsonyt kívánva - már napokkal előbb! Viccelődött, mosolygott. Ha jó szomszédok, rokonok fordultak meg nálunk, velük is.
S ez így volt egészen január elejéig, míg sajnos, mindenkinek elkezdődött a lótás-futás - csak közben 30-31-étől a karácsony helyett a "boldog új évet, drága kisjányom" - ez behelyettesítendő az összes családtag nevével - hangzott el naponta 50-szer a szájából, nagy ölelgetések közepette. Szüleink az összetartó biztonságot, a sziklát jelentették számunkra...

Sajnos, apám hamar elment, én még 27 éves sem voltam, unokája, Szilvi még nem volt kétéves...
Anyám még mindig a lelki biztonságot és hátteret jelenti, pedig szegény, egyre gyengül és nagyon féltem őt...
Később a saját gyerekeimnek mi próbáltuk meg ugyanazt a feledhetetlen karácsonyi élményt nyújtani, mint amilyet mi kaptunk. Teljesen más körülmények között már, de megpróbáltuk évről évre, hogy ők is, ha majd visszagondolnak, számukra is szépségesek legyenek a gyermekkori karácsonyok.
Természetes, hogy itt nem csak a karácsonyról van szó. Egész évben, mindig, egész gyermekkorukban, fa és karácsony nélkül is igyekeztem jól csinálni, bár hibákat nyilván én is követhettem el. De törekedtem rá, hogy mindig érezze a gyerek, ahogy mi is annak idején, hogy bármikor, bármivel jöhet hozzánk, s érezze a feltétlen szeretetet, a biztonságot. Nyilván nem lehetett minden kívánságot és kérést teljesíteni, de reális keretek között és megengedhető határig mindent megkaptak, elsősorban megértés és szeretet terén - és a lényeg, hogy mindig mindent meg lehetett beszélni. Szeretném remélni, hogy az alapokat, ahogy én megkaptam szüleimtől, én is át tudtam nekik adni.

A karácsonyt lehet szeretni és "ki nem állhatni".
Tévedés, hogy csak karácsonykor szól erről (a szeretetről) minden, bár valószínűleg nyilván van ilyen is. A "cukormázat" és "szirupot" én sem szeretem, nem nézem, nem veszem észre, mert számomra abszolút nem lényeg. Vagy benne, magában az emberben van a lényeg, vagy nincs. Talán ez a karácsony titka?
A nagyáruházakban nekem tök mindegy, mi szól a háttérben, nem idegesít. Sőt, elmondanám, a karácsonyi zene megnyugtat, sokkal jobban, mintha, mondjuk, lakodalmas dajdaj szólna a hangszórókból...
A reklámokat sem nézem - mivel nem nézek tévét, így nem nehéz...
Sőt, most már karácsonyfánk sincs, mert alkalmazkodtunk kis lakásban a macskákhoz. De ettől még jól érzem magam karácsonykor!
Sokan nem hinnék el, voltam már tökéletesen egyedül is szenteste - és egyáltalán nem éreztem rosszul magam, mert mindenkiről tudtam, hol van és mit csinál és miért kellett, hogy úgy legyen.

Mikor elköltöztünk a családi házból, jó másfél évtizedig anyám és a testvére, keresztanyám nálunk töltötték a karácsonyestet. Ez jó volt nekünk is, a gyerekeknek is, mert még jobban érezték nap mint nap a generációk együttlétét - amúgy is sokat voltak a gyerekeink velük, nem csak karácsonykor... - ünnep alkalmából is, s az idősek is átélhették a gyermeki örömet a gyerekek boldogsága láttán. Később már, ahogy felnőttek a gyerekek és ők pedig megöregedtek, ők választották inkább azt, hogy saját otthonukban maradnak szenteste inkább, egyszerűen jobban érzik magukat a saját fészkükben már.

Maga a tudat, az emlékezés, az ember hitének biztos háttere - mind megmarad, valamint a család, akiket szeretünk. Az ember szabad, nem rohan, pihenhet is, ezáltal egyértelmű, hogy több ideje marad kommunikálni szeretteivel, mint a rohanós hétköznapokban. Megállunk egy kicsit, több időnk van a szokottnál odafigyelni. Nem azért, mert karácsonyt írnak a naptárban, hanem mert most adják ki az emberek zömének a szabadságot - ennyire egyszerű. És nagyon fontos szerintem a hit is, hogy felfogjuk-e igazán, hogy a karácsonynak mi a lényege... átérezzük-e mélyen, belül. Melyből aztán egyenesen következik a szeretet.
Nem tartom valószínűnek a sűrű előfordulását annak, hogy az emberek, akiknek ellenségei, haragosai vannak, majd karácsonykor felkeresik, megölelgetik és elhalmozzák minden jóval azokat. Miért tennék? Én karácsonykor is pontosan azokat szeretem, akiket amúgy is. Nem lesz karácsonykor több szerettem, az fix...
Barátaim vagy jó ismerőseim is ugyanazok, akik egész évben. Nyilván nem minden jó kapcsolat teljesen egyforma intenzitású, vannak lazábbak, vannak haveri, kollegiális szinten lévők - ezek a kapcsolatok, számomra teljesen természetesen karácsonykor sem kapnak nagyobb hozsannát, csak pont annyit, amennyit máskor. 

Meggyőződésem, hogy a karácsony olyan, amilyet mi csinálunk. 
Az, hogy egész évben rohanunk, kötelezettségeink vannak, az ellen sajnos, nem tudunk tenni. Nem lehet kéthetente fát állítani, mert dolgozni, tanulni  is kell. Mivel más dolgok is léteznek, és a napoknak csak 24 órái vannak, ez tény; de nagyon fontos, hogy a mindennapokban is jelen legyen a szeretet. Érzi azt a gyerek, a felnőtt, ha nincs. Én a szüleimmel mindig éreztem, hogy van, és ugyanúgy biztonság és támasz is. Anyámék egészen kisgyerek korunkban megtanítottak pl. minden szerettünkért imádkozni... Nem csak karácsonykor. Minden egyes nap úgy ért véget, hogy mindenki tudott mindenkiről. A fontossági sorrend lehetőleg mindig "egymás" voltunk.

Wass Albert gondolatával fejezem be ezt a bejegyzést:
"Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette."

2010. december 24., péntek

Állati karácsony

Ezt pedig azért, mert szeretem az állatokat, és mert a barátom is, aki küldte.
Cicáim délután ették meg a vacsit, vacsira pedig a karácsonyi vacsit. Kleofásnak, a teknősnek pedig csirkemell volt az ünnepi menü. Az állatok - itt elsősorban a háziállatok - kiszolgáltatottak nekünk, embereknek. Bár lenne a világon minden állat számára normális élet az élet... Tudom, utópia, de azt kívánom, ne legyenek kóbor cicák és kutyák, mindenkinek jusson szerető gazdi, simogató kéz és meleg otthon.

Hóban, fényben - Csík zenekar

Mert szeretem Erdélyt és szerintem remek a videó, kellemes zene a Csík zenekartól.
És nem utolsósorban azért, mert Darpa "gé" felhívta rá a figyelmem.