Megváltó születik

Egy kedves jó, volt osztálytársamtól, baptista pap barátomtól kaptam az alábbi szépséges videót.

Ezzel kívánok mindenkinek békés, meghitt, boldog karácsonyestét!

Flaminak

A pofátlanság határtalan.:)) De szeretjük őket...:)

Poet 2010 évkönyv

Megérkezett az év utolsó antológiája, amelyben szerepel versem.

Már napok óta várom, hiszen az oldalon már múlt hét óta jelezték, hogy fel vannak adva a könyvek, és egyik emberke a másik után lelkendezik a fórumon az igényes, szép kiadvány tiszteletpéldányainak birtokában. Én már kezdtem lemondani róla, hogy még karácsony előtt megérkezik.

Mától szabin vagyok, ez évben végig, és éberen vártam a postás csengetését. Természetesen nem történt meg, egy lélek sem csengetett. Azért du. lementem és megnéztem a postaládát - ott volt az értesítő! (Ezer szerencsémre...) Magyarul: megszokta, hogy úgysem vagyunk itthon, fel sem jött, hanem írta az értesítőt... De már úgy tűnik, kedvenc postásunktól már ezt is hálával kell fogadnom, mert pl. a Héttorony antológia úgy érkezett meg, hogy le volt hajítva a 7. emeleti, nyitott lépcsőházas(!!) lakásunk ajtaja elé a csomag! Több óra hosszáig úgy volt, míg valamelyikőnk haza nem érkezett, és pusztán a szerencse az oka, hogy megkaptam. (Loptak már el itt sokkal zártabb helyről akár kevésbé értékesebb dolgot is nálunk. Valamint értékest is, pl. 7. emeleti lezárt szeméttárolóból kerékpárt...) De visszatérve imádott postásunkra, kaptam már olyan, két könyvből álló ajándékcsomagot, amit erőszakkal besajtolt a postaládába, holott szemmel látható volt, hogy kb. a fele férne bele. Nem, ő belekalapálta! Természetesen sz@rrá ment a boríték, hogy el sem tudtam olvasni a feladó címét, és megsérültek a könyvek is; valamint a postaládát is összébb kellett csavarozgatni... ilyen erős! DE ha véletlenül becsenget és még itthon is vagyok, akkor kétszer is elkéri a személyi igazolványomat, hogy biztosan én vagyok-e én...! Fő a precizitás! Ennyit a postásunkról.

Tehát megkaptam a Poet évkönyveimet, Illúzió a címe. Nagyon elegáns, kemény fedelű, szerkesztette Beri Róbert (Beró), a borítógrafikát Sivák Enikő készítette, Kónya Gábor a tervet hozzá. A könyv a Poet.hu szerzőinek verseiből készült válogatás - szerzőnként 1-1 vers szerepel benne.

Az Illúzióban megjelent versem:

Ahogy várlak

Percenként harsan a megszokott szignál,
hangosbemondó szónokol szüntelen,
különös ez a csend mégis itt bennem,
különös... így, e zajos tömegben.

Érzem, ahogy lelkem elkülönül,
burkot emel körém saját világom,
egyedül vagyok az emberáradatban,
mert közeledő lényedhez formálódom.

Hoz a vonat, a percek vánszorognak,
késik öt percet, majd bemondják: tízet...
csendemet átszövi ólmos várakozás,
csak szívdobogásom érzi jöttödet.

Áll az idő velem, ahogy befut a vonat,
s már az embereket sem számolom,
meglátlak, és még hozzám sem érsz,
máris helyére kerül gondolat és érzés,
s rögtön köddé válik minden gondom, bajom.

Ma három éve...

Három éve, december 22-én ilyenkor már itthon voltam, válltól derékig Gilchrist-kötésben, jobb karom könyöknél behajlítva a hasamhoz gúzsolva, úgy, hogy csak az ujjbegyeim látszottak ki. Egy hónapig csak egy ujját használtam bármilyen ujjas dolognak...

Szombat volt, és előző naptól voltam szabadságon. Szokásos hatalmas léptekkel, óriási irammal igyekeztem behozni a csaknem utolsó percig agyondolgozott időt: bepótolni azt, hogy még alig vásároltam valamit az ünnepekre.

A sietségből hatalmas lendületből való elbukás következett, a levegőből jobb vállra landoltam. Pufikabátban... Ebből lehet következtetni, hogy ha ripityomra tört a vállam így, akkor mi lett volna, ha egy szál pólóban ér ekkora zuhanás.

Megdöbbentem, hogy felállni is alig tudtam, lévén, hogy nem működött a jobb karom, ami pedig kellett volna a támasztáshoz... de nem bírtam vele zsebbe nyúlni sem... pedig véreztek a kezeim is, de az volt a legkevesebb most, észre sem vettem; csak néztem, mikor a kórházban azt is lejódozták, vagy micsináltak...

Végül bal kézzel a jobb zsebet elfordítva vettem ki belőle a mobilt, hogy Danit tudjam hívni, aki pár perc alatt ott termett biciklivel - egyébként úgy volt megbeszélve, hogy jönni fog utánam, és segít majd a hazafelé való cipekedésben. Mikor meglátta a helyzetemet, ő sokkal reálisabban gondolkozott, mint én. Ha ő nem lett volna, én képes lettem volna hazamenni és elvizesruházgatni valameddig... De ő volt, és mikor látta, hogy abszolút nem működik a karom, ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk a balesetire... fel is hívta a mentőket, hogy most hol van épp a baleseti ügyelet.

Elmentünk és ott ültünk-álltunk egész nap, összességében - még akkor vizitdíj is volt! - legalább 10-14 helyen jelentkezve-várakozva-sorbaállva, néha még ülni is sikerült. Bejelentkezés, adminisztráció. Át a másik jelentkezéshez, vizitdíj, váró. Egész nap tartani a törött vállam, ami nem csak hogy eltört, hanem ki is ugrott a helyéből, ez azért minden fájdalomcsillapító nélkül elég borzalom volt! Nem is gondoltam, hogy ilyen helyzetben egy ilyen tortúra után egész álló nap sehol nem nyomnak az emberbe egy fájdalomcsillapítót legalább, ráadásul akkor, mikor még vizitdíjat is fizetünk a tb mellett...

Borzasztó volt az első alkalom, amikor le kellett vetni a pulóvert-pólót... lehúzni a gyűrűt... mivel a vállam nem tartotta a karomat, egy gyűrűt képtelen voltam bal kézzel lehúzni... áááááá...

Röntgen, vissza a rendelőbe, felkötötték egy géztartóval, majd gipszelő - itt repositionálták monitoron nézve az egész kart-vállat, megfogva két helyen a karomat, pár perc alatt helyretekerték... nem mondom, hogy nem folytak a könnyeim, sőt az orvos mondta, hogy ordíthatok nyugodtan... Gilchrist-kötés, mivel válltörést gipszelni nem lehet. Újra röntgen, majd vissza az orvoshoz. Sötét este volt, mire kiszabadultunk. Mondanom sem kell, étlen-szomjan, pisilés nélkül voltunk egész nap, kisebb gondunk is nagyobb volt ezeknél...

A pulóvernek fele volt rajtam, a jobb karomra félig tudtam ráhúzni a törzsi részét, ujja lógott szabadon, a hasam egy része csupaszon maradt a decemberi hidegben... A kabátnak is vidáman lengett a jobb ujja a szélben, s a magam elé kötött karomra még épp rá tudta Dani gombolni a kabátot...

Hát, innentől kezdve lehetne regényt írni mindarról, ami várt rám. Megtanulni egy darab bal kézzel élni.

Bele kellett nyugodni, hogy NEM lesz karácsony. NEM lesz szilveszter sem, amit Pesten szándékoztam eltölteni, 3 napot, ahogy szoktuk Istvánnal. Nem főzök, nem takarítok, nem mosok hajat, nem vásárolok; s ami nagyon fontos, ahhoz Dani rendszeres segítségét vagyok kénytelen igénybe venni, sőt kérni.

Ő látta el az állatokat - almozott, akváriumot takarított és Kleofást etetett -, ő mosogatott, ő nyitott és vágott fel mindent, ő ágyazott meg nekem, ő teregetett, ő hajtogatta be a megszáradt ruhákat, porszívózott, boltba ment, s ahova kellett: postára, gyógyszertárba, macskakajákért, felhozni a postát és még ezer más dolog...

Teljes 1 hónapig, mert ugyan hetente kellett kontrollra járni, de nagy boldogtalanságomra még a 2., 3. héten is azt mondta az orvos, hogy nincs callusképződés, marad a kötés.

Az alvás is megérne egy nagyobb bekezdést, de legyen elég annyi, hogy nem igazán sokat tudtam aludni. Az első héten szerintem pillanatokat alhattam egyben. Kizárólag bal oldalamon lehetett gyakorlatilag aludni, sehogyan máshogy. Úgy is helyezkedni kellett, mivelhogy a kötés alatti jobb kézfejemet meg kellett támasztanom magam mellett az ágyon, különben húzódott a vállam. Hanyatt egyébként sem tudtam soha aludni, most meg még kényszerből sem tudtam volna, mert akkor meg hátrafelé húzódott a vállam és lüktetve fájt...

Közben sokat szenvedtem a tisztaságmániám miatt is, mert bár minden este beletérdeltem a kádba, de el lehet gondolni, bal kézzel milyen hatékony voltam, főleg úgy, hogy a törzsemet ki kellett hagyni a mókából.

S az utolsó két hét már szinte túlélés volt, annyira létszükséglet lett volna egy kis vízben való ázás! Nem tudom, hogy bírja ki az az ilyet, akinek, mondjuk, nyáron adódik ilyen szerencsétlensége! Hiszen nyáron a 40 fokban ezzel iszonyatosan be lehet pállani, főni... s a szagról ne is beszéljünk!

Egyébként meg, ahogy a fájdalom csillapodott, itthon magányomban egy csomó mindent megtanultam megcsinálni. Kétkezes dolgokat is például... hajat is mostam és bizony, egyszer még egy hajfestésre is sort kellett keríteni egy darab bal kézzel, mert már nem bírtam magam elviselni! Nem segített senki, bár ajánlkoztak, de azt még el kell mondanom, hogy egyszerűen nem bírtam Danin kívül senkit elviselni. Mindenkit finoman elutasítottam, elhárítottam a felajánlott segítségeket, egyedül Dani hozott 2 naponta anyukámtól kaját, ő akkor úgy főzött, hogy nekünk is legyen. Egyszerű kajákat, de épp elég volt. Én maximum kétszer bírtam enni egy nap, akkor is keveset - de nemegyszer megesett, hogy ettem, mondjuk, du. 3-kor, és viszontlátásra.

Az is bántott, hogy nem tudok írni. Azt ballal képtelen voltam megtanulni. Néha muszáj volt, de iszonyat lassú és ronda volt az eredmény.

Járni kellett a körzeti orvoshoz is, már a baleset utáni hétköznap betelefonáltam, de mivel még tulajdonképpen szabadságon voltam - átírathattam volna táppénzre is akár, de már mindegy: mikor az eset történt, már az év végi szabadságon voltam -, ráért január első munkanapján személyesen menni a táppénzre vétetés miatt. Utána kéthetente kellett menni, hogy táppénzes papírt kaphassak. Az első, háziorvoshoz való elmenésig már az 1. kontroll is lezajlott a kórházban - ez mindig újra jelentkezés, vizitdíj, rendelő, röntgen, leletvárás, rendelő sorozatot jelentette... Az 1 hónap alatt egyszer sem lettem átkötve, és ugyanaz az alig használt kötés lett csak egyetlenegyszer megigazítva szorosabbra, mivel marhára meglazult 2 hét alatt.

A kontrollokra öcsém vitt el autón, Dani kíséretében. Mi Danival végigcsináltuk, amit kell - segített táskát, iratokat kivenni, fogni, tartani, valamint leszedni rólam a kabátot, fogni stb. Ezt az ember önmagában nem tudja végigcsinálni, muszáj legalább egy segítség. Mikor végeztünk, telefonáltunk öcsémnek és értünk jött.

Ezen túlmenőleg ki sem tettem a lábam. Az emberfóbiámon kívül utcafóbiám volt. Úgy éreztem, hogy nincs jobb karom, s ezáltal nagy baj van az egyensúlyérzékemmel. S határozottan úgy éreztem, hogy úgyis elesnék lépten-nyomon... az elesésfóbia volt a legsúlyosabb.

Mikor 4 hét múlva levágták a gúzst, hihetetlen érzés volt. Egyrészt kényelmetlenül éreztem magam, hogy 1 hónapja nem érte víz a törzsemet és eléggé "jómunkás"-illatom van, hiába nem izzadtam le egyszer sem, de akkor is; másrészt megdöbbentett, mennyire használhatatlan és tehetetlen a jobb karom... Eleinte még lógatni sem tudtam, mert úgy maradt: könyökben behajlítva...

Ráadásul azonnal be kellett jelentkeznünk gyógytornára, ahova aztán minden áldott munkanap járni kellett, mintha csak dolgozni járna az ember. Mivel csak így kaphatunk táppénzt. Mivel csak így működhet újra az ember karja, amivel dolgozni kellene...

Még két hétig járt velem Dani minden áldott nap a gyógytornákra. Gyalog jártunk, így legalább a napi mozgás is megvolt. A gyógytornák alatt ő kint ücsörgött a folyosón, elvolt magának és megvárt engem, majd hazabattyogtunk. Önállóan lépkedtem természetesen, de egyfajta biztonságérzetet adott az, hogy mellettem van, és bármikor elkaphat, ha olyan szerencsétlen lennék, hogy újra eltanyáznék...

Hazafelé be is vásároltunk. Én mondtam, mit vegyünk, Dani meg pakolta a kocsiba... Persze csak nagyon szerényen és csak 2-3 naponta... hiszen természetesen csaknem két hónapig nem utaltak nekem táppénzt! Ami hihetetlen egy olyanvalakinek, aki soha nem került ebbe a helyzetbe. Ezt én sem hittem volna! Igaz, hogy aztán megkaptam, na de az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő embernek az egyébként is sokkal kevesebb táppénz még ha rendesen jön, sem jelent dőzsölést. De mikor majd két hónapig nem jön egy fillér se...?!

Hozzátartozik még, hogy az új évben, amikortól én tápra mentem, Daninak még nem volt állása. Akkor másfél éve végzett technikusin, utána majd egy évig dolgozott egy rádiónál tiszteletdíjért, technikusként alapítványi munkával, de sajnos, leépült a vállalat vagy minek is nevezzem, és még azt a kis fele minimálbérnyi összeget sem tudták kifizetni. Dani ennek ellenére nem hagyta el a süllyedő hajót, végsőkig ott volt, s aztán úgy jött el, hogy öt hónapot nem fizettek ki neki... szóval jó ideje munkanélküli volt, és bár tizen-huszonsok helyre volt beadva a pályázata, egyszerűen nem volt hova mennie... egyszóval tartalékunk egy szál se!

Utólag én - meg mások szerint is - azt gondoltam, hogy ez sem volt véletlen. Mármint, hogy pont akkor volt Dani munkanélküli, mikor nekem a legnagyobb szükségem volt a jelenlétére. Másként nem tudom, mi lett volna.

40 alkalommal mentem gyógytornára, az első 10 után már hajlandó voltam egyedül is elmenni. Magyarul a gúzs után két hétig még Dani kísérgetett, utána már nem, különben is tavaszodott, és a hó - és egyben a fagy, jég - lehetősége is egyre távolibb lett. Az első 10 után egy másik orvost kaptam ki kontrollba, aki teljesen más kezelést adott volna elejétől - innentől kezdve kaptam elektromos kezelést is. Általában úgy volt, hogy odamegyek, lejelentkezek a fizikoterápián, beírják a kiskönyvemet. Öltöző, majd folyosó és ücsörgés, várakozás. Aztán elektromos kezelés, majd a gyógytorna. Utána öltöző és hazagyaloglás.

Igen elkeserített, hogy nem javult szerintem semerre. És az esés után egyébként még 2 hónap múlva is tenyérnyi feketébe hajló kék-lila-sárgás foltok voltak rajtam válltól könyékig. Ezt egyébként akkor konstatáltam, mikor levágták rólam a gúzst... Teljesen ledöbbentő volt, amilyen színekben játszott az egész karom...

Mindegy, miután lejárt a 40 alkalom, visszakerültem az első dokihoz, aki már az elején is túl optimista volt és úgy gondolta, hogy ó, elég lesz itt 10 alkalom is, és még egyéb kezelést sem írt fel... (a többi orvos 15-öket írt, elektromossal együtt!) most sem tudtam, csak 30 cm-re emelni a karomat, de "jó lesz az". Menjek nyugodtan dolgozni, és folytassam otthon a gyógytornát. Csak röhögni tudtam rajta: nem elég, hogy félórákig tart öltözés, ágyazás, minden, ami régen összesen 10 perc volt, aztán tömegközlekedem és dolgozom 8,5 órát, majd haza-tömegközlekedem bevásárolva néhány szatyorral, és még este 7-8-9 óra körül elkezdek gyógytornázni?:D:D Na biztos.

3 év telt el, mindezek után mondom: talán mostanra javult meg annyira a karom, hogy majdnem mindent megcsinálok, amit régen, csak a felfelé való mozdulatok (pl. ablakmosásnál), a porszívó fel-le húzogatása, úgy, hogy ráadásul a szívóerő még erőt is igényelne - na, ezek nem annyira mennek. Valamint a felfelé való teregetést is gyűlölöm. Az első teljes év alatt nulla volt a javulás, amellett, hogy mindent megcsináltam, mint régen, már Dani is dolgozott, tehát tényleg segítség nélkül - azt meg senki nem tudja, hogy hányszor szisszentem fel a rossz mozdulatoknál, vagy hogy hányszor reccsent-nyilallt belé a fájdalom, vagy hogy milyen manőverekkel igyekeztem kikerülni a felfelé való nyújtózkodást. A második év valamivel jobb volt, talán már akár oldalra is ki tudtam nyújtani a karom, csak a vállamon látszott, hogy nem egyenes, hanem a töröttnél púposra emelkedik. Mindig nevetségesen gyengék voltak a karjaim, hát az is tuti biztos, hogy ezáltal még sokkal gyengébb lett, egy válltörés nem csinál Popeye-t az emberből. Még ebben az évben is púposan emelkedett ki a vállam, ha oldalsó középtartást csináltam. Nemrég néztem, most már majdnem egyenes! Úgyhogy végül is javul-javul... persze. De olyan, mint újkorában, nem lesz sosem - pedig, mint mondtam, arra se voltam büszke! -, és az ember- és utcafóbiákat sikerült valahogy túlélni és kiheverni, de az elesésfóbiát nem. Rettegek, ha leesik a hó, mert az egy dolog, hogy hú, milyen szép, meg lehet fotózni ésatöbbi, de szépen lefagy és jég lesz belőle. Vagy: elkezd olvadni és reggelre lefagy. Vagy: leesik az ónos eső... Juj!

Amit ma három éve csináltam, az jég nélkül zajlott! Jéggel mennyivel nagyobb lenne az esélyem... Ebből következik, hogy rettegek az eleséstől. Negyedórákkal hamarabb indulok reggelente télen, hogy 20 perc alatt kicsúszkálhassak az egyébként sietve 6-8 perc alatt megközelíthető buszmegállóhoz. És számtalan hely van, ahol megállok és földbe gyökerezem. Egyszerűen úgy érzem, nincs tovább: nem merek lépni! Azt érzem, kifut a lábamból minden erő, nincs tartásom és akármennyire piciket lépek, akkor sem ment meg senki attól, hogy elessek... Iszonyat. De inkább elesésfóbia...

Sokadjára felnőtt lettem

Ma van három éve.
A tompa reccsenés
ma is fülemben él,
meg az érzés feltápászkodva,
ahogy nyúltam zsebembe,
és karom csak lógott válltól,
kissé lentebb, mint kéne,
mintha égő cérnaszálon lenne
felfüggesztve...
Nem engedelmeskedett
s nem uralkodhattam felette.
Mint egy lüktető, idegen
valami, melytől úgysem
lehet szabadulni, de nélküle
normálisan élni sem.
Balommal tartva jobbomat,
lábon vittem "őt" kórházba,
egy egész napig ide-oda
küldözgetve, szaladgálva,
csavarva és helyrerántva,
karácsonyomat hamvába fojtva,
hónapjaimat - sorsomat
a gúzsba kötés által
alapjaiban megváltoztatva.
Tanultam több türelmet, alázatot,
megélni és bírni fájdalmat,
átélni keservet és kiszolgáltatottságot.
Egy hónap gúzsba tekert lét alatt,
majd a napi gyógytornák és
kezelések által mint bízó ember,
megismertem egy más világot.
Éltem szegénységet, süket csendet,
magányt és elveszettséget.
Szörnyű volt. Mégis, ha visszagondolok,
nem csupán a nyomasztó gondolatok
uralták a tehetetlenséget,
nem csak a múló napok
oldatták meg velem a lehetetlent,
hanem már felnőttként is gyermeklelkem
eltemetett forró könnyeivel
- sokadjára is felnőtt lettem.

Noé - Támogató Klub

2009 októberében kezdtem Cikk-Cakkal, és azóta rendszeresen támogatok havonta 2-4 kutyát-cicát virtuális örökbefogadással. Nagyobbrészt inkább kutyát, mivel ők sokkal többen vannak. Tudvalevő, januártól már vissza sem lehet az adóból igényelni néhány százalékot az ilyesfajta támogatásért, én meg szinte akkortól kezdtem el. És bár nagyrészt egykeresős család vagyunk időtlen idők óta - oké, fiam már kapott pár minimálbéres fizetést ősz óta, de őt nyilván nem sápolom le -, ha csak kis esélyem van, nem tudom abbahagyni és csak nézni a szükséget - hiszen rengeteget ott vagyok a Noé oldalán (vagy akár más menhelyek oldalán is), látom, mi van, látom a szörnyűségeket, sírva fakadok a (w)ebnaplókon... Így hát jelentkeztem a támogató tagok sorába. Pár nap múlva már támogató tagként jelentkezhettem be.

Ez azt jelenti, hogy havi rendszerességgel bizonyos összeget juttat el egy támogató tag az alapítványnak, hogy nagyjából tudják, mire és mennyire számíthatnak havi rendszerességgel biztosan és tudjanak kalkulálni.. Nem vagyok biztos benne, hogy mindig megtehetem ezt, sajnos, nehéz világot élünk, nekem sem fenékig tejfel, de tudom, hogy nem ebből az összegből fogok meggazdagodni, és azt is tudom, hogy ezután is összefacsarodik majd a szívem minden szerencsétlen sorsú állat miatt... de mégis. Ennyit most tehetek...

Támogató azonosítója: Bűvössárkány
Támogató neve: megadva
Kapcsolat: megadva
Születési idő: 09. 12.
Bemutatkozás: Nagyon szeretem az állatokat, valamilyen állatom mindig volt. Jelenleg panelben lakom, két cicám és egy 18 éves ékszerteknősöm van; ám voltak halaim, hörcsögöm, papagájaim, valamint kertes házban kutyáim is. Debreceni vagyok, ám kétszer már jártam a Noéban csoportos látogatás keretében, támogatás és kutyasétáltatás erejéig, 2006 óta az adó 1%-omat is nekik adom, és 15 hónapja havonta több állatkát is örökbe fogadok virtuálisan.
Azért támogatom az állatotthont, mert: Az állatok kiszolgáltatottak és védtelenek. Sajnos, nem mindegyiknek adatik meg a szerető és felelős gondoskodás; s amiről ők egyáltalán nem tehetnek, néha olyan emberekkel hozza őket össze a sors, akik felelőtlenek, lelkiismeretlenek, sőt gonoszak velük... Szerencsések azon kevesek, akik a Noéhoz kerülhetnek. Itt valóban mindent megtesznek értük...

Ildynek

Szijja, Ildy! Téged is szeretettel köszöntelek a követők között!

Ezt neked:

Verselő 2010 - antológia

Hogyan is lehet másképpen?

Az előző bejegyzésnek valamilyen szinten ellenpéldája szerkesztésileg, szervezőileg és "gazdailag": Koma - Komáromi János - szerkesztésében készült antológia, a Verselő 2010 - alcíme: irodalmi "virággyűjtemény".

Komát már akkor is mélységesen tiszteltem és szerettem művészetét, mikor még csak épp hogy a Gyöngyszemek indexes irodalmi topikomat megnyitottam. Sőt, már előtte is tetemes mennyiséget felraktam verseiből más verses topikra - mert tetszettek a versei. A Verselőbe számomra nagy megtiszteltetés bekerülni... így ez a 2. közülük, amire büszke lehetek. A/6-os, kemény fedelű, vaskos (400 oldal!) , igényes könyvecske előszóval, szerzőnként fényképes bemutatkozásokkal, s verseken kívül elbeszéléseket és rajzokat is tartalmaz.

Idéznék az előszóból:

"(...)

Anthologia - görög szó. Az anthosz - virág és a legó - a gyűjt, olvas szóból származik. Anthologeó - virágot szed. Az anthologia tulajdonképpen virággyűjteményt jelent. Természetesen ma már főként gyűjtemény, válogatás értelemben használjuk. Mégis, azt hiszem, rendkívül találó ez az eredeti kifejezés. Virággyűjtemény.

Pontosan. Irodalmi virággyűjtemény az, amit most Ön a kezében tart. Különböző írások, különböző virágok, más-más hangulatok, más-más színek. Van sokszirmú, tündöklő, varázslatos formáival magával ragadó. Van szerény kinézetű, de illatával elbódító. Van, amelyik élénk színekben pompázik, van, amelyik egyszerű szépségével ejt rabul. Van nemesített, kifinomult, és van, amelyik csak egyszerűen előbújt a földből és talán kicsit nyers, kicsit naiv.

Kinek ez, kinek az a virág a kedvére való. Így lesz ez ezekkel az írásokkal is. Lesz, amelyiket megcsodáljuk, lesz, amelyik gyönyörködtet, megsirat vagy megnevettet, és lesz olyan, amelyik nem nyeri el a tetszésünket. Ez így van rendjén.

Azt gondolom azonban, hogy a kötetet lapozgatva mindenki össze tud állítani önmagának egy csokorra valót a számára kedves írásokból.

(...)

Jó válogatást, olvasgatást, "csokorkötögetést"!

Boldog napokat kívánok Mindenkinek!

Szeretettel: Komáromi János (koma)

Koma részletesen tudósít bennünket mindig az éppen aktuális szerkesztési és nyomdai folyamatokról. Ha elkészül a könyv, lehetőséget nyújt mindenkinek személyes átvételre, találkozó keretében. Aki nem tud részt venni, annak - számlával! - haladéktalanul, gondos csomagolásban elküldi a tiszteletpéldányait. Szerényen és szeretettel végzi a dolgát, amely nem csekélység: rengeteg munkája, ideje és lelkiismeretes, bizalommal teli szervezése, lótás-futása van benne.

Köszönjük, Koma!

* * *

A Verselő 2010-ben szereplő verseim:

Ezüstkönny

Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd jön az új tavasz,
s ha szíved halk szavára hallgatsz,
ha a tavasz üdvözli a nyarat,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd a nyár is elköszön,
ha majd a földet színes levélözön
s lelkedet az esték hidege borítja,
este nézz fel a Holdra, drága.

Ezüstsugarak hozzák el a múltat,
ezüstfénybe burkol minden gondolat...
s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is,
mit a képzelet az arcodba hullat.

A szív gyöngyei

Hirtelen átsuhan... egy gondolat csupán,
a szem könnybe lábad az érzés nyomán.
Ha néha simogat jó szó, mint gyógyír,
a szív issza azt, s hála-gyöngyöket sír.

Régmúlt gyöngyszemek

A jelenben mindig ott vannak az árnyak,
a gondok, küszködések, és sötét félelmek,
mert nem tudhatjuk, mit rejt a holnap,
s a gyöngyszemet eltakarják titkos rejtelmek.

Nem tudod, hogy megoldható-e a csomó,
hogy szabad akarattal feloldható-e a görcs,
hogy pótolható-e a hiány, mit nem tölthet be semmi,
a jelent illetően úgy tűnik, nem lehetsz bölcs.

Ha visszagondolsz a múltra, előhíva az emlékeket,
akkor eszmélsz rá igazán, mikor voltál boldog,
ha már nem játszanak szerepet mellettük
az akkor kísérő, nyomasztó, fájdalmas dolgok.

S a múlt maradandó gyöngyszemei
a jelenben már fényesen ragyognak,
s mindig utólag döbbensz rá, hogy gyöngyszem volt
egy homoknak, kavicsnak hitt mozzanat.

A múlt akkor fénytelennek tűnő dolgaiból
egy akkori perc, óra, hónap vagy év
most vált jelentőssé… s egy pillanat, egy arc,
egy mozdulat, egy kéz – melyeket el még
nem felejtettél – talán most lett szép.