Szemeteskosár

Ember tervez... aztán semmi nem úgy lesz. Valahogy minden másképp alakul.

Munka utáni heti egyszeri családi program terve, erre ki van írva a liftajtóra előző nap, hogy holnap rovarirtás központilag a házban. Úgy illene, hogy ezen "mindenki legyen leirtva", mert csak úgy hatásos. Tehát aznap este minden célirányos helyiségnek a felmosása, a program lemondása és eltolása.
Másnap az időintervallum olyan, hogy éppen csak haza tudok érni úgy, hogy negyedórám van arra, hogy a vizesblokkok padlójáról kihordjak mindent, bárhová máshová. Lélekszakadva még a szemetest is kipucolom, a szóban forgó falaktól elhúzgálom a felhalmozott cuccokat, s már csengetnek is - pár perc az egész egyébként, de felfordult az előző este meg a mai... s utána sokkal több a visszapakolás, de mindegy - ez is megvan, kipipálandó.

Aztán: munkaidőben kiderül, hogy kapok egy otthoni esti munkát, ami munkaidőbe nem fér be, mert akkor más sürgős meló van. Ezt viszont még éjszaka meg kell csinálni, szedni, tördelni, mert a héten már egyedi példányként köttetni szeretné az úr. Nem sok az egész, 26 oldal, de akkor is... én mást terveztem, de annyi meg egy bambi; az úr szándéka fontosabb, ki csinálná meg szegénynek? Passz, rohanás haza, éjfélig a gépet püfölöm...
Kómás, szivacsos aggyal és hályogos szemmel még beküldöm magamnak éjfél után neten a melót, hogy a munkahelyen kész tördeltként ki tudjam printelni.
Bemegyek, lehívom a saját magamnak beküldött e-mailt: nincs csatolt fájl... persze, elküldtem csak úgy magamnak a mélt, mint aki jól végezte dolgát. Elmebeli állapotomra lemondó visszaemlékezés - bólintás. Csatolás, az nincs...
Félóra múlva jut eszembe: hiszen szólhatnék Daninak, ő 10-re jár dolgozni, elméletileg be tudná küldeni... még "most körül" kel fel, ha nincs egyéb programja... némi gondolkodás, hogy jó ötlet-e, nem fogja érteni esetleg, és itt nem ideális a környezet, hogy telefonon beszéljük meg ennyi ember előtt...
Mindegy: próba, cseresznye - egy 3-as SMS a legfontosabb paraméterekkel: honnan, mit, hova küldjön.
Már épp belenyugszom, hogy írok az úriembernek is, hogy sajnos, ma nem lesz kész a beköttetendő printje, mikor jön Dani SMS-e: "Küldöm!"
Semmi értetlenkedés, kérdezősködés, pedig általában ezt várja az ember, többnyire így van a való világban. Dani otthon van, felébredt, felfogta a problémát és a paramétereket, és küldi a cuccot! Megmentett, meg mázlink is volt. Végül is sokszor van, hogy hamarabb indul, mert próba van, elintézendője van stb. Ez is benne volt a pakliban. Nem, most sikerült...

Valahogy annyira nem volt még sima eddig ez az év! Olyan zsúfolt, olyan komplikált, annyit kell sakkozni, hogy a lehető legtöbb elvárás teljesítve legyen, és még munkaidőben se aludjak el a fáradtságtól.
Tudom, a BKV sztrájkol. Hazafelé én is minimum félórát várok a buszra (DKV), de sokszor 40 perc is eltelik. Mivel fél 6-ig sűrítve van, kiszámolható, hogy elméletileg 1-2-3 busz marad "csak" ki ilyenkor... Ami ha jön, csak első ajtót nyit, s alig férek fel, de az ellenőr, az alapból ott van!
És hallom a buszról innen is, onnan is, hogy zúgolódnak az emberek: a DKV is sztrájkol? Erről nem tudunk, de itt is 30-40 perc, mire délutánonként szétfagyott állapotunk tiszteletére megérkezik a busz, melyen még a lépcsőn is lógnak. Mi lenne, ha még sztrájk is lenne? Itt amúgy sem vagyunk elkényeztetve 5-10 perces menetidőkkel, szemünk sem rebben, ha elmegy egy járat, az ember felkészül az újabb félórára. Ráadásul metró sincs...
Legkevesebb napi közlekedésem, ha minden simán megy: 3 óra... hát igen. Ennyi idő alatt gyalog is megtenné az ember, ha bírná cipővel, edzettebb és pár tízessel fiatalabb lenne, meg főleg: nem fájna-recsegne a térde minden lépésnél...

A 13. havi részjutalom, ami szinte egy az egyben levonásra került a határsáv-átlépések miatt, még emésztés alatt van. Egy szó nem volt róla, felkészültünk, hogy nem kapunk; ha nem, hát nem. De ha utolsó percben kiderült, hogy mégis kapunk valamennyit, akkor olyan balga az ember, hogy számít is rá, mert bizony nagyon nagy helye lenne... és ha úgy alakul, hogy mégse - na, onnantól esik pofára a paraszt.
Akárhogy is szabály a szabály, az adótörvényeket is emberek csinálták, és akárki akármit mond, valahogy nem jól van ez így. Egyik kézzel adnak, a másikkal elvesznek - de szart sem érdekel a szabályra való hivatkozás, ha én nem kapok semmit, mert 2 Ft-tal túlléptem valamit!
És ne kelljen már mosolyogva megértenem és még essen is jól, hogy egész évben megszakad az ember a melóban, nem késik, nem megy táppénzre (mert egyrészt mázlija volt, másrészt kisebb-közepes betegségeket réges-rég lábon hordunk ki...), azonnal ugrik, nem kéredzkedik el, mindent megpróbál munkaidőn kívül elintézni, pedig szinte lehetetlenek is vannak (azokra szabadságát veszi ki), ledolgozza becsülettel a 8,5 órát, plusz még otthon is rátesz - és akkor prímán megjutalmaznak... a nagy semmivel. És mosolyogva nyelek nagyokat, mikor hallgatom, hogy másoknak meg összejött.
Ezt a jutalmat akkor is megérdemeltem volna, ha rendszeresen elkésnék, lógnék, ahol tudnék és elmennék hamarabb; elmentem volna 1-2 alkalommal táppénzre, nem lennék bent péntekenként is ugyanúgy 8,5 órát, valamint havonta 1-2-szer minimum elkéredzkednék, mert kontrollra kell mennem, mert tüdőszűrőre, mert jön a szerelő, mert bankkártyát kell kiváltani, mert...
Ám nekem, idióta baleknek, természetes, hogy ezekre és minden ilyenre kiveszem a saját szabadságomat. Hát ezt a tudatot kell megemésztenem, hogy más az értékrend, itt ez nem számít, aki balek, az a szabályok függvényében kb. ennyire értékelhető.

De próbálok csak a jóra gondolni, és arra, hogy ne zúgolódjak, még ha magamban is, de inkább úgy sem - kapni úgysem kapok semmit, és örüljek, hogy csak ennyi bajom van. Mert volt is már, meg lesz is még olyan, hogy ennél csak több lesz...

A Macska - Haramia 3.

Megjelent A macska magazin 2010. január-februári száma. Benne nagy örvendezésemre a 7. írásom, azaz a Haramia 3. része.
És még a "véletlen szükségszerűség" alapon küldött szkennelt fotóim díszítik ráadásul, bár jeleztem, hogy nyugodtan díszíthetik illusztrációs fotókkal, mivel ezek minőségileg nem a legjobbak, hiszen akkoriban még nem volt digitális gépem, és filmes Canonnal fotóztam, amit aztán nem valami nagy hozzáértéssel szkenneltünk be kutyafuttában annak idején.

Haramia

3. rész,

melyben fény derül a név eredetére

Az élet füstszínű macskámmal teljesen megváltozott. Valahogy ahhoz hasonlítanám (csak kicsiben), ahogy az embernél egy gyermekszületés után mennyire megváltozik az életrend, a hétköznapi rituálék, az időbeosztás, a fontossági sorrend és még sorolhatnám.
Első éjszakánk mindenre jó volt, csak alvásra nem. Én is csak kísérletezgettem még, hogy hogyan lenne praktikus. Mivel Rita azt mondta, hogy a cicák a kosárban alszanak, így mindenesetre a nyitott kosarat kibéleltem és az ágyam mellé állítottam; gondolván naivan, hogy majd így szépen elalszunk egymáshoz közel.

Kis vacak macskám nem úgy gondolta. Villanyoltás után hosszasan ténfergett, zajolt, szöszmötölt, néha nyavíkolt is – szerintem kereste a helyét. Az ágyra minduntalan felugrott, reméltem, hogy itt majd megnyugszik, és talán aludni is fog, de csak keresztül-kasul mászkált, elsősorban a fejem körül. Mivel én hason szeretek aludni, ezért rátelepedett a fejemre hatalmas dorombolással, és „ette” a hajamat. Lehet, hogy léteznek emberek, akik így tudnak aludni, én nem annyira… Ráadásul pár perc után újra csapott pár kört és újra a fejemre telepedett. Valahányszor eljutottam a félálomig, mindig hatalmas dorombolásra és fejem körüli keringőzésre ébredtem, néha-néha koppant a fejem a cicafej döfölésétől.
Mikor elmeséltem Ritának, hogy mi volt, csak nevetett és csodálkozott. Arra gondolt, hogy szerinte elképzelhető, hogy - mivel az anyja volt fekete s az én hajam is sötét - valahogy a fejemet az anyjával azonosította…
Ez még jónéhány éjszakán át így zajlott – egyszerűen nem lehetett tőle aludni. Úgyhogy mikor már támolyogtam a kialvatlanságtól, akkor gondoltam egyet: mivel az almosa, a kajái és vize is az előszobában vannak, kiteszem oda a kosarát, s ha az nem felelne meg, még mindig van ott egy cipősszekrény és egy kisasztal, ahol alhat, ha ott jobban tetszik neki, valamint bemehet a fürdőszobába is onnan… a bútordarabokra és a mosógépre mindenesetre puha ruhadarabokat pakoltam. Tehát amikor már villanyoltás következett – kizártam a cicát.
Eleinte nem tetszett neki, az én szívem is majd’ megszakadt, de csak 1-2 éjszaka kezdődött nyávogással, mikor is ő ezt nem találta helyesnek. Roppant sajnáltam, de gondoltam: kitartónak kell lennem, mert így a végén munka közben fogok elaludni nappal, ez így nem mehet tovább.
Szerencsére egy kis ideig tartó nyávogás után csend lett. És csodák csodája – egész éjjel nyugalom volt! Viszont ez csak addig tartott, míg valami zajt nem hallott bentről. Tehát nem lehetett még ezután netán tévézni, vagy villanyt gyújtani, mert akkor nagyon aktívan újra eltökélte magát, hogy véget vet a száműzetésnek. A reggeli óracsörgésig rendben ment minden, akkor kimentem, s láttam, hogy szépen kakaóscsigát játszik a kosarában, melyet közvetlen az ajtó elé raktam, ám később egyre többször találkoztam vele a fürdőszobában, amikor is vagy a mosógép tetejére terített cicatörölközőn, vagy a kádba saját maga által belehúzott törölközőinken karikásodott.
Tehát az alvás néhány heti álmatlanság után megoldódott.
Még az első héten elvittem a hozzánk közeli lakótelepi állatorvoshoz; jártunk már itt a nimfánkkal is. Lejelentkeztünk, kaptunk oltási könyvet, melybe még a Vaczak nevet diktáltuk. Megvizsgálta a cicát, kapott féreghajtót és megkapta első oltását is. Az orvosnál Vackunk a teljes megsemmisülést játszotta el. Azaz majdnem megoldotta a nagy kérdést: hogyan váljunk eggyé a fémasztallal…
Na, és a nappalok! Voltak időszakok, amelyeknek azt a címet adhatnánk, hogy Ámokfutás. Alcím: A füstszínű rém.
Ha nem voltunk otthon, akkor szerintem nagyjából aludt, szerencsére, mert így is sűrűn előfordult, hogy valami eltört, elrontott, megrágott dolog fogadott bennünket…
Ha otthon voltunk, pl. hétvégén, nem volt egy perc nyugalom. Folyamatosan rohangált, de nem csak a padlón, sőt, leginkább nem ott, hanem a lakás magasságának kb. középső részén. A bútorok tetején keresztbe-kasul. Röppent polcról asztalra, ágyról komódra, onnan puffra, dohányzóasztalra, majd át a tévére, onnan a másfél méterre lévő vasalódeszkára, és ezt így, órákig! Közben természetesen repkedtek a tárgyak a nyomában. Ez azzal járt, hogy nem volt elég annyi, hogy időnként járok egy kört, összeszedem a cuccot és visszateszem a helyére, ugyanis lehetséges, hogy eltört vázák, kaspók, cserép, kerámia dísztárgyak díszelegtek a nyomában.
Fiammal időnként egymást gyanúsítva kerestük a tettest valamely káresemény után, egyre többször döbbentünk rá, hogy ki más lehetett, mint „a haramia”. Így emlegettük a kis Vacak macskát, egyelőre még csak köznév gyanánt. Ki randalírozott a fürdőszobában, hogy a kádban és a mosdóban találtunk mindent a polcokról? Ki más, mint „a haramia”. És még jól is jártunk, ha nem voltunk otthon, mert legalább nem hallottuk, ahogy óriási zajjal folyamatosan csörömpölve potyog egy-egy sorozat piperecucc, fogmosóapparát és egyéb cuccok a mosdóba, kádba…
Akkoriban még az erkélyes falon az ajtónál hosszú függöny lógott. Pár hétig kibírtam. Ugyanis „a haramia” már az első napokban felfedezte, és úgy kufírcolt felfelé rajta egészen a karnisig, hogy ihaj. Aztán meg ott nyávogott, mert lefelé már nem tudott mászni. Nekem kellett szobalétrára állnom és leszednem, jó esetben – mert legtöbbször, míg én másztam, ő rájött, hogy át tud ugrani onnan a gardróbos szekrénysor tetejére, s akkor hiába másztam. Megtörtént, hogy „a haramia” a szekrény tetején figyelte, hogy hova hurcolom a létrát, kivárta, míg felcihelődök rá, utána kecsesen és sebesen, mint a villám, átrohant a szekrénytető másik oldalára. Ha bedühödtem, hogy „na, ebből elég, úgy jössz le, ahogy akarsz” és unott képpel leültem bármit csinálni, akkor azonnal elkezdett keservesen nyávogni. Egy ilyennél megkérdezte fiam, hogy miért hurcolom a létrát. Mondom, mert „a haramia” fent szambázik a szekrénysor tetején. Mondja a fiam, hogy akkor ő feláll egy székre az egyik végénél, és megpróbálja nem odaengedni „a haramiát”, hanem tereli felém és kapjam el… addig-addig társalogtunk a haramiáról, hogy megkérdeztem fiamtól: szerinted mikor mondjuk neki azt, hogy Vacak? Hát sosem. És szerinted hogy is hívjuk mi ezt a macskát? Hát, hogy „A haramia”. Nahát, látod, akkor ez a neve. Haramia. Kész! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Volt akkoriban a szekrény tetején egy kiszuperált akvárium. Annyi baja volt, hogy ki kellett cserélni, mert volt egy repedés az egyik oldalán, s nem akartuk, hogy használat közben egyszer csak szétreccsenjen és kiömöljön belőle a víz. Na, egy ilyen szekrénytetős kaland alkalmából valahogy annyira érdeklődött a cica az akvárium iránt, hogy hogyhogy nem, éktelen keserves nyávogásra mentünk be: Haramia ott ült az akváriumban, és egyetlen háromszög alakú száj volt az arca, úgy ordított! Mi meg jól kinevettük, de onnan már legalább egyetlen létraakció segítségével ki tudtuk varázsolni.
Miután úgy ezredjére mászott fel a függönyön, feltettem magamnak a kérdést, hogy lényegében mi a francnak nekem függöny? Tényleg létszükséglet ez nekem? Dehogy, ez teljes mértékben egy felesleges flanc. Úgyhogy, mivel kétszárnyú volt a függöny, az egyik felét meghagytam, ami a radiátorig ért, a másik felét az erkélyajtós résznél egyszerűen leszedtem. Kevesebbet kell kínlódni függönymosás esetén a le- és felrakásnál…
Ez még csak a kezdet. A következő részben folytatódnak Haramia kicsit sem unalmas szórakozásai…

Egyszer hopp, máskor kopp

Reggel vagányul indultam neki, mert a rádió szerint esett az eső. Na, mondom, akkor semmi vész, mert tegnap már volt a járdákon egy száraz csík, ahol lehetett biztonsággal menni, akkor egy kis eső nem árthatott, legfeljebb még tovább olvadt a hó. Gondoltam én.
Aztán már a lépcsőházi külső lépcsőn majdnem hanyatt estem. Ónos eső volt és az meg azonnal oda is fagyott. Leszórni meg még sehol senkinek nem volt érkezése, még akinek az lenne a dolga, sem. Úgyhogy abszolút megszűnt mindenütt a kiböjtölt száraz járás, minden merő jégpáncél volt; ha vékony is, azért még csúnyául el lehetett rajta terülni. Percek teltek, míg két lépcsőház előtt is elosontam bénázva, visszafojtott lélegzettel, s ez már az út egyhuszada a buszig nagyjából. A siető emberek elég furcsán néztek rám, van, akinek tűsarkú csizmában is oly bátrak, sietősek a léptei, és érdekes, nem csúszik meg, tele van önbizalommal! Én meg a lánctalpas bakancsomban bárhol képes vagyok csúszni, akár álltamban is... mert rettegek még a lábam is letenni, de menni kell, és minél óvatosabbnak gondolom a léptem, annál inkább tébolyulok megfele az elesési lehetőségtől, hogy Szakács Béla stílusában fejezzem ki magam.
Volt egy rész a Profival egyvonalban, ami már az út 3/4 része, hogy annyira besokkoltam, hogy megálltam és "nagylány létemre" elkezdtem magamnak bőgni. Hasonlít ez egyébként a tériszonyhoz, úgyhogy ha ezt az elesésfélelmi pánikot nem érti meg valaki (biztos sokan vannak), de egyfajta pánikszerű tehetetlenségi "nem tovább!" merevgörcs jön rá, ha pl. egy kilátón felér valameddig, akkor mondom, ez is ilyesmi, s akkor biztosan megérti ezt...
És még csak vízkereszt van... mi lehet még itt tavaszig!

Volt még egy pofánverés a mai napon. Állítólag mégiscsak kaptunk némi 13., nagyjából harmadhavi jutalmat, csak én azért nem vettem a fizetésemen észre, mert azzal együtt úgy átestem az adósávon vagy mifenén, hogy az le is vonódott. Gratulálok. Nem csalódtam magamban... én így szoktam!
Ha speciel évtizedekig van egyfajta kedvezmény vagy juttatás, az akkor szűnik meg, mikor én kerülnék sorra. Így volt ez a lakáshoz jutásnál is több szempontból (vissza nem térítendő munkáskedvezmény, évtizedek óta stagnáló négyzetméterárak hirtelen megugrása), vagy a gyermekkedvezménynél (sokszorosára emelték, mikor nekünk már nem volt aktuális), a gyesnél (évtizedekig 900 Ft volt, emiatt az elsőnél visszamentem dolgozni 1 év után), de mihelyst én letudtam a gyerekeket, egyből ehhez képest viszonylag röhögés nélkül kimondható összeg lett); a gyednél (ami már a 2. gyereknél létezett, de akkor hosszabbították meg, mikor már visszamentem 1 év után dolgozni) stb. Mikor igénybe vehettem volna több szociális dolgot, akkor már épp megszűnt. Mikor a 8 évig elhúzódó válásnál végre megítélték a gyerektartást, akkor az illetékes munkanélküli lett... és utána bár hívták 1 év múlva vissza a régi munkahelyére, nem ment (azóta sincs állása), így a gyerekeim gyakorlatilag felnőttek csupán általam, mert a nem kimutatható semmiből nem vontak.
De hosszú évekig az adókedvezményeimet sem tudtam érvényesíteni, mert amennyivel be voltam jelentve, abból már nem lehetett még a gyerekkedvezményt sem megkapni, nemhogy egyéb adókedvezményt visszaigényelni... Az előttem pár évvel születettek még nyugdíjba mehetnek 60 évesen. Én már nem, mert pont nem esem bele. És ezt bőszen folytathatnám oldalakon keresztül, de minek.

De azért volt jó is, mert hazafelé buszvárásnál etethettem a kutyusaimat, amit naponta megteszek, ha előjönnek. A nőstény kuvasz mindig előjön, a kicsi nem biztos, ha nagyon nagy a zima és alszik valahol. Két heti szabi után nem lehettem benne biztos, hogy ugyanúgy várnak, mint már lassan 1 éve mindennap, a szabikat leszámítva. Lassan 1 éve, hogy odakerült 2 kis kuvasz, akikből az egyik a mostani mama - akkor akkorák voltak, mint most a lánykuvasz kicsije. 9 kicsi született, már csak 1 van mellette - a gyönyörű hímet elköltöztették, és a kicsikből pusztultak is, meg odaadogatták őket. Sajnálom őket nagyon, mert bár etetni járnak hozzájuk, de semmi egyéb. Úgy sóvárogja az a kutya - meg míg a 2 kutya volt, mindketten - a szeretetet, törődést, hogy szinte kézzelfogható, és mostmár a kicsi is! Törleszkedne a kezemhez, de hát mit kezdjek a drótkerítéssel... annyira sajnálom, hogy még csak simizni sem tudom őket... de a kaját roppant szívesen veszik. Lassan egy éve csak nekik, miattuk veszek kutyatápot, jutalomfalatokat. Meg ha maradék van itthon, reggelenként adom oda (beszórom a kerítésen nekik), legalább jó helyre megy.
És még az is jó volt, hogy hazafelé már enyhült az idő és rendesen elolvadt a jég... most lehet megint rettegni, hogy holnap hajnalra újra megfagy az, ami most elolvadt... jaj.

Sőt, az is nagyon jólesett, hogy Szakács Béla... na, mit is beszélek, szóval Váradi Feri jelölt a Facebookon. Ő. Engem. Ez öröm, mert mint már mondtam: imádom Szakács Bélát.:))

Beindul a taposó

Dolgozóként is elkezdődött...
Már mikor szombat este indultam Pestről, már ott is hideg szél fújt és jelentősen leesett a hőmérséklet. Itthon, Debrecenben ugyanez - semmi változást nem észleltem a pestihez képest.
Vasárnap reggelre hó esett, nem is kevés, így hétfőre, mikor indulni kellett még szinte sötétben a munkába, a buszhoz vezető út kétszer annyi időbe telt (természetesen ez csak rám vonatkozik, az elesésfóbiám miatt - a többi ember, legalábbis a látókörömben, kissé határozottabban közlekedett). Én a szervizutakon szinte földbe gyökereztem. Alattomos, érintetlen jégpáncélokon kellett átkelni, ezektől a számomra hatalmas feladatoktól szinte lebénultam és lélegzet-visszafojtva, 100 évesként totyogva igyekeztem teljesíteni a szerintem erőmet majdnem meghaladó feladatot. Mindenesetre azzal, hogy nincs kesztyűm és esetleg a kapucnit is fel lehetne tenni, nem volt időm foglalkozni. Menni kellett, nem volt mese.
Valahogy kicsúszkáltam a buszig - az is lépésben közlekedett, késett, így még szerencsére elértem. A 40 perces út 1 órába telt "neki" is, pedig egy busznak nincs elesésfóbiája... A munkahelyen észleltem, hogy minden részem fáj, a 90 perces befelé út gyalogos részei alatt úgy befeszítettem, hogy izomlázam lett - de hát ez ismerős, mindig így van, ha csúszik és így kell közlekednem.
Hazafelé dettó, csak még sötétebb volt és még hidegebb talán, pláne este 9-kor...
Lányomékhoz szoktam hétfőnként menni, jól kinéznék, ha minden időjárási viszontagságra lemondanám a programot, mivel már várnak és úgy osztják-rendezik a dolgaikat. Sacc/kb. 6-ra járok hozzájuk, így csaknem 1 órám van munkaidő után egyéb ügyes-bajos, városban intézendő dolgokra. Ezalatt venni szoktam nekik apróságokat, Bencusnak bébipapikat, a szomszéd nénijük cicájának mindig viszek egy cicakaját, hiszen legtöbbször folyamatosan nyekegve vár... valamint, mivel lányomék imádják a gyrost, viszek a család felnőtt tagjainak, mindentbele-csípősen, kifliben, s egyúttal magamnak is veszek, amit hazaérve bekebelezek.
Ezeken felül, gondoltam, játszva elintézem az aktuális bérletvételt. Eddig 5-én volt a bérletváltás ideje, így mondanom sem kell, tömegesen álltak a nagypostán, ami nekem viszonylag nem jelentett városilag nagy kerülőt a többi dolgomhoz képest, ezért választottam ezt a helyet.
Átalakult a rendszer, belépés után automatán a célgomb és sorszám - dettó, mint a bankoknál vagy a városházán.
Némi helyzetfelismerési idő után örvendezve láttam, hogy csupán úgy 70 szám választ el a sorra kerüléstől, ha csak a bérleteseket nézzük... de természetesen minimum 3-szor ennyi volt az egyéb sorra kerülő - számlabefizetők, levélfeladók, értékcikkvásárlók és egyéb ügyfelek - tekintetében. Egy teljes órát álltam a postán egy nyomorult bérletért...
Röhej volt, ahányszor körbenéztem, hogy áll a tömeg, mint egy koncerten, ám mégsem, mert viszonylag mozdulatlanul, rezignáltan a mennybe nézve (a kijelzőkre). Akár egy tőzsdén.
A biztonsági őrök kezeiben gyűltek a visszaadott cédulák... sokan nem voltak erre felkészülve, hogy akár csak félórákat is várakozzanak. Eddig én is kb. 2-10 perc alatt vettem mindig, bárhol bérletet...
S ráadásul tök felesleges volt nekem most ez, mert amikor végre rám került a sor, a hölgy közölte velem is, mint minden bérletessel, minden ablaknál, hogy 7.-e ezentúl a határnap azoknak, akiknek van múlt havi bérletük, és mostantól egész hónapban, bármikor lehet bérletet venni, 30 napra. Nagyszerű.
Mire elintéztem a vásárlásokat, elcsúszkáltam izomlázzal, fájó háttal és szétfagyva a lányomékig, már majdnem fürdethettem is Bencét, ez ugyanis az én reszortom, ha megyek...
Bencus nyűgös volt, a fürdetés késhetett, azalatt repeső örömmel dobálta hozzám a játékait; ha beszélgetni kezdtem Szilvivel, akkor kiabált és visított, nehogy értsük is, amit mondunk; aztán pedig lefőttünk a vetkőztetésnél, végigbömbölte a fürdetést, a hajmosásnál pedig, mint akit ölnek - s aztán szakaszosan végigüvöltötte az öltöztetést is. Mikor befejeztem, a hátam-derekam már szinte nem tudtam kiegyenesíteni a nyilallástól...
Aztán a buszt lekéstem persze, következő majd félóra múlva, -8 fokban és északi szélben. Nem baj, dehogy várjuk meg, jön a troli, majd átszállás egy másik buszra és gyaloglás. Kit érdekel? Csak lenne már vége ennek a napnak...

Azért volt jó is benne. A munkahelyre beéréskor egy kedves író úr, B. Endre dedikált tiszteletpéldánya fogadott, egy Nadányi Zoltánról, életéről és életművével kapcsolatosan írt 220 oldalas, alapos, tömény, precíz, gondos könyv, amit múlt év vége felé szöveggondoztam, korrektúráztam - közben megjelent. Műszaki vezető kolléganőm mondta, hogy az úr roppant elismerően nyilatkozott munkámról, és érdeklődött, hogy ki végezte ilyen lelkiismeretes gondossággal, mert hogy le a kalappal. (Ő folyamatosan magával vitte-hozta a korrektúráimat, így láthatta itt-ott hemzsegő javításaimat [még tartok is ilyenkor mindig attól, hogy túl kekeckedőnek tartanak, vagy netán vitatkozás lesz 1-1 javításból...], s a szerzői korrektúrákkal együtt olvastam és hajtottam végre, időnként valóban rendesen belenyúlva - na, nyilván nem tartalmilag.)
És benne a dedikálás: "M.(...)-nak, ismeretlenül bár, de barátsággal, köszönettel: B.(...) Endre".
Hozzá kell még tennem, hogy nekem ez (is) a munkám, és soha nem voltam/voltunk elkényeztetve csupán köszönetként önzetlenül adott tiszteletpéldányokkal, mikor az írók maguk is korlátozott számban kapják a magukét (amennyiben kiadói költséges; ha pedig nem, az önköltségesek nagyon ritkán jelennek meg magas példányszámban, s ha a szerző fizet, nyilván nem osztogat fűnek-fának). Nem "borravalós", ajándékos szakma az enyém, nem szoktam hozzá. De azért ilyen előfordul.
Utoljára épp tavaly ilyenkor a debreceni K. Árpád nyelvészprofesszortól kaptam dedikált tiszteletpéldányt a hónapokig, szívvel-lélekkel együtt készített Cívis szólások és közmondások lexikonából, amikor is tudom, hogy tényleg meg volt elégedve a professzor úr a lelkes munka okán, és nekem ajánlott egy példányt "jókívánsággal és köszönettel".
Nekem ez mindig váratlan. Magunk között szólva megcsinálhatnám lazábban, kevésbé tökéletességre törekedve, gyorsan, összecsapva. Sokan úgy is teszik és egész biztosan nevetséges (lenne) számukra az, hogy én saját rovásomra még inkább hazahozok pár órai melót ingyen, mikor amúgy sem vagyok különösebben túlfizetve (pont ezért nem is érez lelkifurdalást senki, ha nem törekszik a legjobbra).
Én mindig a maximumot igyekszem kihozni magamból, ez az alap. A (szerencsére ritkán) hazahozott melót nyilván a kutya sem fizeti és észre sem veszi, nemhogy akár vállveregetést kapnék érte. Mert magammal szemben is magas a léc. És épp ezért lep meg, ha a szerzők néha megköszönik, észreveszik a benne fekvő rengeteg igyekezetet, koncentrálást, odaadó munkát.

Ünnep volt

Hát, bizony eltelt... utolsó napját rúgja a téli szabadság.
Eszméletlenül rámfért, és nem is panaszkodom.
A hiányaim: a tökéletlen takarítás (ahol a papok táncolnak), illetve most figyelmen kívül hagytam az ablakokat speciel - s foghatnám a hidegre, az 50-60%-os jobb karomra, meg hogy anélkül is állandóan hót csuszpájsz az ablak, ez mind igaz; csakhogy ezeken túl meg szoktam tudni csinálni, legfeljebb nagyon bénán, bal kézzel.
De az igazság az, hogy túl kellett legyek egy regénykézirat - 6 spirálfüzet - leszedésén. Ebből 1 volt kész, mielőtt nekimentünk a "téli szünetnek".
Van némi olvasási, írási hiányérzetem - de hát ez sem mindig tőlem függött, szabadidőt csak úgy a semmiből nem lehet teremteni.
Összességében viszont jól telt. Elégedettséggel tölt el, hogy megcsináltam a kiszabott melót, nagyjából a tervek szerint haladt minden elvégzendő - értve ezalatt a nemszeretem, kötelességszerű házimelókat és elintéznivalókat is -, mindenkinek sikerült az ajándékozás, az eljuttatás, a családdal és rokonokkal való találkozás, beszélgetések. Rengeteget leveleztem, a netes oldalaimat - úgy-ahogy - igyekeztem fenn- és karbantartani, és nem utolsósorban sikerült a 3 napos budapesti út is, ahonnan tegnap késő este érkeztem meg.

Igazi kikapcsolódás volt, azt szoktam mondani - és ez számomra tényleg igaz -, ha oda megyek, felér egy wellnessféle időtöltéssel. Egyből megszűnik minden kötelesség és nem kell az elvégzendők hosszú listájára gondolnom, kiszolgálnak, kényeztetnek és pihenhetek feszengés nélkül. Még a rólam készült fotók is szebbek.:) Mindez elsősorban kedves "maci"-barátomnak köszönhető.:) Ő alapból absztinens, de azért igazi gondos, szerető maci módra gondoskodik, hogy meglegyen a "betévő söröm" és - ha kell - szilveszteri pezsgőm is.:) Nem gond számunkra, ha a pezsgős poharak egyikében kóla van.:)
Kettesben szilvesztereztünk, éttermi ebéd után még a hazavitt kajákkal vacsiztunk később, rengeteget ajándékoztunk kölcsönösen, neteztünk, filmeket néztünk - Angyalok és démonok ( mert én még nem láttam) -, bár az éjfél után berakott japán Laputa - Az égi palota c. rajzfilmet másnap ismét megnéztük, mert nem az izgalmasságán múlt, hogy a második felét csak itt-ott sikerült éberül tölteni, kicsit fárasztó volt a nap.

Ezentúl másnap találkoztunk közös barátunkkal, Flamival is, akivel egy szuper délutánt töltöttünk, megnézve a Szépművészetiben Botticellitől Tizianóig című, nagyon igényes, tartalmas és szép kiállítást - mindannyian el voltunk tőle ragadtatva. Közben sokat dumcsiztunk, viccelődtünk, hol a képek kapcsán, hol csak azért, mert már régen találkoztunk - és meg is ajándékoztuk egymást.
Az idő is kedvezett, nyitott kabáttal lehetett sétálgatni, fotóztunk is kiállítás előtt-után. Odaérve még a nap is kisütött, kiérve viszont már sötét volt természetesen, így megnéztem az igazi pesti díszkivilágítást, mert azt még nekem nem igazán sikerült sosem, úgyhogy próbáltam fotózni is.


Elbúcsúzva Flamitól, mi még kajáltunk egy török étteremben, nagyon ízletes volt a törökösen fűszeres csirkemell a különlegesen finom félvadrizsszerűséggel és nyers zöldséggel. Megtetőzte a telihold és a kivilágított, Lehel téri Szent Margit-templom látványa és a viszonylag enyhe esti séta - szóval tényleg jó érzéssel telt a nap.
Késő este még láttunk egy príma jó filmet, a Képlet címűt, amiben Nicholas Cage volt a főszereplő - és cicákkal aludtunk...:))) Mi mindig úgy alszunk. Akár itt, akár ott. Punktum. (:))
A harmadnap is szuperül telt, a kedvesnek az lett a szokása, hogy minden nap megajándékozott. Ami egyrészt a sírásig elérzékenyített, másrészt tényleg nagyon széppé varázsolta az amúgy is tökéletes napokat.
Finomat ettünk és - mintegy búcsúzóul - megnéztük a Kiki, a boszorkányfutár c. japán rajzfilmet, amely mindkettőnknek nagyon "cuki", kedves, aranyos és szép rajzfilm volt. Teljesen le vagyok nyűgözve ezektől a japán rajzfilmektől, hogy milyen gyönyörűek, humorosak, és valami különleges hangulat lengi őket körül... ezt is neki köszönhetem. Mint oly sok mindent, amit általa megismerhettem.
És délután már pakolni, indulni kellett... hazafelé. Holnap meg munka, kezdődnek a hétköznapok, s egy új év... Kicsit félek, de ez már az alapbeállítottságom. Kicsit sajnálom, mert... elmúlt megint egy szép szabadság. De remélem, nemcsak én, más is feltöltődött, és sokáig kitartanak még szép emlékeink ebben az évben. Boldog új évet!

Meg kéne értenem?

Nem tudom, kinek jó az, hogy ijesztget másokat.
Úgy 3 hónapja kiégett egy 25 éves neoncsillár a konyhánkban. Ezer szerencse, hogy leoltottam, mielőtt kijöttem és mentem fürödni, mert egyáltalán nem mindig szoktam oltogatni, ha tudom, hogy nemsoká visszamegyek. Ugyanis, mikor fürdés után konyhába mentem, akkor újra felgyújtottam. S éreztem egy furcsa szagot, aztán másodpercek alatt már láttam is a füstöt, ahogy a foglalat kigyulladt. Ha ez addig történik, míg fürdök...?
Egyből leoltottam, és gyertyával meg a kislámpánál voltunk el fiammal ezek után, de a pár másodperces műanyag égése után napokig szagoltuk a bűzt... Ő sem ért a villanyszereléshez, meg dolgoztunk, nem voltunk itthon, időnk sem volt - annyit tudtunk tenni, hogy hétvégén vettünk egy új lámpát, és fiam azt gondolta, majd ő kicseréli, csak előbb meg kéne tanulnia, hogy milyen fázis, merre hány méter kötésileg. Mert azért a villanyszerelés tudományával sem születik az ember...
A vétel után fiam elment próbálni, én meg egyedül evickéltem hazafelé a csillárral, és megnéztem a régiségvásárt is imigyen, majd hazafelé indultam. Közben a zebránál megszólított egy ember, akit konstatáltam, hogy már a vásárban való nézelődés alatt is elment mellettem sokszor, és mindig nagyon megnézett engem és a csillárt... és nagyon udvariasan, ám mindenáron, de mindenáron fel akarta kínálni a csillárfelrakási tudományát.
Örültem, hogy végre jön a busz, mert beszélt, beszélt, és az istennek nem lett vége sehogy sem. Jól szituált és velemkorú volt, meg tényleg semmi sértő a szavaiban, de akkor is, ez a sóder, ez a rátelepedés az emberre... nekem ez sok és ellenszeves. Felszálltam a buszra, és nagyot sóhajtottam - merthogy ő biciklivel volt, reméltem, hogy nyomom veszti. Ám nem. Leszállva a buszról már ott tepert a biciklivel.
Felnőtt ember vagyok, nem is nézek ki annyira szerencsétlennek, mint amilyennek belül néha érzem magam. Mégsem tudtam lerázni. Jött velem a lépcsőházig, és ott sem tudtam megszabadulni, egyszerűen nyomta-nyomta a villanyszerelés minden tudományát, közbeszúrva még ezt-azt véletlenszerűen - pl. hogy tegnap szalonnát sütni volt, de hogy ő hogy imád csillárt felrakni! -, lényeg, hogy ezerszer elbúcsúztam, már az éhhalál környékezett - délután 3 volt és aznap még nem ettem! -, és minden egyes ilyen szándékom után egyetlen lépcsőfokkal jutottam fentebb. Közben olyan hülye vagyok, hogy be is mutatkozott, így nekem is meg kellett mondanom a nevem. Namármost, a telefonkönyvben egyetlen ilyen név van, mint az enyém. Tök egyszerűen megtalált. Állandóan hívogatott, ha én vettem fel, úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott hirtelen, de már kitapasztaltam, hogy ha 4 csengetésre nem veszem fel, leteszi. Egyszer a fiam vette fel, mikor nem voltam otthon, és azt mondta, hogy teljesen megért, mert ő sem tudott tőle szabadulni - pedig ez nem kis szó!! -, mert hát ugye, a belénk nevelt udvariasság másokkal szemben... - és ha valaki amúgy nem ad okot a gorombaságra, akkor csak azért, mert f..ssa a szót, mi nem szoktunk durvák lenni -, szóval akkor is nyomta a sódert, hogy ő mennyire imád csillárt szerelni, és ha még fiam nem szerelte volna fel, akkor ő nagyon szívesen stb. Fiam már mondott mindent, hogy megy a busza stb., de ő még ezt is... azt is... példákat nagy kiterjedésű villanyszerelési ismereteiből és tapasztalataiból.
Mikor megvettük a csillárt, fiam 2 hét múlva szerelte fel. Addig szerezte meg a tudományt úgy munka mellett, hogy mit hova kössön... így is féltettem pont eléggé. Még szerencse, hogy akkor csinálta, mikor nem voltam otthon, mert így legalább nem tudtam, mikor törjön ki a frász...
Na, viszont ezek a hívások nem maradtak abba. Sosem szólt bele, ha 4 csengetésnél előbb felvettem... ha utána, akkor meg úgy látszott, nem készült fel, csak arra, hogy nem veszem fel úgysem, mert értelmetlen dünnyögés vagy kagylóletétel következett. Úgyhogy végül is nem is tudom biztosra, hogy minden ilyen hívás ő volt-e.
Most viszont, itt a téli szabadság miatt megint megszaporodtak a hívások. (Lehet, hogy mikor dolgozom, is hív, csak én azt szerencsére nem hallom?) Megtetézve azzal, hogy felveszem, és erőteljes komolyzene hangzik a kagylóban, anélkül, hogy beleszólna bárki!
Legszívesebben nem venném fel a vonalas telefont egyáltalán, de mi van, ha pont egyedülálló anyám vagy nagynéném kérne segítséget? Ugyanis ezeken kívül csupán vagy agitációk - térjek át egyik szolgáltatótól a másikba, próbáljam ki ezt vagy azt a díjcsomagot, hú, de ingyen; vagy nem akarok-e angol vagy számítástechnikai (behelyettesíthető bármivel) tanfolyamra járni -, valamint a "lenne egy pár perce, közvéleménykutatás céljából?", "meghívjuk önt egy kétszemélyes vacsorára - termékbemutató" hívások érkeznek.
És most ezt vegyem megtiszteltetésnek, hogy talán egy romantikus, egyedülálló v. -maradt férfira ilyen hatást gyakoroltam, ám nem elég bátor, csak ha elkezd beszélni, mivel akkor lelőhetetlen - vagy pedig nem is ő, hanem pl. egy több évvel ezelőtt volt pasi, aki még mindig nem hiszi el, hogy ő nem ellenállhatatlan és időről időre próbálkozik sms-ben, így-úgy?
Lényeg, hogy nem vagyok nyugodt, és ezekről nem igazán tehet az ember, meg ellene sem.
Ma egész nap dolgoztam - egy könyvet szedek gépbe -, ezért gondoltam, hogy délelőtt megnézek egy krimit dvd-n, hogy mégis legyen más is a napban, mint munka - ha már szabadság...
Elég vészjósló film volt, fiam meg már elment dolgozni. Telefon szól. Dvd-leállítás. Felveszem a telefont: hallózok. Komolyzene. Hallózok. Semmi, illetve szól a komolyzene. Szép zene... leteszem a kagylót. Folytatom a krimit... de előtte kimegyek és ráhúzom a riglit az ajtóra. Mert ez így sok a kettő együtt még nappal is... még nekem is.

Noé - Gedeon

Beérkezett a virtuális örökbefogadásom anyagi alapja a Noéhoz Gedeon számára.
Ő is egyike, akire, ha gondolok, nehezen küzdöm le a torokszorítást, és akkor csak finoman körülírtam a jelenséget...:((

Róla már volt szó: akkor Flami utalt át számára egy összeget - mert bármennyit, bármikor lehet utalni, rengeteget számít bármilyen kis összegű utalás is. Gyűjtés indult neki, és a virtuális örökbefogadások száma is gyarapodik a leendő műtétjéhez, amihez csak drukkolni lehet, hogy eljusson odáig! Lázas és nagyon rossz állapotban van, először is a műtéthez kell felerősíteni...



Név: Gedeon
Nem: kan
Született: 2001. 07. 01.
Bekerült: 2009. 07. 02.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Gedeont elütötték és cserbenhagyták - állatmentőnk ment ki érte lakossági bejelentés alapján a 17. ker. Zrínyi utcába. Az első vizsgálatokon kiderült, hogy jobb hátsó lábában combcsonttörés, jobb mellső lábában pedig többszörös alkartörés van. Július 2-án esett át az első műtéten, melynek során mellső lábát lemezelték meg. 3-án műtötték combcsonttörését.


Tudom, hogy már egyszer felraktam ezeket a híreket, csak emlékeztetőül:

Friss hírek 2009. 07. 15.: Gedeon rosszul bírja a ketrecnyugalmat, amikor csak teheti, mozogni próbál, ezért lábában, sajnos, kitörtek a csavarok és a rögzítés elhajlott. Egyelőre nem tudni, milyen mértékű a csontképződés, lesz-e szükség emiatt újabb, előre nem tervezett műtétre, de orvosaink remélik, hogy nem.
Friss infók róla 2009. 11. 19.: műtve lett, mindkét lábát lemezelni kellett. Jobb hátsó lábát nagyon fájlalta. Megröntgenezték, a vasak nem mozdultak el. A térde fáj (egy régebbi szalagszakadás következménye), nincs normális csontképződés még mindig, pedig 3 hónapja van benne a lemez. Jelenleg lázas és nagyon rosszul van, most műthetővé kell tennünk, ezért először felkészítjük a műtétre, aztán műteni kell a hátsó lábát (kérdéses, hogy térdszalagpótlás vagy lemezkiszedés is lesz-e). Ennek a műtétnek a várható költsége 35-40.000 Ft körül lesz. Aztán januárban pedig a mellső lábaiból kell kiszedni a lemezeket.
Kérjük, aki teheti, támogassa Gedeon műtéti költségeit és utókezelését!


Istenem, miért kell egy állatnak ennyit szenvednie? Tarts ki, Gedeon!

(Forrás: A fotók és a barna színű szövegrész a Noé honlapjáról.)