Fény és árnyék

Annyi minden van, amire rossz emlékezni, s az ember úgy gondolja, milyen jó lenne, ha elfelejthetné. De inkább az lenne jó, ha egyáltalán meg sem történt volna. Ez is azok közé a vágyak közé tartozik, amelyek nem működnek. Emlékezünk... jóra, rosszra egyaránt. Agyunk szelektál, hiszen nem győznénk azt a rengeteg impulzust, információanyagot, érzést, gondolatot, tudást, történést, emlékeket naprakészen tárolni. De irányítani nem tudjuk, hogy a rosszra ne emlékezhessünk. Bár megírtam e bejegyzésem végén ezt a verset, de... ha megadatna ez a képesség, hogy felejthetünk - mégis, nem hiszem, hogy választanám. Nemcsak rózsaszín a világ. Attól, ha nem emlékszem fájdalmakra, kegyetlen dolgokra, tragédiákra, tőrdöfésekre, árulásokra, kellemetlen érzésekre, bántásokra - attól még megtörténtek. S én úgy vagyok teljes, ha mindezek tudatában élek. Nemcsak a ma, a derű, a napfény, az optimizmus, a bizakodás, a remény a létem-lényem. A tegnapom is az enyém, s a sötét oldal is az enyém, azzal együtt, hogy néha nosztalgiázom, néha mélabús vagyok, néha fáj, nyomaszt valami, néha kétségbeesek, néha félek, néha depis vagyok, néha elérzékenyülök - és nem szégyellem, néha sírok...

Emlékezni vagy felejteni

Emlékszünk életünk
lent-fent dolgaira,
szép vagy keserves
gyerekkorunkra,
annak halálosan fontos
mozzanataira…
barátokra, kapcsolatokra,
és emlékszünk ugyanúgy
lényeges és mellékes
pillanatokra,
mézes és keserédes
tettekre, szavakra,
ízekre, hangokra,
színekre, arcokra.

Tudom, milyen idő volt sok éve
ekkor meg akkor,
emlékszem illatokra, melyeket
ha most érzek, visszaröpítenek…
csak számomra jelentőségteljes
dátumokra, hangsúlyokra,
tekintetekre, érintésekre,
tragédiákra, az első temetésre…
az első barátság, majd a sokadik,
az első szerelem és majd a többedik,
az esküvés, a születések…
átvirrasztott éjjelek,
féltve őrzött életek…
első lakás és albérletek…
válás és megalkuvás,
a gyerekekért
a sajátról is lemondás…

S emlékszem szemekre, ölelésekre,
szárnyaló vágyakra, szenvedélyekre,
mennyben és földön becézésekre,
majd villámharagokra,
szívfájdalmakra,
megaláztatásokra,
testi-lelki kínokra,
meg nem értésre,
magányra és egyedüllétre,
és bizony, nem utolsósorban
az útkeresésre.
Arra, mikor - emlékszel, uram? –
hinni tudtam először, őszintén, igazán,
mert bennem, tudtam pontosan, megnyilatkoztál,
és mint gyarló embernek, bizonyítottál…

Nagy ajándék az emlékezőtehetség –
örülök és jó, hogy így van - ismerjem,
s ne felejtsem életem.
De olykor a felejteni tudás sem hátrány,
semmivé lehetne felejtve
a salak és a kátrány,
néha igen méltánylandó, hasznos
lehetne és tapintatos,
ha az ember felejteni tudna,
ha a rosszból, az alig elviseltből
"csak" tanulni tudna s a tudás megmaradna,
a rossz emlékek pedig
mehetnének,
eltűnhetnének,
elenyészhetnének,
hódolva a feledés
művészetének…

Emlékek nyomán

Mindig furcsa érzés hazamenni. Mintha kicsit visszapörögne az idő kereke néhány évtizedet... megelevenedik a múlt, hirtelen egy más dimenzió, ami körbeveszi az embert az emlékezet által. Nem is tudom, hogy most visszavágyom-e, visszatekerném-e az éveket... vagy mégsem?
Akkor mi az, ami szorongatja az ember torkát minden alkalommal? Az évek, az idő súlya? Mely visszavonhatatlanná tette s ezáltal megszépítette azt, ami elmúlt? Feltámasztani nem lehet szeretteinket. S akik gyermekkorunkban körbevettek minket, ma már oly ritka az élők sorában azon a helyen, ahol akkoriban éltünk...




Az én utcám

Gyermekkori utcám
s a ház, ahol felnőttem,
régi valójukban élnek
képzeletemben.
Így, ahogy most látom,
majdhogynem idegen...
annyi a változás,
szinte hihetetlen...

Mennyi új ház, s mennyi
sosem látott ember!
Ballagok csendesen,
hisz köszönnöm sem kell...
Itt-ott tán a járda
ismerősen repedt,
s pár - velem egyidős -
fa ága integet...

Hányszor végigjártam
ez utcát, istenem,
minden zegét-zugát,
szögletét ismertem.
Már más kutyák ugatnak,
s nem is üdvözölnek...
csak az esti szél talál
engem ismerősnek.

Régi padláson járva

Felfelé osonok a korhadt, szürke létrán,
szúette, csonkult minden egyes foka...
de rég jártam itt, több évtizede tán
s még emlékszem arra, ahogy apám
víg-hangosan cserélte az akkori
korhadt létrát új, saját keze gyártotta,
masszív, sárgára festett létrára...
erre, melyen óvatosan haladok,
melynek összes foka fájdalmasan reccsen
minden bizonytalan mozdulatomra...
Benyitom az ódon, síró padlásajtót,
s mellbevág egy már elfeledettnek hitt
gyermekkori illat - "itthoni padlásszag"...
Vastag porréteg fedi a sok kacatot,
pókhálótömeg szövi át az összes limlomot...
a porban nyomok már rég nem látszanak,
zsákok, dobozok mennyi, de mennyi
kiselejtezett holmit tárolnak...
Lassított felvételként port fújok
egy lefelé fordított lyukas vödörről...
s leülök rá. Előjön egész gyermekkorom,
még az akkori hangokat is tisztán hallom.
Az érzések, mint folyam árja, zúgnak rám,
mintha más világba érkeznék... itt az idő megállt!
A padláslyukon át beszűrődő fénypásztát
megtöri az ott pihenő, moccanó galambpár...
Kinézek a résen, milyen érdekes, hogy az azóta
forgalmassá lett úton most épp nem autócsoda
száguld, de lovasszekér ballag, bakján
az ember egykedvűn törli meg homlokát...
egyre halkul a lópaták zaja... majd újra csend lesz.
S az emlékek rámtörő némaságát felveri egy nesz -
talán elfutó egérlábak? - fölötte porfelhő...
- s látom a feldőlt petróleumlámpa mellett
szakadt, elsőosztályos olvasókönyvemet,
első macim lógó, piszkosszürke karját,
öcsém kilyukadt, fakó bőrlabdáját,
nagyanyám örök életű bádoglocsolóját -,
s egyszerre érzem az évtizedek óta
összeszokott tárgyak összefüggéstelen harmóniáját,
a fájón szép gyermekkor mesés illúzióját,
valami "ilyen-soha-többé-nem lesz" fájó vágyódását -
majd magamhoz térek, s szívem sajgását
tárgyilagossá erőltetve ésszel suttogom:
- íme, egy más dimenzió... egy rég elmúlt világ...
ne sajnáld... haladjunk, menjünk tovább...

Emlékek illatokban

Régi illat suhan el,
épp csak érinti orrom,
majd tovaleng,
mire eszmélek.
Talán rejtőzik valahol,
rátalálni próbálok, míg
gyermekkori vasárnapok
reggeli derűjét
álmodom végig.
Gondtalan-szép békénk
csillogó emléke
kínál csillanó mézet
a vajaskenyérre,
illatos kakaót mellé...
Ám volt még ott más is,
az illat keveredett,
tán a tyúkból fövő
húslevesé is
belekéredzkedett...
Hunyt szemmel merengek...
és igen... a kertből
belép nevetősen,
egy csokor rózsaszín
szegfűt tart kezében,
s jön énfelém
örök fejkendősen
a nagymamám:
"Tudom, mennyire
szereted, nézd már,
fogták magukat,
és ma reggelre hirtelen
nem kinyíltak?
Ezt neked szedtem,
kisunokám..."