Medve és Leó

A Mirci-történet 4. része
A macska magazin 2009. júliusi számában jelent meg.


Medve és Leó

A kiscicáknak egyre szűkebb volt a hely, ahol mocoroghatnak. Eljött az idő, hogy már kevés lett a doboz. A kicsik térre vágytak, s ágaskodtak a doboz oldalának tetejére... s előbb-utóbb sikerült átbucskázni rajta.
Nagy meglepődés volt, amikor az első bukfenc megtörtént... Leó volt az illetékes, természetesen. Felhúzódzkodott a doboz szélére, hatalmas kék kockaszemekkel körülnézett, hallottam, ahogy koporcolnak a pici lábak a kartondoboz oldalán... nagy kár, hogy nem volt akkor még megfelelő fényképezőgép, érdemes lett volna megörökíteni ezeket a pillanatokat. Aztán egyszer csak átfordult a súlypont a doboz széle fölött, s erre bizony, nem készült föl a tigrincs... hupp, máris a doboz köré tett rongyon kötött ki. Felvettem, egy maroknyi volt az egész cica... tündéri kis bolyhos, apró, szuszmogós lény. Szívem fölé tettem, ahol négy lábbal kapaszkodott a pulóverembe, kis szíve szaporán vert; kétségbeesett, nem tudván, mi lesz most ővele... Hát mi lett volna: megkezdődött a kinti élet!
Mirci eleinte ideges volt, mikor a kiscicák beindultak, állandó figyelemmel kísérte őket. Nemegyszer láttuk, hogy ha túlmerészkedett valamelyik bátor kis felfedező a Mirci által szabott határon, foga közé kapva annak nyakszirtjén a bőrt, visszacipelte a doboz közelébe...
Ahogy cseperedtek, látszott a különbség Medve és az anyja között. Bár mindkettő fekete és nőstény, Medve kicsit valóban robusztusabb alkatú cica az anyjánál, s a bundája is más jellegű: míg Mirci kecses és filigrán, a bundája selymes, hosszabb szőrzetű; Medve erősebb testalkatú, kicsit görbe, Mirciénél vaskosabb lábakkal, a bundája pedig rövidebb szálú, tömöttebb. S még egy jellegzetes különbség volt köztük: Mircinek világossárga, hatalmas holdszempár tekintett ki háromszög alakú, elegáns kis arcából; Medvének kisebb, kerekebb formájú, narancssárga szeme volt, ugyancsak kerekebb arcban. A járása tényleg medvés volt, meg valahogy az egész feje is, véletlenül sem neveztük soha máshogyan, mint a "medve" szó valamelyik változataként.
Leó értelmes, Bandi-féle mézsárga szemeit és csodás izomzatát nem győztük csodálni. Nyugodtan lehetett masszírozni némi erővel is akár, dorombolva tűrte. Leó mindenben elöl volt, ő volt a legbátrabb, ő csinált mindent elsőre. Medve némi habozással és kevesebb sikerrel, de többnyire követte bátyját.
Sokat játszottunk velük, a madzagon húzgálós dolgokat imádták, s előbb-utóbb birkózásba csapott a dolog. Később megkezdődött a berendezés amortizálása... rohangálás ungon-berken keresztül, még a falra szerelt könyvespolcokat sem kímélték. Hát igen, néhány váza, bögre, dísztárgy látta kárát a cicák aktív testmozgásának. Teljesen belejöttünk, mit hova NEM szabad tenni, vagy ha mégis odatettük, hát rátudtunk a dologra.
Virágféle csak kaktusz maradhatott meg, hiszen sorban végeztek - természetesen játékból - a többivel... ha nem a cicák lökték le a virágcserepeket, akkor valószínűleg önálló életet éltek a növények és leestek maguktól... Erre gondoltam, mikor néhányszor, hazaérve egy halom föld és széttört cserepek fogadtak a szőnyeg közepén, valamint egyidejűleg alvó, ártatlan cicák...
Ők is hamar megtanulták, hova NEM szabad menni. Pl. a sparhelt lapja, a cserépkályha vasajtaja, kályhából frissen kikapart salak bármilyen csábító, azokkal nem jó kezdeni...
Sokszor szedtem le tehetetlenül lógó kiscicát a függönyökről. Érdekes, ezekbe hiába akadtak bele többször is, mindenek ellenére a függöny a későbbiekben mégsem tartozott az elkerülendő dolgok közé.
Egyszer, süldő macska korukban kergetőzés közben Leó már majdnem utolérte Medvét és rávetette magát, s az útnak is vége szakadt: elzárta az ablak. Mit lehetett tenni, Medve sem hagyhatta, hogy legyőzzék, s egy lehetőség volt kilátásban: felrohant a függönyre. Ez még nem lett volna baj, de... Leó viszont utána! A súly a lendület miatt erőteljesnek tűnt a majd' százéves házfalba szerelt karnis számára - fogta magát, leszakadt! Szerencse, hogy a cicákra csak a függöny borult rá, és az is mázli, hogy otthon voltam, így a csapdába szorult, áldott jó kiscicákat ki tudtam halászni a leszakadt karnissal jól lerögzített függöny alól.
Nemegyszer előfordult, hogy a reggeli, sürgős készülődésem közepette nem vettem észre, hogy a nyitott szekrénybe beosont valamelyik cica, s ha véletlenül elmaradt az indulás előtti létszámellenőrzés, hát mi tagadás, be lett hajtva rá az ajtó... bizony, azt a szemrehányást, amikor hazaérkezve meghallottam a panaszos nyávogást és kieresztettem!
Megjegyzem, volt néhány ilyen alkalom, s a több órás kényszerű szekrényben-lét után soha nem volt "bepisi" vagy "bekaki"... ezért nem győztem csodálni őket; viszont egy jó darabig érezhettem a sértettséget. Nagyon jól értenek hozzá a sértődött cicák, hogy hogyan kell levegőnek nézni a személyzetet!
Néha Mirci is csatlakozott játék közben hozzájuk, olyan jó volt nézni, amikor hárman együtt csatároztak. Aztán érdekes volt látni, hogy bár a süldő cicák már ugyanazt az ételt ették, mint anyjuk, még naponta egyszer-kétszer mindig visszajártak szopni anyjukra, s ezt szintén nagyon sajnálom, hogy nem lehetett még akkor megörökíteni, hiszen a két "kiscica" már majd' akkora volt, mint anyjuk!
Nagyon szép időszak volt ez életemben...
Mirci odakerülése után 14 évig laktam még otthon, csaknem ez időtartam végéig voltak cicáink, s ők megszépítették minden otthon töltött percemet. Így, velük és mellettük váltam felnőtté. Megtanultam a felelősséget, a gondoskodást; kölcsönösen rengeteg szeretetet, örömet adtunk egymásnak. Rendkívül fontos és meghatározó élményeim közé tartozik a cicákkal való élet és kapcsolat, hiszek benne, hogy aki így nő fel, lelkiekben olyan többletet kap az élettől, melyek más módon nem igazán, nem ugyanúgy pótolhatóak.

(A képeket a neten kerestem, nem a szóban forgó cicákat ábrázolják,
csak hasonlóak. Köszönöm.)

Mirci, a kismama

A Mirci történet 3. része
A macska magazin 2009. májusi számában jelent meg.

Mirci, a kismama

Mirci életében nyugalmas, egyben szokatlan és különleges napok, hetek következtek. Jó anyuka volt, ösztönei remekül megsúgták neki, mit is kell tenni egy játékos kiscicából egyszeriben anyává váló macskának.
Eleinte ki sem szállt a dobozából, s a kicsik mindig rajta csüngtek. Másnap estefelé már aggódtam, mert úgy láttam, nem evett, nem ivott egész nap semmit. Megmelegítettem a tejecskét, úgy tartottam elé, s akkor szomjasan lefetyelt kicsit belőle, de nem szállt ki a kuckójából...
Következő nap sűrű, tésztával és darabolt, főtt csirkehússal megrakott finom húslevest kapott, ennek, ahogy megérezte az illatát, otthagyta kicsinyeit és gyorsan, mint aki attól fél, hogy valaki eleszi előle a kaját, felhabzsolta. Nyilván rendesen kiéhezett... hisz a kicsik csaknem folyamatosan cummogtak pocakján, mint két kis minivekni. Míg picik voltak a cicák, Mirci így evett: rohanva, habzsolva, szerintem inkább attól való aggódásában, hogy "úristen, most otthagyta a kicsiket, mi lesz, ha nem megy vissza minél hamarabb?" Egyszerűen félt, hogy közben bajuk eshet...
Ha leguggoltunk a doboz elé, Mirci tágra nyílt holdszemeiből sütött a féltés, s ha óvatosan, két ujjal simogatva a kiscicákhoz nyúltunk, minden mozzanatunkat éberen, vigyázva figyelte. Mikor végeztünk a cicák simogatásával, Mirci gondos mosdatásba kezdett. Elvégre meg kellett szabadítani minél előbb a kicsiket a kezünk nyomától! Folyton azt láttuk: szoptatás, mosdatás...
Gyarapodtak is szépen, szemmel láthatólag Mirci is büszke volt rájuk. A csöppségek szinte teherhordócsacsi-szerűségként néztek ki, ahogy kis pocakjuk kigömbölyödött. Élénk szopcsizás közben kihallatszott a szájacskák cuppogása, s látszott, hogy aktívan közreműködnek abban, hogy minél hamarabb tejcsi juthasson szájukba: kis kezükkel vehemensen dagasztották anyjuk hasát...
Mirci lefogyott, hasán lógott a bőr - reménykedtünk, hogy ez azért nem marad így. Hiányzott, hogy nem alszik velem, nem jár az ölembe, hiszen a kicsik mindennél előbbre valók voltak, nem volt rám ideje... Repültek a napok, a kicsiknek kinyílt a szemük, hatalmas, csodálkozó, kék "kockaszemmel" néztek a világba (mi kockaszemnek mondtuk, bár valójában inkább rombusz alakú szemük van a kiscicáknak) - tündéri kis pockok voltak. S az első ingadozó, dülöngélő lépteik, amikor dőltek-borultak, újra felálltak, kezdték elölről, majd teljesen kifáradva bújtak anyjukhoz szopikálni egy-egy fizikai megpróbáltatásos sorozat után, s úgy ki voltak purcanva sokszor, hogy már az elején bealudtak...
Most már nevet is kaptak a cicák. A kis fekete, úgy tűnt, Mirci mása lesz, csak egy kicsit tohonyábbnak és vaskosabbnak tűnt - ami nyilván még természetes, hisz dagi kiscica volt még -, és amiatt, hogy menés közben úgy látszott oldalról, hogy a feneke fentebb áll, mint a nyaka, ezáltal valahogy olyan macis volt, így hát rajta maradt a Medve név. A kis sárgás-barnás cirmos teljesen oroszlánképpel rendelkezett, nem volt babaszépségű arc, hanem inkább hosszúkás formájú - egyébként apja, Bandi kiköpött mása volt.
S ha már Bandit említem, itt közbevetőleg jegyzem meg, hogy Bandi közben odaszokott a házhoz, teljesen megszelídítettük, enni is kapott, hagyta magát simogatni, és időnként a házba is bejött, szunnyadt egyet-egyet néha egy széken, kipihenni a fáradalmakat. A hatalmas, buckófejű tigrist évekig magunkénak mondhattuk, bár szerintem alapból nem kóbor macska, inkább kétgazdás cica volt... Úgy gondolom, azért tartózkodott szinte mindig nálunk, mert eredeti otthonában ő "csak egy macska volt" a háznál, aki fogjon egeret leginkább... nálunk pedig szeretetet is kapott. Imádta, ha simogatjuk, hálásan nézett ránk mézsárga szemével, és igen buzgón, férfiasan dorombolt. Legalább 5-6 évig dekkolt nálunk, s a későbbiekben volt, hogy nemegyszer négy cica aludt az ágyamon, tulajdonképpen az egész család... nekem úgy kellett a kívánt formulára igazítanom magam az ágyamon, hogy elférjenek a macskák, nehogy már kényelmüket megzavarjam, ha netán előbb elhelyezkedtek az ágyon, mint én... Egyszóval, a kis cirmost, elsősorban oroszlán kinézete miatt Leónak hívtuk.
A két kis vadállatnak elegendő szopnivaló akadt, mégis előfordult, hogy kis kezükkel turkálgatták lefelé a másikat, nehogy kevesebb tej jusson saját gyomrukba... Ha Mirci megelégelte a nyüzsgést, hatalmas mosdatásba lendült, azzal fékezve le a kicsik dinamikus forgolódásait. Úgy el tudtam nézegetni, ahogy nagy cicám egyik tappancsával ellentmondást nem tűrően leszorítja az egyik makkát, s olyan erővel kezdi nyalni, hogy néha már elkezdtem (volna) aggódni, ha nem lettem volna benne biztos, hogy Mirci, az anyjuk, csak tudja tán, mit csinál... időnként teljesen összelapult a kiscica, lenyalt szőre bőrként tapadt a testére, vagy fejét teljesen hátranyalta az anyja... s ha végzett, ugyanezt kezdte elölről, a másik cicával. De soha meg sem nyikkantak a kicsik emiatt.
Telt-múlt az idő, s láttam, a kíváncsiság és a fokozódó testi erőnlét hamarosan meghozza gyümölcsét: a kiscicáknak kevés lesz már a hely, nagyobb mozgáslehetőségre vágynak rövidesen, s a világ is arra vár, hogy általuk is felfedeződhessen...

(A fotók nem sajátok, neten való keresgélés eredményei - melyeket köszönök.)

Mirci felnő

A Mirci 2. része 2009 januárjában jelent meg A macska magazinban. A fotók szintén nem az enyémek - Mirci 1970-es születésű volt... -, neten kerestem hasonló cicát, köszönet értük.

Mirci felnő

2.

Mircivel szebb volt az élet. Nem tudom, honnan jött el és hogyan, miért, de az biztos, hogy nem régóta kószálhatott, hiszen selymes, fekete bundája csak úgy ragyogott, s az, hogy nem félt az emberektől, sőt: bizalmas, kedves, barátságos volt, az is mutatta, hogy jól szocializált, hogy valahol szerették... Ott a környéken hiába kérdeztük meg az embereket, senki nem tudta, hova tartozik. Nem volt annyira jó az a tudat, hogy talán valahol, valakinek nagyon hiányzik... Aztán egy idő után nem is igazán akartam, hogy nagyon kérdezősködjünk tovább. Hiszen valahogy elkóborolt, és valljuk be, azért Mircinek szerencséje is volt... ez az elkószálásos történet sokkal rosszabb véget is érhetett volna, mint hogy mi befogadtuk...
Olyan könnyen és észrevétlenül illeszkedett be közénk, mintha ide született volna. Tetszett, hogy bár kedves, szeretetteljes cica, mégsem lekenyerezhető, független egyéniség volt. A simogatás is csak addig kellett neki, amíg ő akarta, de ha menni akart, ment.
Hamarosan már rendszeresen kikéredzkedett a dolgára, s megfigyeltük, hogy még mielőtt produkálna valamit, első dolga az volt, hogy az eperfához szaladt, s a fatörzsnek nekifeszülve jól megkapargatta azt... Mikor így kiengedtük, utána lestük is rendesen, míg vissza nem tér. Eleinte kinn aludt a konyhában, volt neki egy kis bélelt kosara... ágyba engedni nem volt szabad, bár nagyon vágytam rá, hogy alvás előtt simogathassam és doromboljon nekem... de úgy éreztem, pont elég ajándék volt az is, hogy megtarthattam ezt a cicát, és éppen elég nagy szó, hogy apám, elveit feladva, engedett... azóta is tudom, hogy ha valaki a kisujját nyújtja, elégedjünk meg annyival, és ne akarjuk rögtön az egész karját.
Én folyamatosan késztetést éreztem, hogy kifejezhessem Mircinek, mennyire szépnek tartom és szeretem, meg hogy mit jelent nekem. Elnézegettem sokszor, ahogy jellegzetes "egyiptomi" módon ült, távolba nézve, csaknem mozdulatlanul... nagyon tetszett elölről, ahogy néztem két kis finom lábacskáját, köréjük kanyarodó farkincáját, értelmes, sárga holdszemeit, hosszú bajszocskáit... magasra emelt fejéből tündéri kis arc tekintett a világba. Hátulról is roppant formás volt, ahogy ült, kis kerek hátsó, magán körbekanyarodó farkinca, kecses nyakon a kis fekete cicabuksi...
Rendszeresen úgy tanultam, hogy ölemben volt Mirci. Kis, fekete tekercsként feküdt, s kezem ösztönösen járta bundáján becéző útját. Néha kis szünetet tartott alvás közben, olyankor felült, ásított párat, és nagy dorombolással jól megdagasztott...
Játszottunk is sokat. Nem volt még olyan, hogy bolti macskajáték, ugyan... házi gyártmányú dolgokkal játszott, általában szerette a madzagos, húzgálható dolgokat, paskolgatnivaló parafa dugókat, zörgős apró tárgyakat, de vidáman eljátszogatott akár alma- vagy kukoricacsutkával, szárazkenyér-darabbal is.
Emlékszem, egyszer volt egy balesete... Nálunk a konyhában úgynevezett sparhelt volt. Nemcsak a sütés-főzést, hanem a helyiség bemelegítését is szolgálta. Egész felülete vas, mindig azon főtt-melegedett az étel, de ha más nem, a vizesfazék mindig tele volt vízzel rajta, hisz nem volt belső vízvezeték vagy bojler a házban. Mirci egyetlenegyszer ugrott fel a tűzhelyre... már későn vettük észre, nem lehetett megakadályozni. Egy pillanatig látszott az arcán a megrökönyödés, aztán mintha darázs csípte volna, úgy ugrott le... szegényke elvonult a sarokba, ahol szó szerint sebeit nyalogatta... sérült kis talppárnácskáit. Nagyanyám tejföllel kente be neki, ami persze szinte felesleges volt, hiszen folyton lenyalogatta.
Egyszer majdnem elvittem magammal az iskolába. Reggeli rohanás előtt már nem néztem a táskámba, csak becsatoltam, vállamra kaptam és rohantam a buszhoz. Útközben csak gyanús lett a furcsán kigömbölyödő táska, és valami tőlem független mocorgás is eljutott az agyamig... hazaszaladtam, a buszt már persze nem értem el. Otthon kinyitottam a táskámat, s Mirci, mintha mi sem történt volna, kiugrott, s engem szinte levegőnek nézve elkezdett nekem háttal, fölényesen mosakodni... hát igen, a mosakodás mindenekfelett, minden körülmények között az első! Főleg, ha zavarunkat akarjuk oldani...
Következő évben meghalt szegény nagymamám, s akkor az ő szobáját megörököltem. Addigra Mirci már olyan családtag lett, hogy érdekes módon senkinek semmi kifogása nem lett aztán az ellen - mikor kiderült -, hogy velem alszik...
Ahogy a fekete lánycicáknál általában lenni szokott, Mirci sem lett nagy súlyú, nagy termetű soha. Kis, filigrán felnőtt cicává nőtt és maradt, nagyjából 3,5 kg-mal.
Sajnos, abban az időben nem volt köztudatban az, hogy macskát is lehet orvoshoz vinni... borzasztó ezt mondani, de akkori viszonylatban a macska szinte fogyóeszköz volt. (Sőt, sok helyen még mindig az.) Én is már csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy macskát is lehet oltatni például! Azt meg, hogy ivartalanítás, mint szót sem hallottam házimacskákkal kapcsolatban, sem otthon, sem semmilyen ismerősi környezetben.
Így elkerülhetetlenül bekövetkezett, hogy következő évben, nyár elején Mircinek kiscicái születtek. Ismertük az apukát is. Hatalmas fejű, szép arcú, kicsit viharvert, sárgás-barna cirmos járt udvarolni (szó szerint) hozzá. Őt Bandinak hívtuk, s néha, ha már ott volt ő is abban az időszakban – és utána is sokszor - az udvaron, hát neki is vittünk esténként egy kis kaját...
Mirci szülését eléggé megszenvedtük. Mikor már éreztük, hogy közeleg az idő, akkor anyukám beállított a konyha és kamra közt álló, régi, már nem rendeltetésszerűen használt konyhaszekrény ajtós részének aljába egy nagy dobozt, kibélelte, és az ajtaja állandóan nyitva állt. Néha meg is mutattuk Mircinek...
Mikor eljött az idő, Mirci elkezdett utánunk járkálni, miközben panaszosan nyávogott. Olyan beszédesen és rémülten nézett, szerettem volna megnyugtatni, hogy értse, tudom, miről van szó, és nem lesz semmi baj... legalábbis reméljük. A gond az volt, hogy szerintem ő maga sem tudta, mi ez, mi baj van ővele, csak azt érezte, hogy fáj. Folyamatosan tessékeltük a szülődobozba, s ott lefeküdt, simogattuk... de ahogy felálltunk, már ugrott is kifelé, és kezdődött elölről a cirkusz. Anyámmal felváltva játszottuk az ápolószerepet...
Ez így ment egész délután, este, és még mindig nem volt semmi... aztán én mondtam anyámnak, feküdjön le, majd én itt ücsörgök még egy kicsit. Odaültem a sámlira a konyhaszekrény elé, időnként simogattam, beszéltem hozzá, s Mirci a dobozból nézett kifelé rémült, kerek holdszemekkel, szaporán lélegezve, de legalább ottmaradt!
Aztán be kellett mennem valamiért a szobámba, s mikor kijöttem, láttam, hogy Mirci természetesen utánam jött, és hogy mindenütt tócsa van - elment a magzatvíz... Jaj, istenem... én sem voltam ám még 15 évesen a helyzet magaslatán, mit is kéne tenni... némi jó tanács is jól jött volna, de más volt akkor még minden. Hogy érzékeltessem az akkori helyzetet, elég az hozzá, hogy az egész hosszú utcánkban csupán egyetlen házban volt vezetékes telefon, utcai fülke meg úgy vagy 20 perc járásra... mindenesetre betettem a cicát a dobozba, és akkor eldöntöttem, nem fekszem le, nem állok innen fel, amíg meg nem szülünk...
Így is történt. Folyamatos simogatás és nyugtatás közben, éjjel 11 és éjfél között megszülettek az utódok... Újszülött viszonylatban és önmaga kicsiségéhez képest aránylag nagy cicáknak adott életet Mirci. Ketten voltak: egy fekete kislány és egy sárgás-barna cirmos kisfiú cica szopikáltak párhuzamosan egymás mellett Mirci pocakján, aki fáradtan, kimerülten, de megnyugodva, békés, büszke tekintettel nézett fel rám a dobozból...

Mirci otthonra lelt

A következő történetem 2008 novemberében jelent meg A macska magazin aktuális számában. Úgy éreztem, nem hagyhatom ki azt, hogy saját gyerekkori első macskámról ne írjak. A képek, sajnos, nem róla készültek, hiszen még a Szmena-8 fényképezőgépemet is csak 19 évesen tudtam megvenni... De kerestem olyan fotókat a netről, melyek Mircihez leginkább hasonlatosak - köszönet a fotókért.

Mirci otthonra lel

1.

Egész gyerekkoromat végigkísérte az érzés, mennyire szerettem volna macskát. S bár kertes házban laktunk, simán elfért volna kutya, macska - mint ahogy később el is fért... - apám kijelentette, hogy nem. Mert hogy lakásba nem való állat. Azt ő is látta lelki szemeivel maga előtt, hogy hiába lenne a fogadalom, hogy az illető jószág "nem jöhetne be a házba", az úgysem lenne nálunk megvalósítható... Így maradtak nekem mindig csak a szomszédok macskái... valamint a gyerekkori, falun töltött nyaraimon a nagyszüleim vörös cicája, Zina. Végül is nem panaszkodtam, hisz évente két és fél hónapig volt cicám, de azért sóhajtoztam egy saját macska után...
Már nyolcadikos voltam, mikor iskolából hazafelé menet, a mi utcánkban, egyszerre csak megláttam... őt! Pont olyan volt, amilyet mindig is elképzeltem magamnak. Kis süldő macska, fényes, fekete bundával, citromsárga szemekkel ült egy kerítésoszlopon, és nézett a világba... Tőlünk két házzal odébb, csak épp a másik oldalon.
Természetesen lelöktem a táskát, és elkezdtem simogatni. Hagyta, szelíd volt. Szívem szaporán vert, mikor a cica elkezdett dorombolni... egyszerűen képtelen voltam otthagyni, a cica sem mozdult a kerítésoszlopról.
- Nem kell nektek ez a cica, Magdikám? Itt ült egész nap! - szólt a házból kilépve Bana néni.
- Hát nem a néniéké?
- Nem hát! Mondom, itt ül, egész nap. Még enni se jött le, hiába hívtuk...
- Tessék várni, hazaszaladok, megkérdezem... - nyögtem lélekszakadva, az izgalomtól még a táskámat is kiborítva.
Gondoltam: "most vagy soha!"
Szüleim dolgoztak, csak nagymamám volt otthon. Egyszuszra hadartam el mindent, közben kértem, könyörögtem, rimánkodtam. Nagyanyám hallgatott, csóválva a fejét... majd így szólt:
- De hát tudod, hogy apád...
Rám nézett, s nem tudom, mit láthatott, mert így folytatta:
- Jól van, hozzad. Megnézem, aztán majd eldöntjük.
Akkor már picit nyeregben éreztem magam... ha ez a cica egyszer itt lesz, innen én ki nem engedem! Szaladtam a kerítéshez, kiabálva:
- Bana néniiii! Elhozhatom! - Azt a lehetőséget meg sem említettem, hogy "csak megnézni" vihetem el...
A cica még mindig ugyanúgy ült, mint egy apró, mégis méltóságos oszlopdísz. Nem ugrott le, nem szaladt el, pedig idegen vagyok, zajjal vagyok... miért nem? Miért hagyja magát simogatni, hogy lehet az, hogy megfoghatom? Még ilyen cicát nem láttam... Megfogtam, leemeltem, magamhoz szorítottam. Annyira, de annyira boldog voltam!
Nagyanyám ölbe vette, leült vele az udvari lócára. Megnézte a szemét, fülét, valahogy még a szájába is benézett... felemelte a farkát; gondolom, konstatálta, fiú-e vagy lány. Lány volt...
- Hát, jobb lett volna, ha fiú... - mondta szárazon, mosolytalanul nagyanyám, időnként még mindig csóválgatva a fejét.
Bennem az ütő is megállt: "de hát csak nem azért nem lesz cicám, mert lány?"
- Mit szól majd apád?
Ebben a kérdésben a válasz is benne volt... ezek szerint lesz cicám! És apámat majd megpuhítjuk... talán. Nagyanyám kezembe adta a cicát, és bement a konyhába. Belülről kinyitotta az ablakot és szólt nekem, hogy rakjam az ablakpárkányra a macskát... persze ezt én nem értettem, de nagyanyám ezzel nem foglalkozott - így kell, és kész.
Odaraktam a cicát, ő meg beugrott a konyhába... ezzel el volt intézve. Mint később megtudtam, ez egy népi szokás - babona? - volt a régi öregek közt, hogy a házhoz hozott, házhoz került macska akkor lesz jó (egerésző) macska, ha ablakon át engedjük be a lakásba.
Nagyanyám melegített neki egy kis tejet. Kis kölyökpárducomat melléraktam, megszaglászta, majd lefetyelni kezdett, én meg megdicsőülten néztem. Olyan formás volt, olyan szép, és hihetetlen, mennyire egyből otthon volt! Nem bírtam tőle elszakadni. Igazi, saját cicám van! Nekem! Én vagyok a világon a leggazdagabb - ilyen érzésekkel telt csordultig a lelkem.
Ugyanakkor éreztem, hogy hátravan még egy ütközet. Nagyanyám is feltűnően szótlan volt... de azért beállított a sarokba egy homokkal félig megrakott, régi tepsit, almosnak.
Először anyám jött haza.
- Te jó isten... mit szól majd apád? Mit adunk neki most enni? - dünnyögött, de megmelegedett a szívem, ahogy elkezdte simogatni Mircit. Mert addigra már nevet adtam neki...
Mirci megszagolt minden kezet, amely hozzáért. Így tett öcsémmel is, aki valamilyen szakkörről jött éppen haza. Szájtátva nézte a cicát, majd zsineget kötött egy papírdarabra és húzgálni kezdte előtte. Mirci vette a lapot, s egy fél órányi aktív játék után kidőlt a folyamatos mozgásban alaposan megfáradt kiscica. A sámlin aludt el, nem látott, nem hallott... álmában picit néha megrezzentek tappancsai, füle, bajsza... úgy gyönyörködtem benne.
Apám vidéken dolgozott, vonattal járt nap mint nap, így ő ért haza a legkésőbb. Fizikai munkát végzett, új házakba vezette be a villanyt megyeszerte. Meglehetősen elfáradva ért mindig haza, de nem volt jellemző rá, hogy rosszkedvet is hozzon magával. Szeretett nagyon bennünket, de az elveit ritkán adta fel, eddig talán soha.
- Hát ez meg micsoda? - kérdezte, és megállt a sámli előtt. Megállt vele a lélegzet is, és olyan csend lett, hogy szinte hangja volt... Nyolc szempár meredt rá, és vártuk a végítéletet. - Megmondtam, hogy nem lehet a házban macska, nem? - nézett körbe az arcokon.
Nagyanyám engesztelő, anyám "egyetértő-de-minket-védő", öcsém kérdően csodálkozó arckifejezésén egyenként megállapodott a tekintete. Majd rám nézett:
- Ugye, te voltál?
Lehajtott fejjel, égő arccal vártam a szidást, miközben hevesen dobogó szívvel néztem a sámlit s a rajta édesdeden, nyugodtan alvó pici kis jószágot.
- Igen... - suttogtam. - De apu... elmesélem... ez a cica ott ült egész nap a kerítésen... nem jött le senkinek... ő engem várt... egyből engedte, hogy simogassam és hazahozzam... és különben sem kérek semmit majd születésnapomra sem, meg karácsonyra sem, meg soha semmi mást... csak ezt a cicát... ez mindent pótol... és...
Még folytattam volna, de közben Mirci felébredt. Teljes hosszában - ami azért nem volt túl sok - oldalára dőlve hatalmasat ásított, majd hanyatt fordult, úgy nézett fel sárga holdszemeivel a körülötte összegyűlt embertömegre. Egyáltalán nem zavartatta magát. Felült a sámlin és apró mancsával mosakodni kezdett. Úgy ült ott, mint egy kis Kacor király.
Apám arcán mosoly futott át. Nem szólt, csak egyik hatalmas kezét a fejemre, a másikat pedig Mirci orra elé tette, majd simogatni kezdte... azt hiszem, ekkor sírtam életemben először hálával teli, megkönnyebbült örömtől.