Hasi, mellkasi CT

A macskák, de különösen Haramia nagyon ért hozzá, mikor lenne némi nyugalomra szükségem, mert akkor szándékosan pokoli rossz és nem hagy aludni. Most is így volt... Állandóan táncolni kellett hozzá ki, közben majd' megfagy az ember, mikor egy szál éjszakai pólóban jönni-menni kell, hol etetni, hol almozni, hogy fogja már be a száját és ne sertepertéljen rajtam!
Tényleg idegölő. A változatosság kedvéért úgy 4 után Honesty is megéhezik és halkan szenved a fejemnél... ááááá!
Pedig direkt igyekeztem magamhoz képest korán lefeküdni, de már akkor is hiperkedett Haramia, ugyanaddig nem tudtam aludni, mint amikor magamtól fekszem le 1 óra körül...
Egyszóval alig pár óra szedett-vedett alvás után keltem fél 5 körül, és szünet nélkül tettem a dolgom, amit kellett. Éhgyomorra kellett menni, szóval nem foglalkoztam a szívgyógyszerekkel sem.
Meglehetősen szar volt a közérzetem, viccen kívül úgy éreztem magam, mint aki a vesztőhelyre készül. Ilyenkor halálkomolyan felmerülnek bennem dolgok... hogy nem kéne-e véget vetni mindennek valahogyan. Iszonyúan, halálosan kifáraszt ez az egész.
A fél 7-es 22-eshez mentem ki, vaksötétben. Dani mondta ugyan, hogy elkísér, de én nem voltam ebben 100%-ban biztos, mert éjszakás, reggel 6-ig dolgozik, ilyen szempontból végül is jó, de mi van, ha nem ér ide? Vagy nagyon fáradt? Nem kötelező ez.
Nem nagyon akaródzott az utcán telefonálni, míg vártam a buszt, gondoltam, hogy ha tud, akkor odajön. Nem jött, tehát busz, és már nemsokára le is szálltam a Pesti utcán. Gyaloglás a Kenézybe, közben a frász majd' kitört.
Beérve a kórházba olyan érzésem volt, mint amikor télvíz idején jártam 6-ra a nyomdába. Még minden alszik, félig éjszaka van, még nem indult be semmi...
Megkerestem a CT-t, és láttam, hogy már páran ott gyülekeznek. Én is leültem egy székre, és halálraváltan játszottam a haldokló oroszlánt.
Egy idősebb hölgy szólított meg, aki mellettem ült, vele beszélgettem pár szót, a fizikai meg lelkiállapotomról is. Lassan szállingóztak a dolgozók is, meg hát a további betegek. Nem is gondoltam, hogy itt ennyi embert berendelnek hajnalra. Van, aki vidékről jött be reggel 7-re, ki is voltak akadva jópáran.
Olyan negyed 8 körül kinyitották a felvételis ablakokat, de már sokan sorban álltak, ennyi ember mögé besorolni nekem a rosszullétet jelentette volna. A hölgy mellettem sorba állt, hívott engem is, de mondtam, hogy ülve kivárom a sort. Viszont mikor ő került sorra, hangosan odahívott engem is, és szólt a többieknek, hogy nem vagyok jól -- senkinek nem volt ellenvetése. Még az előttem lévővel foglalkoztak, mikor megfogta valaki a vállam -- hát, Dani volt! Utánam két busszal jött, ilyenkor még 10 percenként járnak a buszok. Nem tudta, hogy mi van, utólag láttam, hogy 3 nem fogadott hívásom is volt, amit valószínűleg a buszon nem hallottam, mondjuk, le is volt halkítva. Ő ugyanis egyáltalán nem felejtette ezt el, ő úgy tudta, hogy én fél 7-kor indulok, és nem fél 7-RE a buszhoz. Itt pedig megkérdezte a betegfelvételt, hogy merre van a CT...
Szóval immár itt volt Dani is.
Közben következtem, a pasi mondta, hogy nem tévedés az, hogy két ugyanolyan papírt is ki kellett töltenem, ui. két vizsgálatom lesz. Láttam, hogy printelget dolgokat, mint kiderült, megtalálta a hasi MR leletét, azt is kiprintelte -- én pedig magammal hoztam a sajátomat, mivel azt kérték, de így egyáltalán nem kellett beadni. A lemezre egyáltalán nem volt szükségük.
Utána mondta, hogy szemben lift, menjünk fel az első emeletre, ott a röntgenjelentkezésnél adjam be a papírstócomat, amit most ideadott, és majd szólítanak.
Azt gondoltam, hogy előzőleg lesz egy beszélgetés, ahol én majd elmondom, hogy mi a helyzet ezzel az ivással. De nem igazán volt. A papírok beadása után azt mondták, jobbra üljek le és várjak. Később gyanús lett, hogy hát hiszen itt ez ugyanaz a hely, ahol a laborra szoktam várni, ugyanott adtam be a papírt a laborral szemben, ahol a mellkasröntgenre ill. a hasi UH-ra is beadtam, ha oda volt beutaló. Most ez hasi és mellkasi CT -- de hol van itt a CT?
Még lent mondták a már tapasztaltabbak, hogy nem leszünk ilyen sokan, mint ott összegyűltünk, majd meglátom: fele itt marad, felét meg felküldik az első emeletre.
No, mondtam Daninak, hogy lejjebb megyek a következő jobbra ágazó folyosóra, szétnézek. És bingó! Az elején raktár meg ilyenek, de továbbmenve megláttam, hogy CT-vizsgáló, ez, az, meg kiöblösödött a folyosó, ahol ilyen váróféleség volt csappal, körben székekkel, itt-ott megtörte a széksort egy-egy kisszekrény. Ott már ültek emberek. Na, szóltam Daninak, hogy megtaláltam a helyet, hálisten, hogy nem itt várakoztunk délig!
Ott beszélgettem a többi várakozóval, már egy néninél ott volt a kancsó és igen aktívan iszogatott! Jaj, istenem...!
Elmesélte, hogy ő már évek óta ezt csinálja. Neki béldaganata volt, és elég gyakran küldözgetik ide is, meg hát más helyekre is még mindig!
A lánya is ott volt vele, ő mesélt még dolgokat, hogy a mama is így volt, ahogy én, hogy nincs étvágya, nem tud enni, és hogy ez elég sokáig eltart! A mama is mondta, hogy neki 2-3 évig is így volt! Pedig mondjuk, olvastuk, hogy 1000 főből 1-re esik ilyen csapás, és igaz lehet, mert február óta magamon kívül nem találtam -- pedig százakkal beszélgettem folyamatosan! -- ilyen hányósat, nem evőset, anorexiást. Most a néni akkor talán a második, rajtam kívül, ha ugyanazt érti a nem evésen, mint én.
Nem kellett túl sokáig várni, 8 órakor egy hölgy (nem tudom a titulusát) kihozott egy fedett kancsó vizet egy műanyag pohárral. Tehát semmi elbeszélgetés vagy ilyesmi. Én viszont előadtam a problémámat a hölgynek, aki hála a jó istennek, nagyon megértőnek mutatkozott!
Mondtam, hogy anorexiás vagyok, 16 kilót fogytam nyár végére, nagyon legyengültem és azóta sem ment vissza semmi, sőt; mivelhogy megváltozott az ízérzékem, nem jól érzem az ízeket, emiatt egyáltalán alig van valami, amit meg tudok enni, de abból is irtó keveset. Így a csapvizet egyáltalán nem biztos, hogy inni bírom két liter szintjéig -- tehát a kérdésem az, hogy mi van akkor, ha ennyi nem sikerül? Mert ha ez probléma, akkor inkább előre szólok, hiszen van olyan, hogy valaki alkalmatlan egy vizsgálatra.
A hölgy mondta, hogy nyilván meg kellene inni, mert a lényege, hogy a belek elkülönüljenek és jobban látszódjanak a víz+kontrasztanyag hatására, de hát ha valaki nem bírja meginni, ezt ők nem tudják erőltetni. Mondtam, hogy a doktornőmnek én ezt mondtam, tudja is, mégis elküldött ide, azzal, hogy nem baj, annyit igyak, amennyit bírok. No most, ez a hölgy is ezt mondta, hogy próbáljak azért minél többet, de nyilván nincs értelme annak, hogy leerőltetem, aztán meg kihányom.
Ezáltal kicsit meg is nyugodtam, és elkezdtem iszogatni. Úgy 5-10 percenként megittam egy félpohárnyit. Lassan, és csak pár kortyot, vigyázva, hogy nehogy elkezdjek öklendezni, mert onnan aztán vége. 55 percig ihattam, 9 előtt már szóltak, hogy menjek. Nagyon büszke voltam magamra, mert szerintem úgy 1 liter 2 dl vizet megittam! Az utolsó pohárnyit odabent kellett meginni.
Csak a pulóvert kellett levenni, a póló, farmer maradhatott, illetve ez utóbbit le kellett combközépig tolni. Így feküdtem le, majd a jobb karom vénáit vizsgálták -- a megszokott egyetlen szuperáló könyökhajlat-vénámba kaptam a tűt és rá a csövet, melyen jött a kontrasztanyag.
Járkált a gép velem előre és hátra, fejem fölött a szerkentyű kör alakú fedélrészében villóztak a fények, közben hangszóróból kaptam az utasításokat, hogy mikor lélegezzem be, tartsam bent a levegőt, majd míg átment velem a gép a fejrészen, akkor szóltak, hogy lélegezhetek. Ez is olyan utolsóperces volt, mint az MR-nél, hogy épp csak kibírja az ember megfulladás nélkül (legalábbis én). Egyik alkalommal mondta a hölgy, hogy melegséget fogok érezni és vizelési ingert. Úgy is lett, sőt. Én egyenest azt éreztem, hogy bepisiltem! De hálistennek, nem!...
Ennek a végén leszedték rólam a csövet, kivették a tűt és leragasztották a karomat. Úgy 5 percig tartani kellett behajtva a karom, majd szóltak, hogy ezzel még nincs vége. Gondolom, ez volt a hasi CT, és még következett a mellkasi. Az már sokkal rövidebb volt és nem kellett hozzá tű meg cső meg kontrasztanyag...
Mikor vége lett, valósággal eufória lett rajtam úrrá, hogy vége, túlvagyok, hihetetlen, de sikerült az anorexia ellenére!
Dani is megdicsért, meg a többiek is, hogy ügyes vagyok, hogy sikerült több mint felét meginni a víznek!
Ezek után Danival a gyógyszertárba mentünk, ahol kiváltottam a tápszert.
Itt derült ki, hogy nem igazán úgy van, ahogy a doktornő mondta, hogy én összeválogathatom több fajtából a tápot -- előre összeállított csomag van, két ízesítéssel ebben a kategóriában. Málna-joghurt és vanília-citrom. Ezt kapom. Van-e, aki segítsen, mert ez elég nagy súly! Hát persze, szerencsére Dániel itt van -- épp belefért a hátizsákjába a doboz!
Ezután a Pesti utcán megvártunk egy 24-est és hazamentünk. Danival kipakoltuk a tápszert, Szilvinek elmeséltük, mi volt. Ezután Dani hazament hálni.

Egy fél órát ledőltem, mert kicsit gyengének, illetve furán éreztem magam.
Aztán leücsörögtem a gép mellé, megnéztem a tegnapi Elifet és elvoltam...

Este BK, majd a Szulejmán, de ez utóbbit nem ártana még egyszer megnézni, mert bár ilyen nemigen fordult velem elő egész évben, de behunytam néha alatta. Amúgy tényleg szinte soha nem szoktam, nem szeretek tévé előtt elaludni, sőt, nem is bírnék szerintem pár percnél tovább aludni, ha szól a tévé, de most úgy látszik, kivoltam, vagyis hát megviselt ez az akció.