A legtöbb gyerek beérkezik, 1-2 infúzió után mintha sosem lett volna beteg, és már aznap vagy másnap legkésőbb hazamehet. Legalábbis most Szilviék leginkább ezt tapasztalják.
Kiürült délutánra körülöttük a szoba, de pár percig sem élvezhették a csöppnyi szabadságot, a megszokott, belakott szobát; már jöttek, hogy ripsz-ropsz, költözniük kellett egy kisebb, kevésbé praktikus szobába, ahol meg épp lett egy üres ágy...
Nagynéni ott volt és segített áthurcolkodni. Ő szépen kérte volna is, hogy maradhatnának ott, de nem volt lehetséges: a szabály az szabály.
Továbbra is megfigyelés, nyomkodás, infúzió. Most már jobban hajlanak rá, hogy nem vakbél.
Állapot nem változik, nyűgös, keserves, nyöszörgős, kaholós.
Az emberek többsége rohanna haza a kórházból inkább, de tudjuk, hogy Bencének itthon sem volna jobb, ugyanez lenne. A kórház meg mégiscsak biztonságot jelent. Ráadásul mi oly keservesen tudunk fizikailag bejutni, hogy az ember, ha egyszer bejut valahogy, nem igazán rohanna haza, ha nincs teljesen rendben.
Bármennyire is jobb otthon lenni, ha bizonytalan minden. Bármennyire is kényelmesebb, nyugodtabb az ember itthon, inkább választja a nélkülözést, kényelmetlenséget, lemondást és hiányérzetet, ha van esély rá, hogy ott meggyógyulhat a gyerek.
Holnap új hét kezdődik, hátha lesz már valami. Örökké csak nem maradhat így...
Bár igyekeztem takarékoskodni a mobilkártyával, estére újra lement róla a péntek éjjel feltöltött 3000.
István töltött rá nekem, és kitaláltuk, hogy ez a konkrétum tudható be majdani Valentin-napi ajándék gyanánt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése