Vasárnap délelőtt

Úgy jött ki a lépés, hogy most a 10 órás misére mentem fel busszal a Szent Annába.
Rég nem jártam itt, pedig anno itt voltam "honos". Ide jártunk gyerekkorunkban keresztanyámmal, itt elsőáldoztunk. Daninak is itt volt a keresztelője -- Szilvié a Szent Lászlón volt, mert akkor még szüleimnél laktunk és az a rész oda tartozott --, valamint az egyik elsőáldozása. Azért egyik, mert másik is volt: hittanra a lakótelepünkön, misére az ott kialakított kápolnánkba járt, és ott is rendeztek nekik annak idején egy második, "házi" elsőáldozást, miután a plébániai megvolt. A bérmálkozása idején már megépült a templomunk.
Felavatása után természetes a helyi odatartozás, logikus és praktikus is, hogy az ember a közelibe járjon. De akkor is, úgy érzem, időnként IDE, a Szent Annába kell jönnöm.
Jó érzés néha Lőrinc atya ismerős hangját, természetes, saját élettapasztalati részletekkel is színesített prédikációját hallani; s míg nálunk, a Szent Családban inkább családi a hangulat, itt, a régi, díszes, monumentális székesegyházban kicsit emelkedettebb a légkör; néha kell, hogy ez érintse meg az ember lelkét... s annak az orgonának a hangja.
Balázs-áldásban is részesült ma is minden mise után mindenki, aki elé járult. Bencusra, anyukámra is gondoltam közben, ahogy a két kígyózó sor egyikébe beálltam...

Kifelé jövet újra megnéztem a torinói lepel hitelesített másolatát, mely 2011. június 1-je óta van a székesegyházban.
Vettem egy százasért egy képeslapot és egy könyvjelzőt is róla.