Emlékezések a temetőben

Kihasználtam az újabb hidegfront előtti esőmentes napot és csaptam egy körutat a temetőben.
Mindig olyan békés, megnyugtató, nosztalgikus érzések keverednek bennem ezeken a napokon.
E helyen két névnapos halottunk számára is tartoztam a látogatással (amúgy meg három névnapos is van, csak anyai nagyanyámért 90 km-t kellene utazni). Anyámnak is megígértem, hogy helyette is megyek, csak esőben-szélben nem akartam a napján menni, annak semmi értelme.
Ragyogó idő volt borússal váltakozva, időnként úgy nézett ki, bármikor eleredhet -- ám most nem hazudtak időjárás-jelentésileg, kellemes maradt végig.

Apukámnál van mindig a legtöbb tennivaló, ott mindig van mit gazolni, ott töltök a legtöbb időt.
Nagymamámnál hál' Istennek le van fedve a sír, csak egy kis rombusz alakú nyílás van rajta a vázáknak és egy tő virágnak, ott csak le kell sepregetni a sírt a rengeteg tűlevéltől.

Nagynénémnél a pici kis urnasírnál sincs túl sok tennivaló, pár szál gaz, a fejfa áttörlése, némi sír-körbeseprés a szokásos, mindenhol aktuális elszáradt virágok elhordásánál, tisztavíz-cserénél, új virággal való díszítésnél. Egy-egy hármas csokrot vittem hozzájuk.

Rajtuk kívül vittem 1-1 szál virágot Jucika és Zoli barátaim sírjaihoz és le is sepregettem azokat.

 

Útba eső ismerős síroknál is meg-megálltam; így pl. anyukám barátnőjénél és régi barátnőm apja és férje sírjánál. Ez utóbbi az első kapunál van, tehát a temetőn belül 1 buszmegállónyit gyalogoltam odáig.

 

Ugyanis elhatároztam, hogy azért is megkeresem soha nem látott apai nagyapám családjának "örök időkre megváltott" sírboltját. Régebben többször is jártam arra és le is fotóztam még papírképes időkben; viszont az utóbbi években kétszeri próbálkozás alkalmával sem találtam meg, amikor a családfa-kutatási akciónk miatt indultam a sírbolt megkeresésére. Most annyira szép idő volt és olyan kedvem volt mászkálni, hogy elhatároztam, újra megkísérlem. Pontosan tudtam, melyik részen van, ezért elképedve nyugodtam már csaknem bele, hogy ezek ellenére mégsem találom már megint, pedig fél órán keresztül pontosan azt a részt fésülgettem át -- közben keresve barátnőm apja és férje sírját is, mert tudtam, hogy átlósan egymás mellett vannak ezek a sírok, tehát ha bármelyiket megtalálom, az támpont a másikra nézve is...
E bolyongás közepette váratlanul bukkantam Szilvinek anno egy általános iskolai osztálytársa sírjára, akit közvetlenül nyolcadik után ért halálos baleset...:(

Aztán már szinte feladva a reményt ballagtam kifelé a sírok között az útra, mikor szinte pár sírnyira az úttól szemembe ötlött a saját vezetéknevem megsokszorozva. Megvan! Szerintem legalább 10 éve nem láttam már ezt a sírboltot; jól megnéztem, lefotózgattam, kell majd a családfához... Szilvi hogy fog örülni.:) Látszik, hogy senki nem látogat már errefelé, hiszen nagyapám annak idején kb. az én születésem után nem sokkal elvágta a szálat a családtól, de ez már megváltás volt nagyanyámnak és fiainak (apámnak és bátyjának) is.
Nagyanyám nem vált el tőle, mert abban az időben még a válás szégyen volt, még akkor is, ha mindenki tudta, milyen élete volt nagyapám mellett...
Azt tudom, hogy apai nagyapám, akit soha nem láttam, 8 éves voltam, mikor meghalt. Állítólag engem anno karjára vett, miután anyám hazatért velem a kórházból, és azt mondta: "Milyen furcsa kis manó...". Innen ered a családban-rokonságban mai napig használatos Manó becenevem. Mégiscsak maradt valami tőle nekem...

Nagyapám nevét -- mely már nem fért az elejére, ezért a hátulján olvasható --, "természetesen" (mint akár az általános iskolai tablóképemen az enyémet is) elírták, annak ellenére, hogy a szülei, testvérei nevét a sír első oldalán jól írták... A számtalan elírási változat szinte törvényszerűen megszokott már minálunk. Leggyakrabban a Jószai és a Jászay-Jászai elírások mennek, de Jókai-Jókay, Jósvai-Jósvay, Józsai-Józsay, Jónai-Jónay összes variációján sem lepődünk meg...

Arra emlékszem, hogy mikor nagyanyám meghalt -- majdnem 15 éves koromban, augusztus 21-én --, s én egyedül voltam otthon nyári szünetben, halála után másnap-harmadnap(?) egy nagyapámnak általam szintén nem ismert testvére csengetett be. Kinyitottam a kaput, és egy pici fekete néni, a nagyapám Jolán nevű testvére beszélt nekem -- alig tudtam felfogni, miről van szó -- arról, hogy ha apámék gondolják, ők, a nagyapám testvérei megengedik, hogy nagyanyámat a családi sírboltba temettessék. Ez nagy szó volt, amivel elismerték nagyanyámat és az ő jogát. Ugyanis ők még egy saját eltemetett testvérüket is kivétették a sírból annak helytelen jelleme miatt, hogy ők nem tudnak majd mellette nyugodni... Természetesen apámék nem éltek a lehetőséggel; nagyanyámat külön helyre temettették, nehogy már ne legyen holtában sem nyugta...
A nem családos testvérek már rég elhunytak, a családosok leszármazottaival nem volt kapcsolat. Csak a tények és a sok-sok irat tudata van, meg a szájhagyomány által őrzött családi emlékek...