Búcsú Kleofástól

 1993--2013

Aki nem tapasztalta ezt, nehezen képzeli el, de egy kétéltű is hozzá tud nőni az emberhez. Pláne, ha illető ember élete több mint egyharmadában az a kétéltű vele volt, ő gondozta, figyelt rá, gondoskodott szükségleteiről és relatíve kényelméről.
Aki nem tapasztalta, azt hiszi, hogy egy kétéltű -- finoman szólva -- nem valami okos állat. Nyilván nem az, ha macskához, kutyához mérjük. De a maga közegében, magához mérten igenis, meglehetősen okos tud lenni egy vörösfülű ékszerteknős is.
Megismeri a gazdi hangját, figyeli minden lépését és reagál rá. Ha éhes és meglátja a gazdit, határozottan jelzi. És ha a gazdi helyett nagyon-nagyon ritkán másra van bízva 1-1 etetés, a kétéltű képes nem enni, vagy csak nagyon ímmel-ámmal, később és keveset. Mert látja, tudja, hogy ez nem a gazdi.
Nagy különbség volt, ha én léptem a konyhába, vagy ha bárki más. Ha én, megvolt a lelkendező tiszteletcsapkodás, hangoskodás; míg ha más, akkor csak csendes figyelgetés.
Ha gondoltam arra, mennyi idős, mindig azt hittem, '92-ben vettük gyönyörű kis kitűzőként, mert azt tudtam, hogy Dani másodikos volt, mikorra teljesen kitört rajta az állatmánia és -szükséglet, s mivel súlyosan allergiás asztmás volt, szőrös vagy tollas állat szóba sem jöhetett. Akkoriban volt a Turtles rajzfilmsorozat, és orrba-szájba nyomták minden létező módon a teknőcöket: Daninak is volt több ilyen pólója, szabadidőruhája, ágyneműje, bögréje, radírja, füzetborítója meg később az összes figura kisebb-nagyobb méretekben -- minden, amit csak el lehet képzelni. Halomra gyűjtötte a kis sárga papíros, teknőcöket ábrázoló rágós göngyölegeket, még a földről is képes volt összeszedni.
Szombat reggelenként pontosan fél 8-kor egyszerűen muszáj volt nézni az RTL-en akkor lévő Turtlest, még az órát is felhúztam és nem aludtunk tovább, mert Dani képes volt egész nap duzzogni azért, ha nem keltettük fel és nem láthatta kedvenc sorozatát. Soha nem felejtem el az arcát, amikor moziban láttuk az első teknőcös "nagyfilmet". Az az ámulat, az a "megdicsőülés"...!:))
Egy szó mint száz, Dani kezdte a másodikat, Szilvi a hatodikat, amikor megvettük Kleofást és Tóbiást; ebből számoltam mindig ki, mennyi idős is Kleofás. Csakhogy nemrég konkrétan utánaszámoltam, és rájöttem, hogy '93-ban kezdte a másodikat, mivel hogy halasztott...
Előbb Tóbiást vettük meg, Dani odavolt a boldogságtól. Aztán jött az, hogy szegényke egyedül van... (katasztrófa!), és hát jött Szilvi is, hogy Daninak van, neki meg nincs... Na jó, oké, egy hét múlva Kleofás is megérkezett. Ekkor még kis pálmafás, önmagából kiképzett pihenődombos műanyag, bab alakú "medencéjük" volt. Gyönyörűek voltak, tényleg mint a kis ékszerek. Természetesen ki más takarította volna őket, mint én -- ez azért biztonságosabb volt így --, és ez végig így is maradt.
Pár hét múlva Tóbiás (soha fel nem deríthető okok miatt, hiszen ugyanazt kapták, ugyanúgy voltak tartva) páncéllágyulás következtében elpusztult, mire hazamentünk a napi melóból-suliból. Volt nagy sírás-rívás... Ekkor azonban már úgy gondoltuk, elegendő lesz a továbbiakban egy teknőc is, nem ragaszkodtak a gyerekek a "pár"-hoz.

Kleofás rohamsebességgel nőtt, hamar kinőtte a kis bab alakú műanyag medencét. Kapott rendes akváriumot, követ bele napozónak, vízmelegítőt, hőmérőt. Igyekeztem változatosan etetni, de pl. a zöldségeket soha nem fogadta el. Amíg elfogadta, rendszeresen gondoskodtam neki csirkemellről, halról, csirkemájról -- ezekből vékony kis darabokra vágott diónyi adagokat tettem alufóliába, majd fajtánként zacskókba téve lefagyasztottam. Ezenkívül a változatosságot még a bolti kaják is kiegészítették: szárított hal, fehér hal, mirelit apróhal, mirelit csiga, szárított rák, szárított marhaszív. A különböző színes vitaminokat nem igazán ette.
Etetéskor áttettem egy műanyag lavórba, hogy ne koszolja a vizét; de az akváriumtakarítást heti egyszer minimum meg kellett csinálni. Ez azért szükségtől függött, mert volt, hogy 2-3 naponként ki kellett tisztítani az egész hóbelevancot, mert sokszor mentem haza illatáradatra, mely annyira azért nem volt kellemes...
Ez néha tortúra volt és nem igazán hiányzott mindig a dögnehéz akváriumcipelési és aprólékos, minden kapcsolódó eszközt átsúroló szertartás, de mindig meg volt csinálva. Mert ha állatot tart valaki, ez is hozzátartozik, meg a felelősség. Az állatok nekünk vannak kiszolgáltatva, gondoskodnunk kell minden élethelyzetünkben róluk -- vagy a pótlásunkról, ha pl. kórház, nyaralás miatt én nem vagyok...
Sajnos, a teknőcöktől nagyon sokan hamar megszabadulnak... amint kényelmetlenné válik a tartásuk és már nyűg a gondozásuk, egyszerűen kiteszik, jobb esetben állatkertbe, tavakba viszik...
Én tudom, hogy Kleofással soha nem bírtam volna ezt megtenni, és biztos vagyok benne, hogy nem élte volna sokáig túl, ha úgymond, kiteszem a Békás-tóba... hiszen hozzászokott az ellátáshoz, relatíve egyenletes hőmérséklethez, hogyan tudott volna ő átállni egy önellátó-ragadozó életmódra? És nekem milyen lett volna a lelkiismeretem? Nem ő kérte annak idején, hogy megvegyük...
Dani, mikor elköltözött, felajánlotta, hogy elviszi magával Kleofást. Könnyíteni akart rajtam, tudta, mennyire fáj a gerincem, mikor cipelem az akváriumot... De nem engedtem, úgy gondoltam, nagyobb biztonságban van nálam. Nem mintha nem bíznék meg Daniban, de nem szokott hozzá a rendszeres gondozásához, óhatatlanul -- még néha velem is -- megtörténik, hogy nem figyel oda... nincs otthon és elpárolog a víz, ennek következtében a bedugott fűtőszál "felrobban" (volt ilyen így is, nem is egyszer; mikor Kleofás kitolta a fűtőszálat a vízből nagy mozgása következtében, s ez elég veszélyes szitu!); nem takarítja idejében, mert éjszakás és fáradt... szóval nem adtam. Mégiscsak az én békám...
Jó volt látni rajta mindig azt, hogy megismer, hogy ragaszkodik. Tudom, hogy én voltam neki az első számú. És igaz, hogy húzhatott volna jobb lapot is -- mert lehet hallani óriás akváriumokról, mi több, medencékről --, ahol sokkal szuperebb ellátásban, kényelemben részesült volna, de hát ezt egy szűk panelben nem tehetem meg. Azonkívül figyelembe kellett venni saját fizikai erőmet is -- csak akkora akváriumot tarthatok, amilyet elbírok. Szóval éppenséggel lehetett volna neki jobb is, de én bízom benne, hogy így is átlagon felüli teknősélete volt.

Kleofás ugyanis 20 évesen, 2013. szeptember 5-én estére végleg álomba szenderült.

Nem ért váratlanul, augusztusban már alig evett, később "téli álomba" menekülve egyáltalán nem (ez, mint megtudtam, nem függ évszaktól), csak onnan tudtuk, hogy él, hogy ha hozzáértünk, mozdult.
Utánajártunk és megtudtuk: a vörösfülű teknősöknél a téliálom-alvás bármilyen évszakban bekövetkezhet, ha pl. a vízkörnyezet pár fokkal hűvösebb lesz (nyáron a nagy hőségben általában a fűtőszál túlmelegíti az eleve 35 fokos lakásban a vizet, ezért mindig ki-be húzgáljuk, vagy lecseréljük kisebbre, hogy ne melegítse túl a vizet -- de eddig még Kleofásnál nem tapasztaltunk "téli álmot" semmilyen "beavatkozásra"). A "téli álom" általában nem probléma; van, aki direkt "telelteti" is a kétéltűt. Ilyenkor teljesen lelassul, szinte leáll az anyagcseréje. Csak így tudott még evés nélkül hetekig életben maradni. Viszont az a nem evés már előbb megjelent... 

Azt is megtudtuk, hogy a lakásban tartott vörösfülű ékszerteknősök élettartama 15-20 év. Kleofást 1993 novemberében vettük párhetesként. Most lett volna 20 éves, tehát szegénykém elérte az intervallum határát...
Életem jelentős részében játszott szerepet, rengeteg emlékem marad meg róla.
Legyen neki békés az örök tél.