Ma egy éve...

Ma minden egyéb dolgom, készülődéseim dacára róla szól a napom. Rá emlékezem.
Aki egy évvel ezelőtt, reggel röviddel 6 óra után utolsókat lélegzett, miután 5 hónapja nap mint nap róla szólt az én életem is. Akiről, tömérdek szenvedése ellenére mégis azt mondhatjuk, hogy könnyű halála volt -- álmában utazott át az életből a halálba.
Már az utolsó hetekben egyre többet aludt, egyre gyengült, egyre halványabban pislákolt élete lángja.
Halálát megelőző nap reggelén döbbenten észlelte, hogy nem tud mozdulni. Annyira sem, hogy felvegye az ágya mellett sűrűn csörgő telefont...
Hála a szemben lakó idős barátnőjének, aki reggel észlelte, hogy nincs felhúzva a redőnye -- neki, aki soha nem mulasztotta volna ezt el --, és sírva-aggódva hívott fel engem, hogy valami baj van...
Így néhány sikertelen telefonhívás után szélsebesen és nagyon rossz előérzettel hamarabb mentem hozzá, mint egyébként szoktam volt.
Odaérve ágyán keresztben fekve találtam -- nem bírt felállni... még segítséggel sem. Egész délelőtt küzdöttünk, máig nem tudom, hogyan sikerült felöltöztetnem és a szobavécére segítenem -- persze már későn --, s akkor újra öltöztünk... tisztába... órákig. Hiába akart segíteni, hogy arrébb mozduljunk centiről centire -- nem ment neki... és éreztem én is, hogy hiába az akaraterő és a most még kínkeservesen elért eredmény, hamarosan számomra is képtelenség lesz fizikailag mozdítani. Aztán valahogy felültettem, megetettem, a pár falat között folyamatosan el-elbóbiskolt, tiszta pillanataiban hitetlenkedés és döbbenet szólt belőle: hova tűnt minden ereje? Mondta, hogy keveset aludt az éjszaka, és nagyon álmos... És az volt a legfőbb problémája, hogy januárban, úristen, majd hogyan fogja beengedni az ételhordó fiút...
Mikor erőm végén segítségként felhívtam anyámat, ő már újra aludt... fel-felnézett, de mintha maga sem tudná, hogy ez még az álom, vagy a valóság...
Aztán anyámmal együtt óriási erőfeszítéssel, közös erővel még egyszer rásegítettük a szobavécére, ezalatt tiszta ágyat húztam, s átöltöztettük, bepelenkáztuk, ágyba raktuk.
Elrohantam a patikába, vettem néhány műanyag lepedőt, betétet... lerendeztem, hogy másnap reggel megyek az onkológiára a hospice-szolgálat és egyéb segédeszközök, gyógyszerek intézése érdekében... anyám addig ott volt vele, s megpróbált pár kanál húslevest beleerőltetni. Neki is csak sóhajtozott, hogy hogy mehetett így el az ereje, és hogy mi lesz most ővele? És már aludt is.
Ott maradtam éjjel 11-ig, mert azzal tisztában voltunk, hogy ha bármiért is emelni kell, azt ketten is alig bírjuk. Biztosak voltunk benne, hogy még kellhet ez a dolog éjszaka előtt, vártunk és csendesen beszélgettünk. De valóban csak azt láttuk, hogy nyugodtan fekszik, nem látszott rajta fájdalom. Az arcán, behunyt szemhéja mögötti szemmozgásán látszott csak folyamatosan, mintha álmodna... Úgy gondolom, ezek az órák, ez a délután-este-éjszaka volt a visszaemlékezés ideje... életére, múltjára.
Anyám éjjel 11-kor hazaküldött, nincs miért ott ülnünk ketten. Negyed 7-kor csörgött a telefon...
Szépen, csendben ment el. Anyám a fotelben ülve csak néha szendergett, hallotta, hogy lélegzik. Egyszer sem ébredt fel, nem beszélt, nem tanúsított sem fájdalmat, sem rosszullétet. És talán pont az volt a pillanat, amikor anyám egyszerre csak megérezte, hogy hiányzik valami... túl nagy a csend. Nem lélegzik. Bevégeztetett...
Rohantam át... s innentől az ezzel kapcsolatos száraz teendők intézésénél anyámmal még estig együtt voltunk... majd taxit hívtam neki.
Én még ott maradtam egy ideig. Innentől kezdve én intéztem az összes hivatalos ügyet. Előkeresve iratait, másnap a patológia... és pár nap várakozás, részben az újév miatt.
Aztán január 16-áig nem igazán volt olyan nap, amikor ne kellett volna intézni valamit... de hiszen ezt mindenki tudja, aki végigcsinált már temetést. Igazából rettegtem ettől a dologtól, soha nem csináltam még ilyet, pláne nem egyedül. Mindenhol, ahol jártam, 3-4-5 tagú, feketébe öltözött család intézte a temetést. Ez is nagyon rossz volt lelkileg, hogy nekem meg mindent egyedül... végig. Anyám szívesen segített volna, de tudtam, hogy nem bír. Az volt a leghatalmasabb dolog és segítség, amit tett az utolsó napon mellettem.
És annyi minden volt, amiről nem volt szabad elfeledkezni... az a sok rokon, ismerős, akivel beszélni kellett... intézni a nyugdíja lemondását, az egyházi szertartást, megírni a gyászbeszédet... gyászmisét kérni érte külön a mi templomunkban. S közben anyámmal egymásban telefonon tartani a lelket. Mai napig sűrűn eszünkbe jut, évfordulótól függetlenül az a fél év... s azok az utolsó napok.

A mai napon végig az a nap, a megelőző fél év és az azt a napot követő dolgok járnak az eszemben. Hogy milyen kegyes volt a Sors, hiszen lehetett volna sokkal hosszabb a szenvedés, sokkal keservesebb az addig vezető út, sokkal fájdalmasabb a halál. Sokszor megköszöntem már, hogy megadatott neki a könnyű búcsúzás a földi élettől. És azt is, hogy mekkora erőt, lelkierőt kaptam én kölcsön erre az időszakra... ezekre a hónapokra-hetekre-napokra...
Hihetetlen, hogy eltelt azóta egy év.
És ma este 6-tól újra "elhunyt Mária testvérünkért" szól a gyászmise...
Az örök világosság fényeskedjék neki.