Bencus is változott

Ahogy írtam, Bencus lebetegedett. Hétfőn már nem fogadták az óvodában. Láza ugyan nincs, és az orrfolyás és csaholás miatt lényegében folyton kitilthatnák, de rajta kívül szinte az egész csoportot. Bencus taknyos betegségeinél sajnos, se az elejét, se a végét nem lehet megállapítani, ezért most sem tudjuk, konkrétan hol tart.
Szilvi elvitte a délután rendelő orvoshoz (szerencsére sokkal közelebb van, mint amennyi távolságra én hordtam a sajátjaimat anno), nagyon "boldog" volt, hogy ebben a jeges hidegben kétszer kellett öltözködni-vetkőzni, reggel és délután... A doktornő megállapította, hogy bármilyen megfázásos vírusos fertőzés, kötőhártyája is van, de mint hallottam, a fél csoport egész múlt héten kötőhártyával is kínlódott, tehát nem csoda.
Úgyhogy a héten itthon lesz Bencus. Ráadásul az anyja is beteg már másfél hete, kilábalóban, de ő még pluszban lázas is volt. Igazándiból az a szerencse, hogy nála a betegség zajosabb része akkor zajlott, amikor Bencus még múlt héten járt oviba, hisz' így elvitte, és délutánig, míg érte nem kellett menni, szabad volt, nem kellett csinálnia semmit, pihenhetett, akár alhatott is. Én amúgy is viszem a háztartást, intézem a tennivalókat.
Őszintén szólva persze ennek akkor sem örül az ember -- ugyan mi öröm van abban, ha beteg a gyerek? --, ha lényegében nincs különösebb baja, hiszen mint eddig is, hogy folyton törölni kell az orrát és csahol, eddig is szedett kanalast, a nagyján, úgy gondoljuk, túlvan (hacsak nem kezdődött egy másik), hiszen már szakadozó a köhögése, és most még kap 1-2 cuccot (például szemcseppet)... de nem csak ez.
A beteg gyerekeknél általában 1, max. 2 nap az az időszak, ami meg is látszik rajtuk: többet alszanak, nyugisabbak, levertek, és az embernek van mellettük egy kis nyugta. Bencénél most még ez sem adatott meg, hisz teljesen aktív. Bencus mindig is lefárasztott mindenkit, szalad tőle a helyiség, ahol éppen van, iszonyú hiperaktív, időnként hisztis, nyűglődős, akaratos, makacs gyerek. Ez leginkább az óvodáig (szeptemberig) volt tetőfokon. Ha időnként átjött az én szobámba, mert "mamázós" órákat akart, perceken belül óriási volt a felfordulás, a macskák frászban voltak, és leginkább az volt, amit Bencus akart -- a macskák biztonságára mindenáron figyeltem, ők nem szoktak hozzá a hangos handabandázáshoz, hirtelen, kiszámíthatatlan vircsafthoz. Ez talán mára némileg enyhült... de ha bencézik az ember, semmiképpen nem engedi az illető személyt, hogy az tovább végezhesse a saját dolgát, vagy amit szeretne.
Tudom, a szülők dolga a nevelés, hogy ne ilyen legyen -- az enyémek nem is voltak ilyenek, az biztos! --, de Bencusnál nagyon sok egyéb külső tényező van, hogy kezelhetetlennek, kibírhatatlannak minősült -- ezeket a tényezőket most nem taglalnám. Az biztos, hogy Szilvi_velem_együtt_sem képes ezt (Bence "minőségét") egyedül ellenkezőjére fordítani. Hiszen minden hétvégén más közegben van családilag (ezek közül az egyik hétvége péntek délutántól vasárnap estig szól, ez a "kötelező", és ez alatt legalább 4 más különböző ember hatása alatt van; a másik hétvégén többnyire egy nap, ami nem kötelező ugyan, de ha akarják, kérik a gyereket, miért ne lenne lehetséges -- hiszen legalább egy kicsit magához térhet az anyja.
Bencus sokat javult, mióta közösségbe járhat már végre. Későn érő típus volt sok szempontból (egyedül mozgásfejlődésileg volt nagyon is hamar aktív!) -- pl. szobatisztaság, beszéd. De mindezeknek oka van, vissza lehet sok körülményre vezetni, melyekre szintén nem térek ki. Sok mindent ráhagytak, amit nem kellett volna, mert egyszerűbb volt hagyni, hogy zsarnokoskodjon a gyerek, mint következetesnek és kevésbé engedékenynek lenni. Lényeg, hogy végül is meg lehet érteni a gyerek helyzetét, ahol többféle különböző behatás és körülmény érhette születésétől kezdve; ilyen szituációkban még a felnőtt ember is megzavarodhat mentálisan.
Az biztos, hogy ha időnként Szilvi rámhagyta Bencust, onnan kezdve vége volt az ÉN-nek vagy a saját életemnek. Egyszerűen nem tudott a gyerek egyedül játszani, nem kötötte le 2 percnél tovább semmi, s csak hordta, ontotta egymás után a játékokat, amikben már bokáig jártunk, és ha az elpakolásra biztattuk, vagy megtiltottuk neki, hogy újat NE, míg az előzőt el nem pakolta! -- még ő parancsolt rá az emberre, hogy "te pakoljál!" Na és nyilván mindeközben nem ül egy helyben, hanem ugrál, rohangál, ordibál... elképesztő energiával ugrál órák hosszú során át ágyról vagy fotelről földre, vagy a másik kedvencem: a rohadt labdázás!, s ha valamihez ragaszkodunk, amit ő nem akar, akkor a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodik: bömböl, hisztizik. Tutira elátkoztak bennünket a lakók már többször is, mióta Bencusék itt laknak...
Úgyhogy ha nem szemétdombon akar az ember élni, a végén, félnapos küzdelem után is, de kénytelen saját maga összepakolni.
Ja, és az ovi előtti utóbbi hónapokban már egyáltalán nem aludt napközben! Ennek persze egyik oka volt, hogy irtó soká keltek, néha akár 10 óra is elmúlt... s aztán pedig a nap többi része borzasztó, hiszen az egész nap egyetlen zűrzavar, hiszti, handabanda, kívánságműsor, dobálás és ugrabugra volt -- s főleg az anyja egyetlen percre nem tudott kikapcsolni. Naponta levitte játszóterezni, vagy vitte magával boltba, intézkedni, csak hogy "teljen az idő", és hátha elfárad... de akkor sem aludt.
Engem az a néhányszor pár óra is eléggé kikészített, amikor az anyjának orvoshoz kellett mennie vagy intézni valamit, amit jobb gyerek nélkül -- emlékszem, a leghosszabb idő 4,5 óra volt; azt hittem az időtartam vége felé, hogy behalok, és rezignáltan búslakodtam, hogy ennek sose lesz vége... Én, aki anno két gyerekkel olyan szépen elvoltam és semmivel nem maradtam le, szépen be volt osztva minden... lehetett foglalkozni, játszani a saját gyerekeimmel... még saját olvasásra és egyéb dolgokra is tudtam időt szakítani. De Bencus amellett, hogy nem lehet vele együtt játszani, olvasni neki, rajzolni vele, mert csak a dűtés-borítás megy és nem képes figyelni; tehát ott ülsz és nézed, és próbálkozol fegyelmezéssel... figyelemeltereléssel, érdeklődésfelkeltéssel; mindemellett nem engedi, bármit is csináljak (pl. olvassak vagy netezzek közben), játszani sem lehet vele -- de egyedül sem játszik! --, én sem választhatok értelmesebb időtöltést a rá vigyázás mellett... jaaahahaaaaj, édesjóistenem; én pedig szenvedek minden haszontalanul eltöltött perctől!
Egyébként ennek a nemalvásnak egyetlen előnye az volt, hogy este korábban "megszűnt"... Ha véletlenül mégis elaludt "nap közben", az este 5-6 körül történt, s az már baromira nagy kár volt, mert akkor számtalanszor számíthattunk rá, hogy felkelése után akár éjfélig vagy éjfél után 1 óráig is újra folytatódik a handabanda! Istenem, akkor inkább ne aludjon, de este 10-kor legkésőbb, könyörgöm, aludjon már el! Szóval a végtelenségig ki tudta purcantani az embert. Ez volt a nyár végéig.
Annyira nagyot nem változott Bencus jelleme és alapstílusa, de sokkal értelmesebb és valamennyire alkalmazkodóbb lett. Az óvoda, a közösség mégis sokat jelent. Egyrészt megszokja talán lassan, hogy nem ő a világ közepe, nem őérte, az ő kiszolgálásáért és kedvéért létezik a többi ember. Ott egyforma bánásmódban részesül minden gyerek, és figyelni, összpontosítani is kénytelen 2 percnél tovább, hiszen a többiek is odafigyelnek. Középsős csoportban már foglalkozások vannak. S ha az óvónő szól rá, az mindjárt más, mintha csak anya vagy mama, akiken ő "uralkodik". Ott ebéd után természetesen alszik is!
Szóval határozottan kibírhatóbbak ősztől a napok; bár az esték igen hosszúak, mert hogy az oviban alszik, így este fél 11-nél hamarabb akkor sem alszik el, ha 8 előtt meg van fürdetve...
Iszonyú sokat fejlődött nyár elejétől kezdve a beszéde, és hát hihetetlen, ahogy a nyáron egyik hétről a másikra -- bár jó későn, 4 év 3 hónaposan, de -- végre szobatiszta lett. Úgy, hogy éjjelre is!
Örültünk, mert ez alapfeltétele volt a szeptemberi óvodakezdésnek, ahova második körben mégiscsak felvették. (Egy állítólagos, most bevezetett januári előjelentkezést figyelmen kívül hagytunk -- honnan tudtunk volna róla? Újság nem jár, mióta munkanélküli vagyok, s a neten, ha rajta is van, csak olyanokra keres rá az ember, amiről sejthet vagy gyaníthat valamit, amit feltételez, hogy van. Amiről nem tud, hogy keressen rá? Max. véletlenül akadhatna rá... --, és így csak márciusban-áprilisban, az évtizedek alatt normálisan megszokott jelentkezést abszolválták; ebből következőleg sajnos, nagyon úgy nézett ki, hogy NEM veszik fel ide a lakótelepünkre, gyakorlatilag a szomszédba! De szerencsére felülbírálták ezt a dolgot -- vagy valamelyik gyereknél visszamondták a jelentkezést --, és mégiscsak felvették a gyereket.) Mondja a verseket, elmeséli az egész nap vele történteket, be nem áll a szája. Sokkal több mindent megeszik, és hát közösségben jobban is esik az étel, mert ugye, nincs kívánságműsor, mint itthon. Amitől én egyébként rosszul voltam...
Anno nálunk, mikor az én kölkeim voltak kicsik, az volt, ami volt. (Bár nem teljesen összehasonlítható, mert én csak másfél-másfél évig voltam velük itthon.) Nyilván nem főztem olyat, amit nem szeretnek, de változatosan és értelmesen; tehát nem volt probléma. Volt nasi, hogyne lett volna, de rendes kaja után! Viszont nem akartam Szilvivel sem összetűzni általam helytelennek vélt dolgok miatt, persze említést finoman azért ejtettem róla: pl. ne adjunk már édességet, pudingot vagy joghurtot, mikor már főkaja következne; hiszen sorozatban alig volt rendes kaja, amit evett volna a gyerek, mindig csak a baromságok, amiket sokszor hisztivel kikövetelt... és amikor az ember agyilag, lelkileg kivan már az egész naptól, akkor hajlamos letojni az egészet, ha azzal ki lehet kerülni a balhét. Így aztán az anyja is csodálkozott, hogy másból se áll ki a napja a fenti leírtakon kívül, mint hogy "éééhes vagyok!" Na ja, hogy feszt éhes a gyerek, mert mindig a baromságokat követeli ki.
Az óvodai lét ebből a szempontból is használt. Közösségben van, vele egykorúak között, nem unatkozik. Rengeteg programot szerveznek részükre, bábszínház, bűvész, vannak szülinapok, fotózás, Mikulás, ún. "kalandozások" (ezt a gyűjtögetéssel, énekléssel, mondókákkal egybekötött sétákra mondják, akár a lakótelepen, akár a Nagyerdőn stb.).
Egyébként számtalanszor van így is oviszünet -- őszi (téli, tavaszi, nyári) szünet, nevelési izé az óvónőknek, vagy a munkanapnak kijelölt szombatok (most túl sok is van), ami alatt létezik ugyan összevont óvodai csoport, de nyilván elsősorban dolgozó szülők veszik igénybe, akik nem tudnak szabira menni azokon a szombatokon. Leginkább nekik illik igényt tartani rá. Aki teheti, jobban teszi, ha aznapra otthon tartja a gyereket. Sok ilyen van... (Én dolgoztam annak idején, mégis, ha ilyen volt, megoldhattam a szabit szerencsére, bár akkoriban még nem tengett túl ennyire a munka- és szabadnapok felcserélése.)
Szóval Szilvi picit ki van bukva, hogy itthon kell lennie Bencének egy hétig! És egy hét után? Akkor ugye, beviszi majd az oviba, ahol két nap múlva ugyanúgy ragyogni fog feszt az orra alatt és csaholni fog, mint eddig... No de sebaj, mert gyakorlatilag egy hétig fog járni, utána január mittomén-hanyadikáig -- majd' 3 hétig! -- aláíratták vele a szünetet... Hát igen. Imádjuk Bencust, de jóból is megárt a sok.:)...
Persze Szilvi azt nem tudja, hogy mi lenne, ha még dolgozni is kellene mindemellett. Amikor még sokkal hamarabb kellene kelnie, mert neki is be kellene érnie a munkahelyére. Amikor nem hazajönne és itthon töltené azt a jópár órát, hanem a ki tudja, milyen és mennyire idegőrlő, fárasztó munkahelyen, és onnan rohanna naponta a gyerekért. És pláne mindez olyankor, mikor esetleg netán (minimum) két gyerek van és segítség nem igazán! Amikor a másik kölköt ettől függetlenül még el kell vinni! Amikor, ha ilyen esetben beteg a gyerek, el kell mennie táppénzre, és beteg gyerekkel hogy szaladgáljon gyógyszertárba, otthon hagyni meg isten őrizz, mert ha bármi épp akkor történik a kölökkel, ő lesz a gondatlanul gyermeke életét veszélyeztető anya! Vagy mikor -- még pl. az én időmben -- nem volt telefon, vonalas sem, és gyerekbetegség esetén aló, le egy működőképes fülke keresése (közben cipeld a gyereket vagy kockáztasd az otthonhagyását!), ahonnan minden_egyes_esetben 3 hívásom volt: telefon a bölcsődének/óvodának, hogy nem megy a gyerek (lehetőleg fél 9 előtt, hogy a kajája le legyen mondva másnaptól -- az aznapi már ment a vakok javára), telefon az orvosnak, hogy esetleg jöjjön ki (ha mondjuk, messze van -- nekem messze volt, mert megmaradtunk annál az orvosnál mindkét gyerekemmel, aki Szilvi születésekor lett a gyerekorvosunk, és akkor még anyukámnál laktunk... ja, és természetesen kocsi meg nem volt és nincs is; ezt meg kell említsem és sűrűn hangsúlyoznom, mert ennyi idősen rájöttem, hogy mások kocsiban gondolkoznak alapból, és nem feltétlenül értik a problémámat!), és telefon a munkahelyemre, hogy beteg a gyerek és valószínűleg táppénz. Akkoriban, ha nem is örültek ennek, de mindennapos volt, hogy a kisgyerekesek sűrűn elmentek tápra. Ma már nem az empátiáról szól a munka világa! És akkor egy idő után újra jön az orvos, vagy ha elég jól van a gyerek és nincs szar idő, elgyaloglunk és buszozunk a rendelőbe; beszólok a munkahelyre, hogy másnaptól megyek és észben tartani, hogy újra közösségbe menés előtti nap fél 9 előtt beszólni, hogy holnap megy a gyerek, hogy legyen kajája. Nem mobilról, fülkéből! Tehát felöltözni, gyereke(ke)t "megoldani", jó fülkét keresni... Mindez több gyerek esetében hatványozódik és rohadtul nehezedik...
Szóval szoktam neki mesélni, hogy higgye el, NEM ez a legrosszabb helyzet. Van telefon, ami óriási segítség, ami manapság már szinte említésre sem érdemes, hiszen már lassan óvodások is megkapják... ő még itthon van, és én is még mindig itt vagyok, ha segíteni kell, és csak egy gyerekről van szó -- na nem mintha nem tenne ki akár hármat is meg amúgy...:))