Fanyűvés és jó érzések

Nagy örömmel találkoztunk újra most a Fanyűvőben, a nyár végi horányi tali után. Milyen gyorsan telik az idő, még az is mintha most lett volna...!
Négy órától gyülekeztünk folyamatosan, ehhez képest elég jól belementünk az estébe, amikor már mégiscsak illett lassan távozni, mivel senki nem volt továbbra is befogadóképes gyomorilag. És hát üresre fogyasztott asztal mellett nem feltétlen nézik jó szemmel, ha foglaljuk még órákig a helyet.
Mivel többeknek közbejöttek váratlan események -- betegségek, programok, fogfájás stb. --, ezért végül is 12-en voltunk.

Eleinte 1-2 kivételtől eltekintve még nem igazán volt éhes senki, hiszen általában ebédeltünk és még csak 4 óra múlt, ezért, hogy megjöjjön az étvágy, örömködés és beszélgetés közben buzgón forgattuk az étlapot. Az étlapforgatás meglehetősen jó hatással van az étvágygerjesztésre...:)
Kezdetben igencsak konszolidáltak voltunk, mert a mókásan hangosabb emberek vagy késtek, vagy pont ők nem tudtak jönni, de mire végül mindenki beérkezett és eljött az evés-ivás ideje, abszolút nem volt probléma a hangulattal, sőt, a vége felé már csaknem magától elnyűtt a sok fa a rengeteg poénkodástól, harsány kacajfutamoktól...

Nekem kajailag marhaigényem volt annak ellenére, hogy délben is marhaperkeltet táplálkoztam nokedlivel. Most hátszínsültet Udvarmester módra, rizzsel és uborkasalátával kértem, mire úgy gondoltam, hogy talán fér már belém valami. Hogy ezt elősegítsem, az előre megrendelt korsó sörömbe bele sem szagoltam, szegény órákig melegedett, hogy ne foglalja előre a kaja helyét. Így volt helyes, mert így valóban csak kevés kajám maradt meg.
A desszert helyett nekünk egy kávé tökéletesen megfelelt, de voltak, akik guszta palacsintákat, gesztenyepüréket ettek...

Istvánnál nem lett volna meglepetés, ha a déli rántott sajt-rizs-tartár kombináció után itt is esetleg ugyanezt kér (merthogy bőven volt már ilyen), ám mégsem tette; magamban osztottam, hogy nem az egyhangú táplálkozás mellett dönt: grillezett csirkemellet evett rizzsel.:)
De a többiek választott kajáira is öröm volt ránézni: szép, nagy, gusztusos kajákkal megrakott tálakat láttunk, amerre szem ellátott.

Örömteli nagy meglepetést okozott nekem Flami és Erika: közösen állítottak össze egy úgymond, karácsonyi csomagot, és ahogy utólag kiderült, egyáltalán nem formaság és minél gyorsabb ügymenet játszott közre, hanem gondos utánjárás és tapogatózás. Utólag döbbentem rá: István is be volt avatva, tőle is kértek segítséget a lányok... mármint, hogy szerinte én minek örülnék! Annyira drágák, hogy nem is igaz! És mindez amellett történt, hogy mindketten segítettek már e hónapban nekem! Hát ezért ért hatalmas meglepetésként, hogy a lányoktól kaptam egy egyéves A macska-előfizetést (!), egy számomra kötelezően szedendő, ám amúgy meg marha drága Actonel Trio-Calcichew-D3 kombinátumot (!), a True Blood 12. kötetét, egy Merci csokit, egy doboz Diana cukrot, sőt a cicáknak is érkezett néhány doboz és tasak jutifalat-, száraztáp- és cicakaja-kuriózum.
A fotó már itthon készült, a szép dísztasak nélkül -- de egyébként az első fanyűvős képen mellettem az is látszik. Közben a gyógyszer is felbontásra került -- mert csak 4-ére kaptam időpontot a reumára, de hamarabb elfogyott (volna) a gyógyszerem (a lányok erről nem tudtak!, s mégis sikerült folyamatossá tenniük a szedését!) --, ezért vannak az összetevők dobozuk nélkül. És hát időközben megjött az A macska első száma is... amit a megrendelés mellé raktam.

Na, erre mondhatni, hogy "szó megszakad, hang fennakad. Lehellet megszegik." Jó ideig alig bírtam a könnyeim visszanyelni és alig találtam a köszönő szavakat.

És kicsivel később Sophie is jelezte, hogy összeállított nekem valamilyen, természetesen "amúgy is kapott" drogériai-egügyi utalványból kifolyólag "pár" hasznos dolgot, de nehéz a csomag, és nem hozták be az étterembe... és hogy reméli nagyon, hogy elfogadom, mert nagyon szívesen adja. Viszont nem kell cipekednünk -- bár szerintem igazán ez lett volna nekünk a legkevesebb a segítség ténye mellett! --, mert "amúgy is!" hazavinnének bennünket. Ők egyébként tényleg mindig fel szokták ajánlani az autós segítséget, ez tény...
Vele is sokat beszélgettem sok mindenről...

A tali végén a Fanyűvő előtt búcsúzkodott és búékolt mindenki, és Sophie-ék seperc alatt házig vittek bennünket. Nagyon-nagyon megköszöntünk nekik mindent, a fuvart és a csomagot is. A nehéz táska tartalmára, mely göngyölegestül az enyém lett, majd csak a felérkezés után jéééé-ztünk és húúúú-ztunk nagyokat, hisz dupla számjegyű tusfürdő, sampon, krémszappan, babafürdető és -sampon, 20 Gourmet konzerv és még vagy 10 egyébféle tasakos rendes és száraz cicakaja árasztott el, megtetézve egyes darabokkal is, mint pl. jó nagy tégelyes körömvirágkrém, digitális hőmérő, dezodor és spray...
Ezt természetesen képtelen lettem volna mindet hazahozni Pestről Debrecenbe vonattal az egyéb cuccaim mellett, tehát pár dolgot ott is hagytam Istvánnál, neki is adtam, és nyilván itthon is nagyon örülnek a családtagok, cicák egyaránt... és sok minden már hazajövetel után "be lett fogva" -- tehát ezekről nem tudtam, sajnos, összefoglaló fotót csinálni.

Hihetetlen érzés volt ez az egész... mint valahogy amúgy is, egész december az volt számomra. Hogy ennyi embernek fontos vagyok, számítanak rám és segíteni akarnak. Hogy átérzik a gondjaimat, hogy fel tudják mérni a helyzetemet, hogy mennyire nem könnyű... és hogy most nem azt az időt éljük, amikor bárki bármikor, szinte bárhol el tud helyezkedni, és a nyomorgó egyént magát hibáztassák, mert hogy "mér nem dógozik", "mer biztos lusta és büdös neki a meló"...
Nos, én tudom, hogy nem vagyok az. Azt is tudom, hogy szerettem a munkám és szívesen dolgoztam a szakmámban. Szívesen mentem volna onnan nyugdíjba, akármennyire is nem volt amúgy meg emberileg egy álom munkahely. Nagyon is sokat dolgoztam mellékesen is, hétvégéim és szabadságaim dacára, hiszen gyakorlatilag egyedül neveltem fel tartásdíj nélkül a gyerekeimet és tartottam fenn a lakásom... az állataim... segítettem felnőtt gyerekeimet.
Nem tehetek róla, hogy ide jutottam. Kapálózom, próbálkozom, de jelenleg az eredmény, sajnos, nem tőlem függ! És ez nagyon jó dolog, ez a megértés, ez a részvét, ez a segíteni akarás, a segítség.
Mai napig furcsa érzés, hogy NEM ÉN segítek. Hanem NEKEM segítenek. Szinte komikus volt sokáig előttem... azt képzeltem, hogy nem, én ide nem juthatok soha. És lám, soha ne mondd, hogy soha!

Szóval köszönöm, emberek. Mindenkinek, mindent! És ez nem csak a fanyűvésbeli dolgokra vonatkozik, de az egész eddigi, kifejezetten nélkülözéses időszakra, 8 hónapra -- különös tekintettel december hónapra --, amióta egyébként tényleg nem tudnék már fizetni jóformán semmit.
Úgy hiszem, ha elvesztettem volna az emberekben való hitemet, konkrétan azt, hogy az emberek alapvetően jók; mostanra visszanyertem volna. Néha életem során valóban elvesztettem... vagy legalábbis úgy éreztem. De ezek szerint mégsem.