Szerda itthon, drénnel

Úgy döntöttem, mivel úgysem dolgozom, nem szükséges nekem 24 órán belül kötelezően leadnom a háziorvosnál a zárójelentést. Mivel még van egy drénem és szédülök is, nem tartom jó ötletnek elzarándokolni a Tócós térre csak ezért, látványosságként. Amúgy tök meleg van, nem is nagyon szeretjük, hogy ilyen hirtelen jött ez a meleg. Már van, hogy 25 fok is van délután, ez azért túlzás.
Ma beszedtem a ruhákat (jó sok hajtogatás volt), elraktam a szárítót.
Sajnos, néha rákényszerülök az almozásra, hiszen mindig nincsen kéznél Szilvi sem, és azért nem lehet az ember folyton bizonyos illatokban, tehát már kitapasztaltam. A kicsi nem visel meg, a nagy fedett annál inkább, de még ennél is jobban utálom a hajlongásokat. A seb olyankor természetesen fáj. Mint mindenféle hirtelen mozdulattól.
Próbálom én tornáztatni, de érdekes módon a karom valamitől legalább annyira fáj, mint a sebem.
Mivel meleg van, muszáj azért valahogy ott is mosdani, azért ahol nincs kötözött-ragasztott felület, a karom belső oldalát és a hónaljcsíkot azért vizes törlővel megtörlöm, de ennyi.
Első nap nagyon nehezen sikerült a kádból való kiszállás, második nap megpróbáltam fordítva, mert esküdtem volna rá, hogy azért nem sikerül, mert a bal kezemre támaszkodnék a kád oldalán felálláskor, és most a bal karom nulla. Mondom, ha megfordulok, akkor jobb kézre támaszkodva hátha sikerül. Hát nem, nem sikerült. A jobb kezem nem fáj ugyan, de legalább ugyanolyan idétlen és gyenge. Nagyon nehezen sikerült felállnom, és drénnel kutya nehéz, tehát eldöntöttem: míg drénes leszek, nem. Kerüljön bármennyi időbe, míg minden szabad testrészemet külön-külön valahogy megmosom, de nem mászok bele a kádba.
Sok telefon van, anyukám mindennap vagy két óra hosszat minimum elbeszélget.
Fraxiparone-beadás. Combba, hasba szoktam leginkább beadni, még nem volt semmi különös probléma.
Ma volt egyébként nyugdíj, de nyilván ez most kimaradt részemről. Úgy volt megbeszélve, hogy Szilvi megy Mamuhoz, de ma nem lenne értelme, mert mivel a postás is du. jön, Szilvinek meg 4-re a gyerekért kell menni, ezért ez nem fog ma összejönni. Majd holnap.
Közben balhé is volt, mert nem vettem fel a vonalast, de nem vágják, hogy drénnel sehonnan nem érek ide, míg az upécé bele nem szól 5-6 csengetés után. Másrészt amúgy sem igazán szeretem felvenni előzetes jelzés nélkül. Példa rá, hogy mi történt, mikor hétfőn hazajöttem a kórházból, és este fél 6-kor, itt ülve a gépnél, mégis felvettem. Azt hittem, fél 6-kor, aznap, hogy hazajöttem, biztos tényleg engem keresnek. És nem. Médiával kapcsolatos szokásaimról érdeklődtek volna... kibírok-e egy negyedórát (ami duplaannyi szokott lenni)? Hát nem. Nem bírok ki. Mondtam, hogy én most jöttem haza kórházból, hagyjanak engem békén ezzel, különben sem nagyon lenne miről beszámolnom. Na. Ezért vegyem fel? Ha felveszem, 99%-ban ez van!
Erre most öcsém csengetett volna, de ő meg annyira vigyáz, hogy nehogy pénzbe kerüljön, hogy többnyire anyámat is a munkahelyi vonalasról hívja... Hát most így járt. Mint utólag megtudtuk, mondani akarta, hogy pénteken ráérne esetleg elvinni, ha gondolom.
De többször nem szólt. Ha azt vesszük, hogy bárhol lehetek és nem tudom felvenni a telefont, könyörgöm, akkor is itt lakunk egy lépcsőházban. Olyan soha nem volt, hogy ne engedtem volna be!
Nem jött, úgyhogy erről ennyit. Nem számoltunk tovább vele. Az, hogy ő volt és mit akart, arról is csak anyám telefonja után értesültünk ma. Olyan nagyon nem akarhatta, csak hogy szó ne érje a ház elejét...
Egyébként meg még azt is furcsálltuk, hogy sógornőm január óta nyugdíjas. A kocsija gyakorlatilag itt áll ugyanazon a helyen a ház előtt. Az szóba se jön véletlenül sem, hogy esetleg netalán tán ő is elvihetne a kórházba vagy netán hazahozhatna...
Barátok, Szulejmán. Micsoda buli.:)

Kórház utáni kedd -- mókusfotók

Ma elosztottuk az anyám töltötte nyers káposztákat, és én megfőztem a magamét natúr vízben; Szilvi meg a magukéhoz csinált bő paradicsommártást és puhábbra főzte.
Az enyém 9 kisebb darab volt, ez nekem háromszori komplett, lé és kenyér nélküli kajálást jelentett.
Ezentúl kimostam egy géppel, és Szilvi kiteregetett nálam.
Rendes, mert ha csak egy mód van rá, figyel, hogy meg- és beágyazzon, az almokra is ránéz. Persze azért nem használom ki beteghelyzetemet, nem fekszem vetett ágyban, jövök-megyek időnként, hisz mindig van mit csinálni.
Ma is pont ideje volt Honestyt megfésülni, jó sok gombóc szőrzet kijött belőle.
Ezenkívül egy olyan hálóinget, melyen elöl csak 3 álgomb volt egy szegényszerű dupla részen lefele, s a fejrésze olyan kicsi, hogy nem lehetett volna küszködés nélkül felvenni, fogtam, elvágtam a szegény mellett, majd beszegtem mindkét oldalon, és kész volt. A gombok továbbra is a díszt célját szolgálták, de nem voltak szükségesek. Így most itthon ebben alszom, könnyű, mégse egy sok xl-es póló, és úgy csinálom, hogy magamhoz pakolom elöl a Magdika-féle fehér frottír fürdőlepedőt párszorosan hajtva, hogy védve legyek a macskáktól. Mivel csak egy oldalon tudok feküdni, így többnyire így is maradok. Csak folyton vigyázni kell a drénre is.
Éjszakára körbepakolom a drént is eltakaró dolgokkal, hogy el ne rágja itt nekem valamelyik szorgos háziállat.
Nem felejtettem el beadni a Fraxiparone-t sem.
Rengeteg lemaradásom volt, iszonyat privát és egyéb üzi, szóval azt hiszem, a héten mindenképp lesz mit pótolni. Ráadásul a bloggal úgy le vagyok maradva, hogy még a kórház előtti több mint egy hetet is pótolni kellett. Na, ezekhez láttam neki apránként, meg próbáltam rendszerezni a dolgot.
Fura volt itthon már tegnap is, ma is Barátok köztet nézni...

* * *

Szilvi pazar mókusfotóiból -- ő a Tócós mókulija, amennyiben egy család van belőlük, de nem hiszem...

Kórház 4. nap -- hazamenetel

Miután már vasárnap délután elkezdődött a következő heti betegbenépesülés, ez hétfőn is folytatódott. Már csak egy üres ágy volt a hatágyas termünkben. Két mellműtétes került még hozzánk, mikor beszélgettünk, a mellettem lévő mesélte, hogy neki 2,5 éve volt mellműtétje, levették az egészet. Járt kezelésekre, rendszeresen mammográfiára stb., három hónapja még nem volt semmi, és most mégis itt van. Ennyi idő (tehát NEM 2 év!) is elég hozzá, hogy rákos legyen az ember. A kór átment a másik mellébe, s most azt is leveszik... áááááááááááááá... Nem mondom, hogy most hangozzék fel a kórus, hogy ne általánosítsak, de ez már, bizony, a többedik ilyen! Ez a hölgy, akinek az elsőnél szintén kiszedték a nyirokmirigyeit is, mikor kérdezősködtem, hogy ezentúl hogyan dezodorál stb., akkor képes volt és nyilvánvalóan megmutatta a már beöltözött kis kötényke alatt a felsőtestét. Most láttam először ilyet. Mintha alapból nem nőtt volna jobb melle, és a hónalja viszont rendesen néz ki, mintha mi sem történt volna. Mesélte, hogy nincs vele gondja, receptre írtak fel implantátumot, nem kell felragasztani meg ilyenek (a hülye kérdéseimre teljesen komolyan válaszolt), csak belerakni melltartóba, és valamiféle gumis, enyhén vákuumos, és feltapad a bőrre, a melltartó pedig megtartja. Ezentúl majd kettő lesz neki...
Mennyire megkínozzák azért ezek a kórok az embert. Oké, csak két mellünk van. És... hova kúszik majd ezek után a kór? Meddig kell ezt játszani? Őrület.:(
De épp csak hogy megbeszéltük, már jött is a vizit, és vitték a hölgyet a műtőbe. A viziten az eperohamos hölgyet és engem elbocsátottak. Gizi néninek viszont az orvosa bejött, és mondta, hogy sajnos, csak délután kerül sor rá valamikor! Szegény, rendesen kesergett...:(
Szóltak aztán, hogy menjünk reggelizni.
Utolsó napomon az epeköves hölggyel beszélgettünk a reggelinél. Nagyon furcsa, hogy 5 eperohama után, most, miután a sürgősségi ambulanciáról behozták és látták, hogy mennyi epeköve van, valamint ha jól értettem, még cisztája is az epéjénél -- hazaengedik. Mondta ő is, hogy már nagyon unja ezt, és véget vet neki. Egyszerűen keresni fog egy sebészt és műtsék meg.
Ez elég érdekes különben, mert nekem vérkép alapján adott beutalót a háziorvosom, és egy hasi UH, melyen megállapították, hogy tiszta kő vagyok, elég volt egy beutalóhoz a sebészetre, onnan pedig a műtéthez. Nem kellett hozzá begörcsölnöm sem, küldtek műtétre. Szerintem logikus, hogy az epekövek nem gyógyulnak be, tehát el kell távolítani azokat. Akkor a hölgynél vajon mire várnak?
A reggelim két kis fonatos briós volt, kétszínű, fehér-barna, teával. Jólesett, elég volt.
Ezek után kimentem a vécére szerencsét próbálni. Nem bírt érdekelni, hogy nem lehet kilincsre sem zárni az ajtót, nincs villany (bár nappal az ablakon át jön be valami fény), letörölgetés után körbepakoltam magam a cuccaimmal, és nekiálltam a hadműveletnek. Valahogy nem bírt az sem izgatni, hogy bármikor jöhet bárki a szomszéd budiba, meg hogy az oldalfalak és ajtók alatt amúgy is 20 centi rés van. Túlestem, hatalmas megkönnyebbüléssel.
Ezalatt volt benn nálam a Fraxiparone-nal egy ápoló, és otthagyta azt. Be tudnám adni, de nem mertem önkényeskedni, nem értettem jól, hogy majd úgyis jön vissza, vagy beadhatom magamnak.
Szóltam Daninak, hogy jöhet úgy fél 10 körül, én elkezdek lassan pakolászni.
Jött is, és elővéve a sportszatyrot a szekrényből, elkezdtünk fokozatosan mindent, lehetőleg értelemszerűen bepakolni.
Megtaláltam a lenti ruhatári papírt is, mellyel ki lehet váltani a ruhánkat.
Közben egy nővér beszólt, hogy menjünk ki az előtérbe a cuccokkal, ha készen vagyunk... úgyhogy elbúcsúzkodtam a bentmaradóktól, és kicuccoltunk. Leginkább Dani, mert én a drénemet fogtam.
Közben a nővér olyan kedves volt, hogy hála a nagyon jó istennek, kicserélte a majdnem tele drénes flakonomat egy üresre! Utólag visszagondolva, simán nem bírta volna ki, de nem tudtam, mennyire szabad, lehet, kell kicserélni, tehát nem mertem emiatt szólni, csak aggódtam, hogy ezzel hogy fogom kibírni 5 teljes napig, míg legközelebb jönni kell kezelésre. Szóval kicserélte, sokkal könnyebb is lett a cucc.
Ezentúl még a fecskendőt is ott tartogattam a kezemben, és ugyanez a hölgy mondta is, hogy nyugodtan beadhatom magamnak. Odaállt elém, hogy na, lássuk! És a combomba adtam be, szerintem sokkal jobban, mint az a nővér, aki eddig mindig a karomba adta be és kék-zöld-lila az egész. Az enyém helye meg sem látszik.
Még rendezgettünk kicsit Danival, és készen is volt a zárójelentésem. Újra kellett egy jópár aláírás, és visszakaptam a régebbi irataimat is, valamint az újakat, és két zárójelentést. Volt két előjegyzésem is benne: péntekre és azt követő keddre.
Ezt az alkalmat kihasználva gyorsan pénztárcáztam egyet, és bár nővéreknek még soha nem adtam, de most pont a két kedvencem volt itt (volt egyébként még több is, csak másik műszakokban biztos), és a főnővér. Úgyhogy egy-egy-egy kétezressel őket is boldogítottam. Tényleg örültek. És én is.
Kaptam egy receptet is 20 db Fraxiparone-ról, majd beleraktam az egész cuccost a dossziémba, bele a táska oldalába, és elbúcsúztunk. Lifttel lementünk a földszinte, úgy, ahogy a kórteremben voltam... a sok tisztességesen felöltözött, hemzsegő hétfői tömegbe... majd megkerestük a ruhaátadót. Kérdezte a nővér, hogy itt öltözöm-e fel. Nem tudom, lehet, esetleg úgy gondolta, hogy kocsival ezen pucéron hazavisznek, és majd otthon? Mondtam, hogy igen. Úgyhogy bementem ugyanabba az elfüggönyözhető fülkébe, ahol nagy keservesen a drén kíséretében felöltöztem. A levetett cuccokat kivittem Danihoz a folyosóra, ahol ült egy padon, és beraktuk a sporttáskába.
Ezek után még meg kellett keressük a gyógyszertárat, na nyilván, hogy rossz irányba indultunk el. Meg is érkeztünk a helyi gyógyszerátadóba...
Tehát ellenkező irányba kellett végigmenni az épületen, és akkor már nyilván emlékeztem: a traumás bejárat felől van a gyógyszertár.
Bementem a drénemmel, a recepttel és a pénztárcámmal -- mivel kérdezte, hogy fertőtlenítő van-e otthon, és tudtommal nincs, kértem azt is. Együttesen 2080 Ft volt a cuccos.
Elpakoltuk, és kint meglepődtem, milyen csodás a tavaszi levegő, meg hogy minden virágzik, atyáááám! Kint volt a parkolónál Dani kollégája, aki egyúttal csoportvezetője is, aki végül is felajánlotta a fuvart. Seperc alatt haza is érkeztünk végül is a Dorottyán át. Nagyon szépen megköszöntem, és Danival felmentünk. Haza. Otthon, édes otthon!
Szilvi is otthon volt, gyereket elvitte az iskolába, majd bevásárolt, kiporszívózott.
Hárman viszonylag hamar elpakolgattunk, és ledőltem kicsinyég, mert nagyon fájt a hátam már... tulajdonképpen már a kórházi pakolás óta rohadtul fájt.
De fél óra, és már újra "dógom vót". Nem vagyok én az a fekvős típus.
Mindenesetre egész jó délutánig kibírtam, hogy ne menjek a számítógépre.:)
Itthon még az a gond is hozzájárult a drén őrizetére, hogy a macskáknak tilos volt alkalmat adni az érdeklődésre iránta! Meg hát az egész nagyon fura volt.
Dani még elment délre anyámhoz, mert szegénykém főzött nekünk ebédet.
Küldött is akkor már egy nagy pitli csirkeaprólékos-húsgombócos, zöldséges becsinált levest, valamint sült csirkedombot héjában sült krumplival.
És mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy ha már nem látogathatott meg, Dani vegyen nekem a piacon banánt, almát, meg amit akarok... erre adott neki egy ezrest. Mit ne mondjak, Dani is tiltakozott, meg én is. Hogy nem elég, hogy kosztot küld? Nem, mert ő nem tudott meglátogatni. Különben még szerencse, mert ahogy ismerem, elhozta volna a fél házat.
Hiába mondtam mindig, hogy nekem, mint ahogy máskor sem, soha nem kell semmi, még a kórházi kosztot sem bírom megenni, nem éhezem, sőt, másfél vacsorákat a gyerekekkel hozattam haza, ők ették meg.
Este felhívtam Istvánt és anyámat is.
Hihetetlen, hogy itthon vagyok -- sokkal több időnek tűnt a távollétem, mint 4 nap, nekem legalábbis. Honesty örült és bújt, Haramiának viszont csak úgy két nap múlva esett le, hogy itthon vagyok.:))

Kórház 3. nap -- vasárnap

Eljött a vasárnap, igen korán, ezen a hajnalon álltunk át nyári időszámításra. Jó, hogy korán bealudtam, még jobb, hogy egyedül voltam és senki nem horkolt, nem volt jövés-menés, plusz nyitva lehetett kicsit az ablak, úgyhogy azt mondhatnám, hogy amikor régi idő szerint 4-kor jó reggelt kívántak, kialudtam magam. Néztem a napfelkeltét az ablakon át a templomtorony körül, és most először nyugodt voltam és békét éreztem.
Lassacskán rendbetettem magam, megmosdottam, fogmosás, fésülködés, arcomat is kicsit hullátlanítottam. Egy szem alatti vonal és egy kis púder is sokat jelent.
Jöttek ágyat rendezni, később felmosott a takarítónő.
Egyetlen orvos és egyetlen nővér kb. 5 másodperc alatt végzett a vizitemmel.:)
Bevallom, mióta itt vagyok, még nem ment a nagydolog. Ennek nagyrészt az itteni vécéhelyzetek az okai, valamint az én szoruláshajlamom, meg hát nem vitás, hogy két napig nem igazán ettem. De érdekes, hogy emlékszem, mikor ez téma volt minden vizitnél, most már kutyát nem érdekli, hogy volt-e széklet vagy sem, mint ahogy meglepődve észleltem, hogy a lázmérőtéma sem jellemző már.
A vécéhelyzettel az a gond, hogy folyosóról nyílik, és 2x2 vécé található a helyiségben, de pl. nincs villany. A hátsó kettőt dohányzásra használják, ez az első kettőbe is ugyanúgy átérződik... Jelzem, nem betegeket láttam ilyen célból, bár tőlem bárki lehet, tény, hogy minden alkalommal viszem magammal a bagószagot, amint megpróbálkozom némi ücsörgéssel.
De az ajtót nemcsak a villany hiánya miatt nem tanácsos becsukni, hanem amiatt sem, hogy annyira, de annyira szűk a tér, hogy ha az ember letelepedik -- miután persze letörölte nedves kendővel a cuccot és maga alá tett egy szárazat --, a fejének már lyuk kellene az ajtóba, hogy elférjen. Nincs egy fogas, egy rozzant Pille szék vagy BÁRMI, hogy lepakolja az ember a budipapírt, nedves törlőt, netán törülközőt, ha netán utána kezet szeretne itt mosni -- erről leszoktam, mert a szobában azt végül is meg lehet. Pár szeg is jó lett volna olykor, hogy az ember a köntöst felaggassa, netán a budipapírt ráhúzza vagy ilyenek. Közben elsősorban nyilván bíbelődni a kettő darab drénnel és flakonokkal -- ez a legfontosabb. Tehát nyitott ajtónál, bagófüstben tojni, úgy, hogy esetleg az öledben az összes cuccod -- szerintem csak az tud produkálni, akinek amúgy is hasmarsa van.

Hívtak bennünket enni, ahol megint köménymaglevest kaptam fél szelet (úgymond) pirítóssal, és két fél szelet kenyeret két Mackó sajttal és teát csapoltam magamnak.
A levesből is hagytam szokásomhoz híven, bár jólesett. Az egyik fél szeletre rákentem az egyik Mackó sajtot, és ennyit ettem, szerintem hozzám képest ez is príma, a forró teáról nem is beszélve.
Délelőtt jött egy nővér, kiszedte a branült, innen következtettem, hogy ma már nem kapok infúziót. Ugyanakkor szólt, hogy letekerhetem a patáimról a fáslit. Mondta, hogy azt csinálok vele, amit akarok, "szuvenír".:)))) Egész megkönnyebbültem, hogy ebben a melegben nem kell tovább csizmában lennem!
Ebédre, mikor szóltak, hogy vályúhoz, megint kétszer mentem ki, mert immár megszokás, hogy nem viszem magammal az evőeszközeimet. Szilvaleves, gombás rizses csirkehús és -máj volt, valamint savanyúság: paprikába töltött édeskáposzta. Nagyon finom volt, jólesett, csak szokás szerint felét nem bírtam megenni egyiknek sem.
Mostanra érkezett el az időszak, hogy már beszélgettem is asztaltársakkal, nem voltam olyan agyonvert.
Mivel tegnap pont ebéd után csípett galléron az orvosom, ezért most is onnantól kezdve már vártam, nem tudtam pontosan, mikor is jön; neki most tulajdonképpen csak a saját betegei miatt szükséges bejönnie, vasárnap van, óraátállítás... lehet, hogy most nem fog délben berohanni.
Mindenesetre ittam, fogat mostam, olvastam. Pár órát élveztem még az egyedüllétet, utána behozták Gizi nénit, aki 71 éves és nagyon beteg. Innentől kezdve nem igazán voltam "szabad", de a kórházat nem az én számomra építették.:)) Gizi néni keresztfia és annak felesége bent voltak 1-2 órát vele, majd mikor elmentek, nyilván elkezdtünk beszélgetni.
Szegénykém, azóta is sokat gondolok rá. Igen súlyos vastagbéldaganata volt, kétoldalt már összenyomta a végbél fölötti részt, így bélelzáródás jött létre... és bizony, ezenfelül már áttétes volt a mája.:( Most sztómaműtétre jött, mert már nem volt más megoldás.
De folyamatosan hányt, savat, mert már nem tudott sehol belőle távozni semerre a cucc, nem tudott feküdni, mert a sav állandóan jött fel. Beöntést sem tudtak neki adni, mert ilyen elzáródásnál felesleges kínozni. Bár az elején kapott folyadék hashajtót, de azonnal ki is hányta.
Nagyon kivolt szegény, lényegében végigsiránkozta, jajgatta, imádkozta az egész időt. Hithű református asszony egyébként, többször felhívta a lelkipásztornője is, tartva benne az erőt...
Kapta az infúziót, de közben is állandóan hányt.
Böszörményi gimnáziumban volt kémia-biológia szakos tanárnő, és egy volt tanítványa volt az orvosa! Csakhogy az orvosa ma nem volt itt. Reménykedtünk, hogy ha_ már_ van_ orvosa, akkor legalább reggel elsőként teszik be műtöttként... (mint később kiderült: NEM. Délután került sorra...)
Rengeteget hányt, és rémülten sikoltozva kérdezte, hogy "uramisten, mit hányok én? Két napja már csak vizet iszom..." Hát, mi tagadás, én mondtam neki, hogy mit hány. Anyukám is ezt hányta, mikor bélelzáródása volt: a vékonybél tartalmát. Le akartak neki dugni egy gyomorszondát, de nem engedte, esküdözött, hogy ülni fog és nem kell a szonda. Hoztak neki estére vért is, véradás közben is folyton hányt. Lényegében egész éjjel ez ment... szegény asszony.
Később behoztak egy negyvenes asszonyt a sürgősségi ambulanciáról, és csak úgy ruhában le kellett feküdnie az ágyra, ahol két zacskó infúziót is kapott -- neki epegörcse volt, nagyon makacs, ami semmiféle gyógyszerre, injekcióra nem múlt el. A második infúzióra igen, így ő csendben volt és aludt.
Közben megérkeztek a gyerekeim is, némi eltéréssel. Dani biciklivel jön, Szilvi gyalog, de közben valami félreértés következtében Dani félretájékoztatta Szilvit, mintha engem átvittek volna valahova, így Szilvi, ahelyett, hogy az ösztöneire hallgatott volna és jön oda, ahova tegnap is jött, Dani szavai után máshol kóborolt. Így Dani, mikor megtudta, hogy Szilvi még nem jött, elébe ment, megkereste. Így aztán az első negyedórában Szilvi dúlt-fúlt, és végig alig tudta összeszedni magát. Én nem tudtam még akkor ezt a félretájékoztatást, és igazándiból nem is értem azóta sem, hogy Dani miből kifolyólag gondolta azt, hogy átvittek, mikor tegnap is itt voltam műtét után... ez nem világos.
Mielőtt elmentek, Dani kiment megkérdezni (mögötte osontam én is) a nővérektől, hogy ihatok-e már kávét. Mondták, hogy igen, persze. Gondoltam, ez nagyon jó lesz, hátha segít majd bizonyos élettani dolgokon... Úgyhogy a nem messze lévő automatából vett Dani nekem egy kávét tejjel, cukorral, és megittam -- hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt mennyei.:)
Közben rájöttünk egy falon kiakasztott tájékoztató tábla által, hogy én most itt a szürke szektorban vagyok. Itt minden épületet, szárnyat, szintet más színnel jelölnek. Naná, hogy én a szürkében vagyok -- gondoltam egyből a macskáimra... --, mi másban is lehetnék?
Mondta Szilvi, hogy az almozáson, etetésen kívül Honesty szeretetigényével is foglalkozik. Bencust elvitték tegnap délben, és majd ma este hozzák haza, ez idő alatt nálam nézett tévét úgy, hogy közben Honestyt dédelgette.
Később elmentek a kölkök, én pedig még olvasgattam kicsit, a Gizi nénivel való beszélgetéseket leszámítva. Popika hívott telefonon, elbeszélgettünk kicsinyég, örültem neki.
Mindenkinek köszönöm, aki akart, mert, tudott hívni. Anyámon, Istvánon és a gyerekeimen (velük inkább úgy beszéltem, hogy én hívtam őket, de volt, hogy ők hívtak, csak azt néha le kellett tenni és visszahívni őket) kívül Katám, Magdika és Popika -- nagyon kedvesek.
Fél 8 volt, amikor jött az orvosom, és hívott magával a kezelőbe.
Erre készültem egész nap, tényleg, hogy minden rendben legyen, de már hogy ilyen későn volt, kezdtem aggódni. Mondtam is neki, hogy jaj, már azt gondoltam, nem tudott jönni. "Hát mondtam, hogy jövök, nem?" -- kérdezte.
Az az igazság, hogy azért is készültem erre annyira, mivel ő holnaptól már nem lesz itt, nem szerettem volna úgy hazalépni a kórházból, hogy nem "rendezem" az ügyet. A támogatásoknak köszönhetően tudtam adni egy kis hálapénzt -- tudom, tudom... mindenkinek más a véleménye, de én nem tehetek róla, mindenünnen ezt látom, ezt hallom, és az az igazság: én is így vagyok nyugodt. Az a helyzet, hogy kerülhetek még ide... ezt mutatják a tapasztalatok, akinek ilyen nagy műtétje volt az egyik mellével, elég sokan visszakerültek pár év múlva a másikkal, mindenféle kezelések ellenére is...:( NEM akarom, de sajnos, ez van. És ráadásul gondoskodtak arról jószándékú emberek, hogy legyen meg a megnyugvásom ebből a szempontból. Szóval erre készültem. A köpenyemnek kis és ferde zsebe volt, félbehajtva fért bele a boríték. Egész nap úgy helyeztem el az ágyam támláján, hogy nehogy felfordítva vegyem fel, nehogy kifordítva legyen -- ergo ki ne essen belőle!
Szóval ahogy bementünk a kezelőbe, én megköszöntem szépen a velem való összes munkáját és a törődését -- ódzkodott meg ilyesmi, de letettem az asztalára és ott is maradt. Túlestem rajta. Ehhez képest már a kezelés minden fájdalmassága ellenére szinte semmiség volt, és hihetetlen, de megszabadított az egyik dréncsövemtől is. Átkötöztek, átragasztottak egy nővérrel; és innentől kezdve egy retikülöm lesz! Mondta, hogy ezt viszont haza kell vinnem magammal! Ha belázasodnék vagy bármi rendellenességet észlelnék, lehet jelentkezni bármikor, de holnap délelőtt akkor haza lehet menni.
Na, ezt elmeséltem utána Istvánnak, anyámnak, Daninak, hogy még 10 előtt meglesz a zárójelentés (és tapasztalatom szerint itt tényleg megvolt még eddig mindenkinek már a reggeli vizitek után).
Megvacsoráztam a délben szintén ideadott csomagolt vacsorámból: két fél szelet kenyér, egy kis dobozka margarin, két szelet felvágott, és egy jó darabnyi fehér retek! Az egyik kenyeret már nem bírtam megenni, a retek felét elpakoltam hazára. Finom volt egyébként.
Éjjel keveset aludtunk, de Gizi néni még kevesebbet.
Szegénynek mégiscsak le kellett dugni a gyomorszondát, annyira hányt, és a villanya az ágya felett pár percenként felgyulladt -- hányt, jajgatott, szegénykét nagyon sajnáltuk, de nem tudtunk rajta segíteni...:( Csak reménykedni tudtunk, hogy korán lesz másnap műtve.
Nem kértem éjjelre semmilyen gyógyszert; ezt kissé meg is bántam reggelre, mert meglehetősen kialvatlan voltam (meg az epegörcsös szobatársunk is), de hát ez van...

Műtét után - szombat

Hétvége a kórházban ég és föld. Pang az épület, a személyliftek nem működnek, mondjuk, felvilágosíthattak volna bennünket, hogy megmondhassuk a látogatóknak, hogy hétvégén a személyzeti lifttel kell és szabad közlekedni, mert így gyalogoltak mindenfelé a látogatók, elvégre honnan tudhatnák?
Hajnali kettő után már nem nagyon bírtam, csak röpke szakaszokban szenderegni, és néztem ki a harmadik keskeny ablakra, ahol a Mester utcai templom tornyát láttam, és konstatáltam, milyen megnyugtató látvány ez. Aztán láttam szintén a templomtorony körül, milyen csodálatos a napfelkelte. Keleti volt a termünk ablakos oldala, emiatt, főleg az ablak közelieknek igen melegük volt. Elgondoltam, mi lehet itt nyáron, kánikulában; s ugyanakkor nyugtáztam, hogy maga a biztos halál, ugyanis kondinak nyomát sem véltem felfedezni... Csak nyáron ne kerüljön ide az ember... (meg amúgy se, na).
Legszívesebben odamásztam volna lefotózni az ablakhoz a napfelkeltét, de nem nyithattam rá a többiekre az ablakot, ráadásul szúnyogháló volt rajta amúgy is.
Az ablakok zárjai elég rossz állapotban voltak, nem záródtak rendesen, a reluxák tekerőrúdjai eltörtek, egy kétméteres ember kellett volna, ha igazítani akarjuk a lécek irányát. Na meg hát... van, aki világost, van, aki sötétet akar. Szerencsére az én kedvenc, templomtornyos ablakomat nem "bántotta" senki. Azt nyitottuk ki szellőztetésre, és ott csak félig volt leeresztve a reluxa.
Éjjel nagyon horkoltak a többiek, csak az altatónak köszönhető némi alvás, de 2-3 körül, érdekes, már jöttek-mentek ki és be, és nem csendben. Valahogy másnak nem természetes az, hogy a többiekre is tekintettel legyünk. Köhögtek, harákoltak, nyögtek, jajgattak. Talán csak a visszérrel műtött hölgy és én voltunk el csendben magunknak.
Mivel alvásról már nem sokat ábrándoztam, 3 körül én is kimentem a fürdőszobába, ahol pisiltem egyet és megmostam hideg vízzel az arcomat, mert utána azért jobban látok.
Milyen szerencse, hogy levágtam a hajam. Rájöttem, hogy fel se tudnám kötni ezzel a béna karral. Karokkal... Így a kettő együtt... a törött meg most a mell- és nyirokcsomók miatt műtött aztán lehetetlenné tenné a műveletet. Pedig mikor levágtam a hajam, ezek még eszembe sem jutottak. Így elég csak megfésülni, viszonylag küzdeni sem kell a kócokkal, és kész.
Ezek után visszamásztam óvatosan az ágyba, vigyázva a drénes cuccokra is.
Szerencsére a bagázs újra horkolt, ez azért kiszámíthatóbb zaj, mint a harákolások, nyögések, jajgatások, úgyhogy szerintem egy órát én is alhattam még. Háromnegyed ötkor aztán jött a "Jó reggeeeeeelt!, tessenek mosakodni" -- stb. Én megkérdeztem, hogy bevehetem-e a gyógyszereimet, és igen, a szívgyógyszereimet vegyem be (kivéve az ASA protectet).
Volt egy műszakátadó nővérvizit, egy kis létszámú gyors vizit 1-2 dokival, majd rendbetettem magam, úgymint fogmosás, fésülködés, arckrém, szemcsepp stb., hogy egy kissé ücsörögjek az ágy szélén. Tudtam, hogy mindhárom szobatársam hazafelé készül, ők egyébként már tegnap is kaptak egy szurit, véralvadásgátlót -- én még nem.
Reggel a felkeltetés után két nővér meg szokta igazítani az ágyakat.
A szabaduló hölgyeket sorban hívták őket drénszedésre, és egyben kaptak egy fáslis átkötést. A szénsavas hölgy katonásan, karjait széttárva jött vissza, hogy na, ennyi vót, "ezt olcsón megúsztam", mehetek haza! A másik hölgy csendesebb volt, de ő is ugyanezeken esett át, neki az orvosa is ott volt, és utána ő gyorsan vissza is ment utána hozzá. A szénsavasét viszont másik orvos szedte ki (erre volt az olcsóságot illető megjegyzése...), minket meg -- a többi kórtermi bentmaradottakat -- kiszólítottak reggelizni.
Köménymaglevest kaptunk fél szelet pirítóssal, amit beletörtem a levesbe. Jólesett. Ezentúl volt még vagy 8-10 háztartási keksz. Későn kaptam észbe, hogy lehetett volna teát csapolni magunknak egy szélen álló kondérból, de mindegy... Jólesett végre, hogy valami más is érintette a gyomromat, mint ásványvíz.
Mire a reggeliből visszamentem, a szobatársak eltűntek. Nem tudom, hogy nem vettem észre őket, hiszen ugyanarra a hallrészre érkezünk a szobákból, de valószínűleg azért, mert háttal szerencsétlenkedtem. Persze többször is visszamentem, mert az evőeszközöket rendszeresen elfelejtettem ilyenkor kivinni.
Kevéssel dél előtt ellenben bekötöttek két félliter infúziót, mely hál' istennek, elég gyorsan lejött, a vége felé már imádkoztam, mert majd' bepisiltem.
Tök jó volt egyébként, egyedül voltam, és reménykedtem, egy darabig így lesz, és nem fognak félreértett sajnálkozásból átvinni egy másik kórterembe, hogy "nekem nehogy rossz legyen egyedül". Senki fel nem foghatná, de nekem direkt isteni dolog egyedül lenni. Végre talán olvasni is tudnék délután stb.
Szilvinek írtam egy sms-t, hogy ha du. jön, hozzon már nekem hálóinget, megírtam, hogy hol találhat -- mert ez az egy nem lesz elég. Máris éreztem, hogy bebüdösödök, hiszen zuhanyozni nem lehet, és hiába nem érzékeltem izzadást, de a büdit én magamon érzem, és "allergiás" vagyok rá. Bár igyekeztem a szabad oldalamat azért megmosni és dezodorálni, de a hálóingen én már éreztem.
Kint napsütés volt, bár időnként olyan erős szelek, hogy majd bedöntötték az ablakot.
Az infúzió után "rohantam" (... azaz csigamászásban kivonszoltam magam és szó szerint csatolt részeimet) a budiba pislantani.
Már hallottam is a "tessenek jönni ebédelniiii!" kiáltást, úgyhogy kétszer-háromszor ki-be járkáltam, míg a megfelelő evőeszközökkel, pitlijeimmel, majd külön a pohárral úgy gondoltam, most már talán készen vagyok... Letelepedtem, és zöldséglevest ettem, utána pedig egyben sült disznóhús volt, párolt krumplival és párolt lilakáposztával. Finom volt, csak sajnos, mindkettőnek csak a felét tudtam megenni. De tényleg elcsodálkoztam, mit fikázzák azokat a fotókat, akik felpakolják a kórházi kosztot: nyilván itt is van többféle, mert az epések, gyomrosok, belesek, valamint a cukrosok, tej- és lisztérzékenyek nyilvánvalóan nem kaphatják ugyanazt, mint a mellműtétesek. Én egész jól elvoltam ezzel, és a mennyiséggel sem volt gondom, csak sajnáltam, amit ott kell hagynom, de hát tudom, nem én vagyok kajabefogadásilag, étvágymennyiségileg az etalon. A poharamba csapoltam egy kis meleg teát, kaja előtt is, és kaja után is, amit bevittem. Egészen meglepődtem most ezen a teán, mert ahhoz voltunk "szokva", hogy a kórházi teák szinte ihatatlanul túl édesek voltak mindig -- Szilvi is ezeket mondta Bencus kórházi bentléteikor, én is ezt tapasztaltam. Nyilvánvalóan édesítővel csinálták, de miért kell annyit bele tenni?
No, ez most nem olyan volt. Pont olyan "alig édes", ahogy én szeretem a teát. Ráadásul forró volt, szóval nagyon jólesett.
Minden alkalommal eszembe jutott a fotózás, legalább csak magamnak, hogy meglegyen, de ide a közös ebédlőbe, ahol mindenki vonszolja a belét, és járókerettel, tolókocsival, bottal, de drénekkel mindenképpen gusztusosan ellátva kivonulunk, tele kézzel, mert három-négy sem igen lenne elég, hát nem tudtam volna még egyrészt gépet vinni sem, másrészt most tényleg cikinek éreztem, na.

Ilyen fémtálcán kaptuk egyébként, jó nehéz kerek fémedényben, fedővel a levest, egy másik szélesebb fémedényben pedig, ugyanolyan, középen lyukas fedővel a másodikat.
Egyúttal már most hozzáadták a fóliába csomagolt vacsorát is, azért legalább nem kellett kijönni este!
Ez két fél szelet kenyér volt, kis doboz margarin volt mellette kenőcsként, a két szelet kenyér közt egy szelet füstölt sajt és egy paradicsom. Nem olyan rossz ez, na.
Viszont még alig nyeltem le az utolsó falatot, és már becihelődtem, elmostam az evőeszközeim, és éppen készülődtem a szobai mosdónál fogat mosni, amikor megjelent az orvosom, és már rántott is magával kötözésre! Olyan ciki volt, mikor éreztem, hogy a fogaim között ott van a hús, káposzta... eh... még izgulni sem maradt időm.
Mentem a doki után kissé idegesen, felmentem a lépcsőn a magasított kezelőágyra, ülni kellett, és egy nővér segítségével lecibálták rólam a kötéseket, mit mondjak, ezek bizony, fájnak, de bárki higgye el, ezt ha lassabban csinálják, akkor is ugyanígy fáj, csak még tovább. Úgyhogy megvolt a kezelés, a jódozás, a kötözés, csak sajnos, levették rólam a mellátkötöző, igen szoros fáslit, ami viszont adott egy nagy adag biztonságot és tartást idáig. Mikor rákérdeztem, azt mondták, hogy nem kell az már ilyenkor.
Csakhogy. Innentől szabadon libegtek ide-oda a cuccaim, ami bizonytalanságot keltett bennem, mozogtak a csövek meg mittomén, szóval nem volt jó. De hát ha egyszer így kell, így kell.
Bezzeg a hazamenő hölgyeknek pont az elmenésük előtt tettek fel fáslit!
Fájó szívvel búcsúztam hát a fáslitól, és megpróbáltam nem kétségbeesni a libegve lengedező, sebes, kötözött, drénes cicik miatt.
Mondta a dokim, hogy holnap (vasárnap) este is jön átkötözésre.
Tényleg amúgy nagyon rendes volt hozzám végig, na.
Ezután végre volt egy kis nyugtom: olvastam a Puszis macskás könyvet. Tündéri!
Voltak persze telefonok, csak már nem is nagyon tudom a napszakokat, lényeg, hogy beszéltem Istvánnal, anyámmal, Danival; hívott Katám is, Magdika is -- ők többször is próbálkoztak (bár a családnak sem sikerült mindig egyből, mert pont akkor hívott pl. a doki is kötözésre, mikor Dani hívott volna, a többieket is le kellett időnként tenni, mert mindig jöttek valamivel, utána visszahívogattam őket. Kata és Magdika többször is hívtak megszakadás vagy bármi más miatt, Magdika pl. Ausztriából hívott.
Daninak 5 SMS-e is már egyszerre, akkor jött meg, amikor pár napja már otthon voltam! Mind arról szólt, hogy lesz kocsi, mégsem lesz kocsi, mégis lesz kocsi, ha nem lesz kocsi, megyünk taxival stb. Na, én mindezekről nem tudtam, csak az első verziót, amiről beszéltünk, hogy lesz kocsi.:)
Tud néha a Telenor is produkálni azért.

Megjelent egy nővér, és immár én is kaptam Fraxiparine nevű véralvadásgátlót. Karba adta, és most, mikor írom ezeket, már 1 hét eltelt, és az eredeti lila-kék-vörös szín most már sárgás-kékbe hajlik. Szerintem nem jó ötlet karba adni, én úgy "tanultam", hogy lágy helyre kell. A felkar elég kemény, s nem is csípte össze...
Egyébként tegnap, mikor a ma távozó hölgyek megkapták már ezt a szurit, kérdezte az ápolónő, hogy otthon lesz, aki beadja? A szénsavas hölgy csak nézett, hogy mi, hogy, merre? Mondtam én is, hogy igen, kapsz receptet, kiváltod, és valakinek naponta be kell adni. Csak nézett, hogy na hát ő biztos nem.
Aztán az ápolónő volt olyan kedves, hogy megkérdezte: akarja megtanulni? És lényeg, hogy fokról fokra nagy szakértelemmel (ő csinálta egyébként jól!, nem karba!) és mondva is közben, mit csinál, miért így stb., megmutatta, hogy kell, milyen részekbe, hogyan fogja össze az érintett részt, és teljes merőlegesen a kis pici vékony egycentis tűt benyomva, lassan belenyomni a fecskendő tartalmát a combba, hasba, kinek hogy esik jól.:) Tényleg nem egy nagy ördöngösség. Én már az epénél végigcsináltam 10-zel, semmi gond nem volt. Utána még én is bátorítgattam a szénsavas hölgyet, és úgy látszott, elfogadja és már nem tartja lehetetlennek, hogy igenis, ő adja be majd magának.
Annyira látszik rajta, hogy fogalma sincs a műtétekről meg ezekről a kórházi, egügyi dolgokról... de maga is mondta, hogy ő kétszer szült, és azonkívül soha nem volt kórházban. Ezért nincs fogalma semmiről... Na jó, de azért a szénsavas ásványvíz nyakalását kihagyhatta volna, mert ezt el is mondták anno az előzetes vizsgálatoknál, max. az aneszteziológusnál; másrészt a papíron is rajta volt, amivel előjegyeztek minket a műtétre! Szóval ez nem attól függ, hogy ki hányszor lett műtve.

Ezután úgy 3 körül megjöttek a kölkeim. Dani biciklivel jött, Szilvi gyalog, és itt találkoztak a kórháznál, együtt jöttek fel.
Jól elbeszélgettünk, Dani közben megjárta anyámat is, aki küldött volna ezer dógot, de nem győztem telefonon lebeszélni. Viszont Szilvi csak elhozott egy műanyag dobozban lekváros pehelykifliket és egy doboz citromos teát. Ezt meglátva azt mondtam, hogy ha valamelyikőtök elviszi az előre megkapott vacsorámat, akkor megehetném a lekváros pehelykifliket. Egyik sem ódzkodott, de Dani vitte el végül is. Nem néz ki rosszul szerintem egyébként egy ilyen előrefóliázott kaja. Van az előtérben egy "beteghűtő", ez rá is van írva. Szóval, ha melegebb van, vagy ha nincs, akkor is lehet tárolni hűtendő kajákat.
Amúgy meg a reggelihez kapott kekszeket ettük Danival.
Mondta Szilvi, hogy lefotózott minden fontosat, hogy eltaláljon, és most, kihasználva, hogy egyedül vagyok egy kórteremben, tök jó volt őket nézegetni, hogy fotózgatnak össze-vissza.:) Micsoda nagy látványosság egy kórterem, benne egy rozzant anyával...
Szilvi a palackokra volt kihegyezve, elég sokszor lefotózta az ágy alólról is, meg a szekrények előtt beállítva is... (másnap is megcsinálta, hogy látszódjon, mennyit haladt a cucc, mert szerinte látszott).

Ezt az alábbit Dani lőtte, többet is, de ez volt a legelviselhetőbb, így lehet gondolni, a többi milyen lehet. Ezt engedélyemmel átküldte Istvánnak is. Aki azt mondta, hogy örült neki nagyon.

Ezeket még Dani fotózta. Az ott egy, jó időkben feltöltött medence lenne, kőrakásokkal, melyen teknősök szoktak napozni. Most persze üres. Az alatta levő fotón látható, hogy Szilvi buzgón fotóz, én meg ott haldoklom (na jó, anyámmal telefonálok), aztán egy udvari kórházi osztályok és épületek elhelyezkedési térképe, a medence közelről, aztán az én ágyam, a homályba borult hall, azaz étkező -- jobbról vannak a nővérpultok, hátrébb a kezelő --, és még egy kép a szobáról.

   
Fotóztak kilátást is, én szóltam nekik, hogy esetleg azt is lehetne...
Bár nem valami optimális a helyzet, mert ugye, szúnyogháló meg minden, valamint épületek takarják félig a kilátást, de nekem akkor is, az a Mester utcai templom körüli napkelte pár alkalommal nagy kaland volt.

 
Ezentúl tudnivalókként és elirányításként fotózgatott Szilvi az épületben dolgokat.
Egyébként ki is mentünk a fürdőszobába Szilvivel, ahol némi megmosdás után átvettem egy általa hozott tiszta hálóinget. Egész máshogy éreztem magam utána, még ha a fáslim hiányzott is...

Tapintatosak voltak a nővérek, mert senki nem szólt be, hogy elmúlt 4 óra, úgyhogy vagy fél 6 körül mentek el a csemetéim.

Ezek után megettem a doboz felét, vagyis úgy 6 pehelykiflit teával, ez volt a vacsorám. Utána fogat mostam, olvastam és volt néhány telefon.

Beszóltak a nővérek, hogy nem zavar-e engem, hogy egyedül vagyok. Mert szívesen áttolnak egy másik szobába. Élénken bizonygattam, hogy á, én nagyon szeretek egyedül lenni, semmi gond, szívesen maradok, ha lehetne! Jaj, nagyon hála istennek, hogy hagytak, asszem, rosszul esett volna nagyon, ha betolnak bárhova és ott feszt beszélgetni kell. Most nekem pont erre a nyugira volt szükségem. Belenyugodtak, de azt mondták, hogy majd azért néha benézünk...

Ennek alapján, meg az előző éjek virrasztásai után az esti gyógyszer-felkínálásnál igen, kértem mindkettőt. Fájdalomcsillapítót és altatót is.

Ez igen hamar elnyomott, nem tudtam tovább olvasni, fél 9 körül leoltottam a kisvillanyomat, és alvás.

Ma éjszaka volt a tavaszi --1 óravisszaállítás, tehát másnap 1 órával előbb is kezdődött minden. Ezt is figyelembe vettem a korai alvásnál, mert már épp ideje volt egy kialvásnak, ráadásul a mínusz 1 óra... Szóval mindezekkel együtt majdnem megvolt a 8 órám keltésig.

Jólesett.

Mellműtét -- péntek

Tudom, "mindenki" a kórházas időszakomat várja már, aki olvas.
De volt egy csomó pótolnivalóm, úgyhogy itt világosítanám fel azokat, akik csak az utolsó bejegyzést nézik és azt hiszik, nincs semmi újabb; hogy a műtét előtti elmaradt másfél hét beszámolóit vissza lehet datálni, tehát azok megtalálhatók, mind, a napján. Így az István látogatása, Bencus szülinapja stb.
6.30-ra kellett mennem a kórházba, 4 után keltem, pakoltam, készültem; mindig eszembe jutott még ez-az, pedig már tegnap is ezt csináltam.
Szilvi kölcsönadta a szép, egyszer használt sporttáskáját, minden szempontból épp megfelelő volt. Mivel az epeműtétem még szinte mintha most lett volna, igyekeztem úgy pakolni, hogy a tényleg lényegesek itthon ne maradjanak, viszont ne rakjak sok mindent.
Danival meg volt beszélve, hogy háromnegyed 6-ra idejön, és a 6 előtti 22-essel megyünk. Segít cipekedni, meg hát ott is, eltájékozódni is könnyebb ketten. Egyébként is ritkán szoktak szerintem tök egyedül bemenni. Még az olyan, egésznapos vizsgálatokra szóló behívás is rohadt nehéz volt mentálisan, idegileg nekem itt. Szóval olyanokra sem ártana kísérő, csak épp nem értek rá, meg én hősködtem, hogy menni fog az nekem... De számolni kell azzal, hogy az embernek nem elég a két keze, hogy legalább 5-ször kell levetkőzni-felöltözni, cuccokat, papírokat tartani, sorszámot kérni, vagy egyszerűen csak jó lenne, ha a kabátom, szatyrom kint hagyhatnám valakire, míg nekem be kell vonulnom valahova. Ha lesz még legközelebb, azért ilyenre megpróbálok embert szerezni, akár buszos vagy gyalogos kísérőként is. És lelkileg pedig ezerszer jobb lett volna, ha nem vagyok egyedül, akkor nem jönnek azok a fura gondolatok, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe, én ezt nem csinálom...
Láttuk a napfelkeltét is, jól megnéztem; ki tudja, hányszor láthatom még.:)
Busz, kis gyaloglás, Kenézy.
A kórházon belül sok épület van, én ebben a hodályban jártam végig mind az előjegyzéses históriát, mind a beutalókkal az összes vizsgálatot, és most is itt jelentkeztem, itt volt az öltözködési raktár, a negyediken a kórtermem, elsőn a felvételi iroda és így tovább. Hogy a műtő hova esett, arról halvány dunsztom sincs.

A betegfelvételi üvegkalickák még üresek, mint mondták, azok csak 8-kor nyitnak. Hoppá, mondok, akkor hogy is lesz ide befeküdve?
Mindenesetre egy ottani dolgozót megkérdezve, ő elirányított a fsz. egy folyosóján, hogy ott kell átöltözni és otthagyni minden ruhámat.
Sajnos, bármilyen korántól bárhogy és bármilyen sikerrel is készültem, rámjött a hasmars, úgyhogy várakozás közben én elszaladtam egy budiba, megejteni az igen gyors dolgot. Még jó, hogy a nedvestörlő-csomagom a kistáskámban volt. Jobb is lett a közérzetem.
Utána már lehetett bemenni, beirányítottak egy fülkébe, hogy öltözzek át. Mivel a papíron kórházi ruha vételezése szerepelt, nem voltam benne biztos, hogy mi a helyi divat: itteni ruhát adnak? Mint kiderült, ezt mások is így értelmezték, úgyhogy mindannyian csak a biztonság kedvéért tettünk el 1-1 hálóinget! A többieknek elég is volt, de nekem nem.
Szóval ott a fsz.-en át kellett öltözni saját hálóingbe, köntösbe, papucsba, és innentől így kellett flangálni a sok tisztességesen felöltözött ember között!
A sporttáskát Dani cepelte utánam, aztán felmentünk a IV.-re, ami a papíron volt, de onnan leküldtek az I.-re, hogy ott van a Betegfelvétel. Ez viszont nem volt a papíron. Vártunk több mint fél órát, ezalatt összetalálkoztam azzal a 2 hölggyel, akikkel együtt kezdtük ezt a tortúrát, és ők is mára kaptak előjegyzést. Ott ültek már köntösben, papucsban az előtérben...
Az egyik hölgy nagy botránkozásomra, lába közt a földön másfél literes szénsavas ásványvizet tartott, időnként meg-meghúzogatva. Ámuldozva kérdeztem, hogy hát nem tudod, hogy éjfélig volt szabad inni? Ráadásul szénsavas...! Még a papíron is rajta volt, hogy 6-ig lehet enni, éjfélig inni...
Na mindegy, ő nem tudta, gyorsan elsuvasztotta. Poénosan mondta, hogy még jó, hogy szóltunk, mert most ő ezt itt behörpölte volna az egészet...
Nagyon lassacskán, apránként majd sorra kerültünk. Hozzátartozó bemehetett.
Közben a két ismerős hölgy tovahaladt szerintem a kórterembe...
Alá kellett írni egy rahedli papírt, megadni egy hozzátartozó nevét, címét, telefonját.
Nyilván most Danit adtam meg -- ránéz a hölgy: "Nagykorú?"
Erre már csak mosolyogni tudunk, mert Dani 31 éves, de annyira fiatalnak néz ki, hogy pl. még sört se vesz úgy, hogy személyit ne vinne magával, egyszerűen megszokta, hogy még 18-nak sem képesek nézni.
Ezen túl lettünk, aztán vissza kellett menni a negyedikre. Itt kóvályogtunk egy sort, mert nem mindegy, hogy a liftnek melyik oldalán szállunk ki. Természetes, hogy elsőnek a férfiosztályon szálltunk ki, és erre is rá kellett jönni. Mondta a nővérpultnál a hölgy, hogy hát én végül is felvehetem ide is, de... na, és akkor leesett. Mondom, akkor könyörgünk, hun a női osztály? Mondta, hogy a lift túloldalán kellett volna kiszállnunk.
Úgyhogy már nem emlékszem, miféle keresztfolyosón és csapóajtón keresztül végre a női osztályra vetődtünk.
Mondták, hogy Fábry doktorhoz kerülök. Fábry doktor pedig azonnal behívott a kezelőbe, Dani kint maradt. Kellő szakértelemmel ráhibázott a problémákra, és meg kell mondjam: azok a gócok, amiket nyomkodott, bizony, fájtak! Egyáltalán nem kicsit. Mind a mellemben, mind a nyirokcsomók között. Úgyhogy ő szerintem ezek alapján csinált tűzőjelölést egy filctollal vagy mivel.
A biztonság kedvéért, önmaga megerősítéséért még behívott egy szaktekintélynek, profnak kinéző idősebb dokit, aki szintén megnyomkodott, és megerősítette Fábry doktor diagnózisát. Felöltözhettem, majd a nővérek beküldtek egy olyan szobába, melynek száma pont az irányítószámom. Örülök mindig, ha köthetem valamihez a számokat, mert könnyű megjegyezni. Hát, ezt véletlenül sem tévesztem össze!

Ezután elbúcsúztattak Danitól, legalábbis inspirálva lettünk rá.
Így meglehetős gyorsasággal kipakoltam a táskából az éjjeliszekrénybe a kellő dolgokat (mind az volt), és a táskát behuppantottam az ágyam mellett álló, sarokban lévő 1. számú szekrénybe.
Mellettem már ott volt a két hölgy, akik előbb ideértek. Ám őket még vitték a Jerikóra mentővel egy valamiféle tűzőjelölésre... és engem meg nem. Az enyém már megvolt...
Ezen az elején kissé el is csodálkoztam, most már ezek után nem.
Egy darabig tehát egyedül voltam a szobában, ezalatt nyugodtan pakolhattam, és gyorsan csináltam pár fotót is.

Befáslizták a lábaimat lábujjtól térdig, és kikészítettek egy kötényszerű akármit, amit majd fel kell vennem.
Éppen elhelyezkedtem, amikor már jött is értem tolóággyal egy M. Cimarróhoz hasonló ápoló, hogy kapjam a kötényt és minden egyéb nélkül pattanjak a tolóágyra. Huh. Ez gyorsan ment, de nem bántam. Egyébként semmi nyugtató injekció vagy ilyesmi... Letakart egy lepedővel. Viszont a pasi végig nagyon kedélyes és poénos volt, ez valamelyest megnyugtatóan esett. Árkon-bokron, lifttel és anélkül nyargaltunk, közben magyarázta, hogy kissé felborult a sorrend, ezért lettem most én az első. Mondtam, hogy nem baj, szeretnék is túlesni ezen. Viszont betolva a műtőbe már ideges lettem, sokan voltak, és bár mindenki nagyon kedves volt, én egyre jobban rettegtem, már a fogam is kocogott.
Kiderült, hogy egy fiatal srác lett volna az első, de 10 percnyi faggatása után kiderült, hogy mégiscsak ivott egy kávét reggel! Így félretették délig -- s poénkodtak vele közben.
Én, meglátva fölöttem a csöveket, tisztáztam a műtős hölggyel (legalábbis azt hiszem, az volt), hogy ugye, nem dugnak a torkomba semmit, míg el nem aludtam? Megnyugtattak, hogy míg el nem alszom, nyugodt lehetek, a világon semmit nem csinálnak velem.
Vagyis azért a branült berakták a jobb kézfejembe. Az összes műtétem közül szerintem ez volt a legjobb branül. Rajta volt egyébként az illető neve, meg hogy 8.30-kor kötötték be. Már rá is kötötték az infúzióra, szerintem ezen kaptam az altatócuccot is. (Ezt később Szilvi fotózta le.)

A jobb karomat kezdte kikötözni oldalra egy műtősféle srác, mire kicsit megint elkezdtem aggódni, hogy nehogy már a jobb mellemet műtsék bal helyett... de nem okoskodtam.
Aztán mikor baloldalt egy derékszögű vasalkotmány fölém emelkedett, akkor be is bizonyosodott, hogy tudják ők, melyikről van szó. Ahhoz kötözték a bal karom úgy, hogy tárva is legyen és felkötve a karom. Közben néha maszkot nyomtak a képembe, hogy szívjak nagyokat, de én ettől semmit nem éreztem. Hogy mifenétől alhattam el és mikor, fogalmam sincs. Semmire nem emlékszem ebből.
Következő, amire emlékszem, hogy egy sarokféléhez vagyok húzva, és hangosan kiabálva ébresztgetnek, néven szólítva, hogy ébresztő, túl van a műtéten! Volt egy falióra, melyen 11 óra lett volna 5 perc múlva. Ez kb. azt jelenti, hogy majdnem 2,5 órás volt a műtét.
Én ennek, hogy túlvagyok, nagyon örültem, csak őrülten fájtak a bal mellem körüli beavatkozások. Akadozó nyelvvel, kérdésre ezt is megmondtam, hogy nagyon fáj, észlelték is, hogy nem hiszti, és kötöttek be egy második adag fájdalomcsillapító infúziót, mert az első után ugyanúgy fájt. Azt hittem, szétrobban a bal vállam és mellkasom.
Mikor lejött a második fájdalomcsillapító, valóban mintha kevésbé fájt volna, és visszatoltak a kórterembe. Az volt az érdekes, hogy az útra nem emlékszem, csak arra, hogy a Cimarróhoz hasonló pasi poénkodott, hogy most pedig átpakol az ágyra; mondtam, hogy na, az nem fog menni, nehéz vagyok... mondta, hogy "ne tessék lebecsülni, magácskánál kétszer ekkora súlyokat is szoktam mozgatni", csak segítsek. Fogjam át a derekát, a másik kezemmel meg a nyakát.:) Micsoda intimitás, gondoltam.:)))
Észleltem azt is, hogy a Jerikóról visszahozták a két szobatársamat. Ők néma megrendüléssel néztek rám. Kérdéseikre igen nehezen forgó nyelvvel válaszolgattam, és hoztak egy infúziót, bekötötték, én meg szerintem közben aludtam egy sort, de még láttam, hogy később elviszik egymás után mindkét szobatársamat. Szerintem ezért is tudtam aludni kicsit.
Aztán láttam azt is egymástól pár óra eltéréssel, hogy visszahozzák őket. A szénsavas ivós hölgy rettentően nyögött, jajgatott folyamatosan. A jobbján fekvő nem annyira.
Utólag kiderült, hogy a nem nyögős megelőzte az előbb elvitt szénsavast, akiről, bárhogy szerette volna eltitkolni, de kiderült, hogy ivott éjfél után, ráadásul szénsavast! Most igazán bepipultak, hogy egy nap alatt két ilyen eset is van, mikor pedig leírják, megmondják műtét előtt, hogy mit szabad, meddig enni és inni. Ez a téma különben egész nap gyakorlatilag botrányként zengedezett a részlegen és jutott el a fülünkbe többször is, hogy még ilyet, egy nap alatt ennyi malőr!
Úgyhogy a szénsavast megelőzte az utána elvitt hölgy és még valamilyen rövidebb műtét.
Nem sokáig tartott a nyögés, utána már csak a terem zengett a horkolásuktól.
Tényleg ez ment, mikor aludtak.
Én, mivel nem tudok hanyatt aludni, ettől mentesültem, mert egyrészt a hátam beszakad a hanyatt fekvéstől, másrészt azonnal meghallom, ha emiatt nehezen kapok levegőt és netán bealudva horkantanék egyet. Nagyon rossz érzés. Kellett találnom egy helyzetet, mert ez így nem lesz jó.
Az infúzió után hoztak egy "babzsákot" -- na jó, homokzsákot --, amit a sebre raktak. A szénsavas nő persze szidta, hogy minek ez; nekem speciel jólesett!
Ezután behoztak egy érsebészeten, lábával műtött hölgyet, úgyhogy már négyen voltunk a hatágyas kórteremben.
Az volt az érdekes ebben az altatásban, hogy felébredve teljesen tiszta az ember, mindenre emlékszik, képben van, nem beszél baromságokat, tudja, miről van szó. Már az epénél sem kellett hányni, most sem. Igaz, ott elő volt készítve a hánytál és az megnyugtatott, itt viszont nem.
Ellenben levették a nővérhívó csengőt minden műtöttnek az éjjeliszekrényére, hogy ha gond van, megnyomhassuk.
Mikor rajtam kívül mindenki aludt, én azon gondolkoztam, hogy leszek én felöltözve. Mert mindenki pucéron feküdt egy lepedővel a paplan alatt. Végiggondoltam, hogy a francba fogom én felvenni a hálóingem, a bugyim. Ráadásul felfogtam, hogy két dréncsövem lóg bal felől az ágy mellett a földre lakott palackokkal. Azt is láttam, hogy a másik két hölgynek csak egy-egy, és azokban alig valami, talán fél centi sem, míg az enyém mindkettőben eléggé meg van gyarapodva. Elgondolkoztam, hogy észreveszi-e valaki, ha megtelik, vagy mi van olyankor. Én ugyanis nem látok le. Még nem tartottunk ott, hogy feleslegesen mozgolódjunk.
Bejött az orvos is, és érthetően elmagyarázta, hogy mit csináltak, hogyan csinálták, sőt, hogy még egy valamit pluszban fel is fedeztek, amit szintén kiszedtek... és hogy az még kérdés, hogy ott visszanő-e a bőr. Hm.
Itt du. 2-4-ig van látogatás, és ezt úgy nagyjából be is tartatják a közönséggel.
Egyszer csak mit látok? Megjelent a volt férjem. Tudta a gyerekektől, hogy most leszek műtve, és sajnált... amúgy mi is beszélünk ritkán cseten pár szót, teljesen normálisan. Már az epeműtétnél is még akkor is, hónapokkal a műtét után is mindig megkérdezte, hogy vagyok, mikor én már szinte nem is gondoltam rá. Tény, hogy ez azért nem kicsit komolyabb és súlyosabb. De hogy képes volt bejönni miattam? Hihetetlen. Igaz, nem lakik végül is túl messze a kórháztól; de ez nem számít, ha ő a fájós lábával képes volt eljönni meglátogatni.
Neki is lesz április 2-án érsebészeti műtétje egyébként. Lehet, előzetes tapasztalatot akart szerezni a kórházi légkörből. Mindenesetre normálisan, barátian elbeszélgettünk, majd elment, minden jót, gyógyulást kívánva.
Ezen a napon direkt nem kértem, hogy jöjjenek be a gyerekeim -- minek is.
Délután a szénsavas hölgy férje bejött, és nagyon rendes, készséges, segítőkész volt, nekünk is segített, amiben esetleg akartuk volna.
Kiderült, hogy járt volna vacsorára egy fél szelet száraz kenyér (elvileg pirítós, de az csak száraz volt, olyan, mint amilyet Mamuhoz szoktunk vinni) vagy 8 db háztartási keksszel. De nem mentünk ki az étkezős előtérbe, be nem hozták, tehát én magam részéről nem kaptam meg. Így a magammal hozott sós kekszből ettem 3-4 darabot, mikor már én is éreztem, hogy az infúzió meg pár korty sima ásványvíz már kevés.
A szénsavas hölgynek behozta a férje, valamint hozott neki két félliteres szénsavmentes ásványvizet automatából. Mondta, hogy "kettőt hoztam, mert ismerlek!" Bennünket is kérdezett, hozzon-e, de mondtam, hogy amit magammal hoztam (egy fél literes), az bőven elég, köszönöm. De jó tudni, hogy ilyen közel van az automata. Még igen nehezen ment fekve abból is az ivás; úgyhogy azt már vágom, ha még egyszer ilyen kórházasdit játsszunk, szívószál az, amit célszerű hozni!
Ezek után bejött néhány nővér, hogy na, pattanjunk!
Menjünk pisilni meg ilyenek. Én mondtam, hogy de hát valahogy fel kéne előtte öltözni. Ragyogó, öltözzünk fel. Segítettek megtartani ülésnél bennünket, meg ideadták az ágy végéből a hálóingemet, abban volt a bugyim is, így nagynehezen felöltöztem. Egészen más lett a komfortérzetem.
Mondták, hogy még jobb lesz, ha befáslizzák a mellemet: jó erősen körbetekertek, és meg is jegyezték, hogy "figyeled, hogy nekiindult a drén, ahogy szorítjuk?" Jó szoros volt, szóltak, hogy azért szóljak, ha zsibbad vagy valami, de nem kellett.
Mondták, hogy ne bajlódjak a köntössel, viszont a dréneket, bárhova megyek, az legyen az első, hogy felpakolom (felhúzom) az ágyra és azokkal együtt vonulok bárhova is. Egyik nővér azt tanácsolta, hogy legjobb, ha a fürdőszobába megyek, ott ugyan szabad (ajtó nélküli) vécé van, de mellette csap, pakolhatós részek, tehát kényelmesebb. Oda mentem. Valahogy nem bírt érdekelni, hogy bárki bejöhet, én meg ott ülök a budin.
Na, még ez is egy újdonság, hogy leültem, és azonnal tudtam pisilni, mintha mi sem történt volna. Ellentétben az előző műtéteimnél, amikor kicsit imádkozni kellett, hogy meginduljon a dolog. Mindenesetre ezért is hálás voltam a sorsnak.
Volt egy gyors esti vizit.
Még az volt az érdekes, hogy mindenki Hajdú-akárhonnan jött (különböző helységek), csak én voltam debreceni. Erre mindenki legyint, mikor meghallja, hogy helyi vagyok, hogy á, akkor neked könnyű... Nem tudom különben, miért lenne könnyű, hiszen nem itt lakom én sem a kórház területén. Őket természetes, hogy valaki szállítja, szállította, de én most is busszal jöttem be és valószínűleg Dani intézkedik egy kollégájával, aki majd hazavisz; ha nem sikerül, akkor taxi -- de csupán azért, mert debreceni vagyok, én sem tudok hopponálni, itt is vannak távolságok!
Ekkor még úgy tudtam, hogy én is egynapos műtött leszek, de este a dokim közölte, hogy "magát felvettük", és hétfőnél előbb semmi szín alatt nem engednek haza.
Kitaláltam egy olyan helyzetet, hogy ne legyen bántódásuk a dréneknek, tehát mondom, kicsit valahogy jobb oldalam felé kéne fél-fordulni, mert különben soha nem tudok elaludni. Ha nem is teljesen, de félig sikerült, a homokzsák pedig külön jólesett.
Este műszakátadás volt nővéreknél, mindenkit felsoroltak, ki mivel küzd, aztán megint bejött egy nővér, hogy kér-e valaki altatót, fájdalomcsillapítót -- hát, mindkettőt kértem. Mondom, sose lehet tudni.
Este telefonáltam Daninak, elmondtam a történéseket. Utána rábíztam, kinek hogy mondja el. Anyámnak el tudja a családi telefonon, a többieknek cseten.
Ha visszagondolok, jól tettem a gyógyszerek kérését és bevételét. Az epénél pl. soha nem kértem és nem is vettem be fájdalomcsillapítót, altatót meg pláne; de ez rohadtul más. Kellett, na. Az altató... ha arra gondolok, hogy így is alig lehetett valamit a horkolásoktól aludni, el tudom képzelni, altató nélkül mit tudtam volna aludni....
Ez volt az első kórházi napom.

Boldog szülinapot!

Isten éltesse

9 éves Bencus unokámat! :)