24-ére jegyeztek elő műtétre. Bencus akkor lesz 9 éves! Ez egy pénteki nap.
Elvileg olyan kevés időt szánnak kórházi tartózkodásra, hogy egyik nőtől úgy hallottam, hogy másnap már kiveszik a kanült és haza is górják az embert. Ez olyan furcsa nekem, aki gyerekkorában még egy mandulaműtéttel is 5 napot volt kórházban. Ezzel meg -- tényleg úgy lenne? -- még annyit sem, mint egy laparoszkópos epeműtéttel? De fura.
Egyébként 14-én -- egy hét múlva -- be kell mennem reggel 8-ra különböző vizsgálatokra. Labor, mellkasröntgen, hasi UH, EKG, aneszteziológia, kardiológia. Biztos jól be fog tartani.
A műtét napján, 24-én reggel 6.30-ra kell megjelenni a IV. emeleti felvételi irodában, DE előtte a földszinten felvételezzek valamiféle benti kórházi ruhát.
Mindenesetre mindezek tudatában nem sok mindent fogok bevinni magammal.
Folytatni ill. kiegészíteni fogom.
Na, inkább folytatom, de elölről kezdve, ami még nem volt.
Szándékosan már fürdés után ágyban voltam éjfélre, ami tőlem igen nagy teljesítmény!
Aludtam is, egész negyed ötig, amikor macskazörejekre ébredtem. Most tényleg várhatott volna, egy és háromnegyed órát még alhattam volna, és még úgy is csak 6 óra alvásom lett volna meg. Ne már, hogy 6-ig nem bírja ki, mert őkelme zörög.
Nekem meg persze egyből eszembe jut, mi vár ma rám, és képtelen vagyok visszaaludni.
Így hát felkeltem, és komótosan mindent elvégezve (gyógyszerek, macskák, keksz, kávé, 3-4-szeri hasmars és sokszori pisilés, ez már ilyenkor nálam hozzátartozik..., magam rendbetétele, konszolidált kinézet, majd a teendők végiggondolása, s a hozzájuk szükséges cuccok bepakolása.
Pl. új bérlet, az összes egügyi dossziém (mert nem tudtam, mennyire lesz most épp azokra is szükség, elvégre van, amikor kérik!), a jelenkori utolsó természetesen, személyes iratok, valamint tovább gondolva az esetleges SZTK-s jelentkezések, valamint a NAV-os adóbevallásos hiányomhoz szükséges dolgok összeszedése, bepakolása. A mobilok feltöltve, fényképező, mert sose lehet tudni, és már negyed 9-kor sikerült is elindulni. Egy 22-essel mentem három megállót, és nem messze a Kenézytől már keresgethettem is, hol kell nekikezdeni a tortúrának.
A régi portánál mentem be, aztán két térképet is tanulmányoztam.
Legutoljára betegként gyerekkoromban jártam itt, azóta max. látogatóban, leginkább a szülészeten.
Itt, az első adandó jobbra fordulásnál vártam volna a táblákat az osztályok nevével. Ehelyett színek voltak megadva. Most komolyan azt gondolják, hogy attól, hogy sárga, zöld, kék, rózsaszín; én fogom tudni, hogy ez most radiológia, sebészet, bőrgyógyászat vagy mifene?
Teljesen kiakasztott. Sehol semmi tájékoztatás. Megszólítottam egy fehérköpenyes jóembert, akin azért látszott, hogy nem egy főorvos, hanem ott dolgozó egyéb foglalkozású személy, hogy segítsen már nekem, melyik az a szaksebészeti ambulancia.
Jobbra hátra a legnagyobb, leghosszabb épület.
A legvégén megláttam: ez ugyanaz az épület, amibe, ha a Dorottyán jöttem anno, vagy mikor Bencussal jöttünk a kartöréssel, akkor a traumatológián jöttünk be, a túlsó oldalon. Nos, keresztben az épület szélessége irányában végig kellett volna jönni arról, és akkor elérünk oda, ahol én most bejöttem. Ahol egyébként a jelentkezés van néhány gépnél ülő hölgy fülkéjében. De őr vigyázta, hogy nehogy tumultus álljon az ablakoknál, meg kellett állni egy sárga vonalnál, és megvárni, míg egy ablaknál felszabadul a hely. Akkor odamentem, beadtam a papírt, mondtam, hogy most kell jelentkeznem előjegyzésre. Kaptam egy számot, majd a biztonsági őr elmondta, hogy merre menjek.
Ember, mint csillag az égen! Komolyan! Reggel 9-kor mindenütt hemzsegett a nép. A vicc az volt, hogy nem egyenesen kellett menni, hanem bekanyarodni egy-kétszer, és úgy találtam meg a megfelelő számú ajtót. Ülőhely nem volt a várakozók között, viszont egy idő után felfedeztem összesen 4 olyan arcot, akivel együtt senyvedtük ki a csütörtöki, emlőcentrumos ítélethirdetést! Tehát ők is. Mind.
Beszédbe elegyedtünk, így már mindjárt másabb volt. Sok mindent megosztottunk egymás között, és valahogy mindenki könnyebben viselte ezáltal a saját terhét.
A társaságból engem szólítottak szám szerint legelőbb. Hozzátartozik, hogy a számok abszolút még csak egymáshoz nem is hasonlító számsorrendben vagy bármilyen logikát követve következtek...
Nem tudom száz százalékra, de azt hiszem, az a férfiú ült a szobában, aki a bizottságban átvette a szót a dr.-nőtől, és kiadta a beosztást, gyorsan, és röviden válaszolgatva kérdés esetén.
Mikor elkezdte keresni az időpontot, és mondogatni a tennivalókat, én mondtam, hogy én ezt nem fogom tudni szerintem megjegyezni -- akkor megnyugtatott, hogy minden le lesz írva. Közben az asszisztensnő írta a dolgokat és nyomtatta is kifelé.
Lényeg, hogy 24-ében állapodtunk meg, mondtam magamban, hogy ha valami, ezt meg fogom tudni jegyezni, mert ez Bencus szülinapja!
Hogy reggel 6.30-ra jelentkezni kell a IV. emeleten a felvételi osztályon, DE előtte vételezzek a földszinten (ami irtózatosan tág fogalom!) egy kórházi ruhát. Úgyhogy előreláthatólag jóval előtte ide kellene jönni majd...
Valamint még elhangzott, hogy mához egy hétre, 14-én reggel 8-ra jöjjek be különböző előzetes vizsgálatok miatt, úgymint labor, EKG, mellkasröntgen, aneszteziológia, kardiológia és hasi UH. Két beutalót is kaptam, az egyik az aneszteziológiára, a másik a hasi UH-ra szólt. A többi, úgy látszik, beutalók nélkül is megy.
Kijöttem, minden ismerős kérdezett. Valahogy nem volt kedvem azonnal menni, én is megvártam őket. Hátha másoknak más kérdései vannak, vagy más, több infókkal leszek gazdagabb. Tényleg úgy lett egyébként, sokkal több mindent tudtam meg. Volt, akitől megtudtam, hogy sugarat kapunk utána, volt, aki azt tudta meg, hogy a műtét napja után akár már a következő nap is hazaengedhetnek. Ami azért durva!
Valamint egyeztettük a dátumokat: 24-i műtétre hárman vagyunk utalva, talán még szobatársak is leszünk!, 14-i vizsgálatokra pedig 1 nővel vagyunk rendelve. Jó lenne, ha találkoznánk előtte, mert ketten többre mennénk... míg megtaláljuk, mi hol van, hova kell menni!
Volt egy szép pillanat, amikor elbúcsúztunk így, öten. Valahogy összeborultunk, átfogtuk egymást, és mindenki kívánt a többieknek kitartást, erőt és minden jót. Utána mindenkinek könnyes volt a szeme.
Egyik hölgyet elkísérte a férje is (már az emlőcentrumban is ott volt vele), és ezt látva az ő szemében is könnyeket láttam... Tényleg megható volt! Hogy össze tudja a baj hozni az embereket!
No, ezek után két nánási hölggyel közülünk kifelé mentünk, de nem arra, hanem ellenkező irányba, mint amerről én befelé jöttem. Így bementünk a vécébe is, pisilés után nem kötelező azonnal hazamennem nekem sem!
Kint még velük beszélgettem, majd elbúcsúztunk, hogy majd találkozunk!
Ezek után én teljesen gyalog felmentem a városba.
Gondolkoztam az SZTK-n, de most őszintén: tüdőszűrésre, ha jelentkezem, nem biztos, hogy egy hét alatt eredménnyel együtt meglesz. Akkor meg minek szaporítsuk?
A reumatológiával kapcsolatban nem győztem szidni, hogy pont most járt le az egy év.
Most ha oda kérek időpontot, beutalnak DEXÁ-ra, laborba, esetleg gerincröntgenre -- és ezekre a helyekre is mindenhova kérjek időpontot! Ez most nekem nem biztos, hogy bele fog férni. Főleg, ha majd utána sugárra is kell járni, amit f*ngom sincs, milyen időközönként kell, tény, hogy nem fog nekem szerintem hiányozni ezek mellett még plusz járkálás is... úgyhogy reumatológia elnapolva...
Azért bementek az SZTK büféjébe, mert nagyon sok finom szendvics van, jó áron. Vettem kétfélét, egyet ebédre, egyet vacsorára, 900 Ft volt a kettő, és teljesen elég mára.
Ezután felgyalogoltam a főtérre, ahol mentem villamossal egy megállót! Elvégre bérletem van.
Akkor legyalogoltam a Kossuth u. közepéig, ahol vártam egy buszt, ami a felüljáró lábáig visz, mert a NAV-hoz akartam menni. Nálam voltak a papírok is. Mondom, ezt már mégiscsak el kéne intéznem!
Meg is találtam könnyen, miután jött egy 41-es és mentem vele két megállót.
Előbb a nyomtatványboltban kértem volna egy adóbevallási csomagot, de átküldött a bejárati biztonsági őrhöz, aki a számokat osztogatja. Tőle is kértem, de határozottan mondta, hogy nem akarná-e esetleg velünk megcsináltatni az adóbevallását? Mondtam, hogy dehogynem! De mondom, attól még csak kéne a papír, mert legalább 10 fejrészt a saját adataimmal mégiscsak nekem kellene kitöltenem! Mondta, hogy á, nem! Higgyem el, nagyon frankó lesz!:)) Komolyan, így!
És már kezembe is nyomott egy számot, s alighogy felnéztem, már az a szám meg is jelent a kijelzőn! Nem győztem hátrarohanni a 12-es ablakig!
Nem akartam hinni a szememnek, hogy semmiféle igazolást nem kértek az istennek sem, hiába kínáltam a TKKK-s adóigazolást, meg még az Aranykor igazolása volt nálam. Azt mondta a hölgy, nem kell neki semmi sem, egyedül az adókártyám; meg egy szóbeli igen ahhoz, hogy szeretném-e, hogy ők csinálják meg az adóbevallásomat. Mondtam, hogy igen. Ezenkívül még azt kérdezte, hogy van-e valamilyen vállalkozásom, hogy vállalkozó vagyok-e, valamint hogy ügyfélkapum van-e. Mikor mondtam, hogy á, nincs nekem semmim sem, akkor bólintott. Az adókártyám számát egy azonosító világító izével bevitte a gépbe, mint a boltoknál a vonalkódot, nézegette a monitort, és adott egy papírt, hogy hó vége előtt kiküldenek egy "elszámolásfélét", és ezzel csak akkor kell visszajönni, ha szerintem valami nem stimmel. Remélem, csekket is küldenek majd, amivel befizethetem, ezt elfelejtettem megkérdezni.
Úgyhogy egyelőre ezen is túl vagyok. Mondjuk, jobban örültem volna, ha most, míg még van pénzem, be tudom fizetni, de mindegy, amit tudtam, megtettem!
Ezután némi gyaloglás után találtam egy buszmegállót, ami nekem azért volt jó, mert 5-féle busz is jöhetett nekem hazafelé!
Így is lett, egy 41-essel az István király téri templomig mentem véletlenül. Eggyel előrébb akartam leszállni, de valamiért nem állt meg... Mindegy, ráértem.
Otthon Szilvivel elbeszélgettünk, hogy mi és hogy volt. Ettem, ittam, majd olvasni próbáltam volna némi netezés után, de annyira fájt a hátam, hogy képtelen voltam ülni. Le kellett feküdjek. Biztos hozzá jött még a 4 órás alvás is, de kutyára kivoltam.
Majd csak délután kezdtem el különböző emberek értesítgetéseit, akiknek megígértem.
Tegnap délután már szerencsére beszedtem Dani holmijait, mert megszáradtak, és meg is varrtam a szakadt ezeket-azokat, belehajtogattam a zsákba. Tehát most már hozzáférek a szekrényhez, ha pakolni akarok.
Beszéltem mindenkivel, aki rám írt, volt, akire én írtam rá.
Megírtam Istvánnak, nagynénémnek, unokatesómnak... később még a volt férjem is érdeklődött... aztán Daninak, aki mondta, hogy jelezte a műszakvezetőjének, hogy mi van, és hogy majd szeretne engem elkísérni kórházba párszor, semmi gondja nem volt vele... Akkor már van valami esélyem, hogy Dani jön velem a műtét napján, meg esetleg értem is.
Bejegyzések
