Gyaloglás a madarakért

Fél 7-kor keltem, folyamatos, "komótos" tempóban intéztem az itthoni és magam körüli dolgokat.
Ragyogóan szép időnek néztünk elébe.
A hátizsákba nem pakoltam túl sok mindent, a biztonság kedvéért a 10 dekás ernyőt, fél tekercs papírtörlőt, a Szilvitől már szokásosan kölcsönkért mini hűtőtatyót egy fél liter ásványvízzel és egy Balaton szelettel. A pici oldaltáskába némi irat, pénztárca, pzs, mobilok, fényképező szuszakolódott.
9-kor már el is indultam a 22-eshez.
Az egyetlen teljesítménytúrámra emlékeztem, az E.on Délibábra, 2008. július 5-én, Hortobágyon, 21 km-en. Mekkora élménnyel lettem én gazdagabb akkor, hogy még évek, sőt, 10 év múltán is abból merítek! Annyira imádtam minden pillanatát, a kemények és nehezek, a viszontagságok és a szükségek is megszépültek... és annyira sajnáltam, hogy olyan későn érezhettem meg ezt a fajta örömet!
Mert bizony nekem már késő volt, már akkor is borzasztóan le voltam robbanva egészségileg, még ha kívülről ez valóban máig sem látszik. Márciusban fejeztem be a 40 gyógytornát abban az évben, és az egész válltörésem tortúráját, ami abból is adódott, hogy már akkoriban is csúfos csontritkulásom volt, amit gyakorlatilag némi D3-mal "kezelgettek" és kész. Igaz, én sem mentem nagyon utána annak, ami nem kötelező, meg hát dolgoztam, onnan nem is lehetett. A tünetek azért megvoltak, hogy pl. 40-akárhány éves koromból MÁR nem tudtam guggolásból simán felállni, hogy pár óra fizikai terhelés után a gerincem összeszakad, ha térdelve súrolok valami alsóbb helyen lévő dolgot, már nem tudok simán felállni. Ami sajnos, oké, úgy 20 év múlva. De 40-pár évesen?
Mindenesetre nagyon sajnáltam, hogy nem is nagyon hallottam még előzőleg ilyesmiről, hogy teljesítménytúra. Mert ha igen, akkor fiatalkortól kezdve csináltam volna! Ez olyan, hogy beszippantja az arra fogékony embert, és én ezen az elsőn, 52 éves korom előtt határozottan éreztem ezt. Pedig tudtam, hogy szívbetegségileg is késő, tehát pl. hegyen már rég nem indultam volna ilyenen; tisztában voltam vele, hogy ha tíz fok lépcső után kiugrik a szívem, tachycardiával, angina pectorissal és alapból magas pulzussal ne akarjam magam kivégezni. De azért mindig sóvárogtam... úgy mennék... annyira mennék! A hortobágyi oklevelem itt van a monitorom mögött a falon, napom nagy részében a szemem előtt. Ahányszor ránézek, melegség tölti el a szívemet, még a tavalyi "haldoklásom" alatt is energiát adott minden alkalommal.
És most itt van ez a madárfutás, és itt vagyok én 62 évesen, a rehabilitációs állapotom, roborálással, feltámadással... ahol adódott egy 5 km-es Nordic Walking lehetőség is. Nem csaptam le egyből, pörgött az agyam egy hétig. De nem volt tétje, sem nevezési díj nincs, csupán regisztrálni kellett előre. Magam megnyugtatására mindig ott kötöttem ki: még utolsó percben is meggondolhatom, hogy mégsem indulok. Vagy mondjuk, az első körnél kiállok, ha úgy látom, hogy nem megy ez nekem.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben egész buszút alatt a temetőig; na meg hát lényegében hetek óta többet foglalkozom ezzel a témával.
A térképen tanulmányoztam előre a találkozás színhelyét, a futóterepet, így nagyjából tudtam, hogy merre is kell mennem. A temető 2. kapujánál tett le a busz, tudtam, hogy a 3-as kapuhoz kell menni -- ezt az utat a temetőn belül, a kerítés mellett tettem meg. A délelőtti verőfény látványa a csodálatos őszi lombokon szinte motivált afelé, hogy igen, menjek tovább, és nehogy visszaforduljak. Azaz visszanyomta a félelmeimet. Mi bajom lehet?
A 3-as kapun kiérve, ahogy a kiírás alapján sejtettem is, el kellett gondolkozzak, mit takar az 500 méterre beljebb, az erdőben. Láttam odébb állva két idősebb párt beszélgetni, botokkal a kezükben, tőlük megkérdeztem. A lehetséges két, erdőbe menő út közül a szélső felé irányítottak.
Jócskán haladni kellett, hiszen ez az út is a nevezési helyszínre nem kevés, fél km. Visszafelé ugyanennyi, tehát a távval együtt csupán összesen is 6 km, na.:) De itt már legalább feltűnt a távolban a színes sokaság.
Odaérve egy kis ideig tanácstalankodtam, pedig egyértelmű volt minden.
Kissé szerencsétlenül odamentem egy asztalhoz, ahol sportos hölgyek ültek, előttük mindenféle adminisztrációs kellék -- miszerint sétálni szeretnék.😉 Mosolyogva kérdezték a nevemet, születési évemet, kikerestek a regisztrációs névsorból, és sok szerencsét kívánta átadtak egy 66-os sorszámot. Ezt nagy idétlenkedésekkel feltűztem a szürke felsőm hasi zsebére, majd Ibolya észrevett és beszélgettünk pár szót.
Mivel két ismerős is jelentkezett anno, amikor én először megosztottam ezt a felhívást, miszerint ők is jönnek, hát várakoztam... de természetesen nem jött egyik sem. Észrevettem azért a nyomdász túracsapatból egy hölgyet, aki a túrafotókról volt ismerős -- s megszólítottam, beszélgettünk. Az egyik ismerős ugyanis, akit vártam, szintén a túracsapatjukhoz tartozott, de Rozika nem tudott róla felvilágosítást adni. Mindenesetre nem jött, és Rita sem, akivel anno a hortobágyit gyalogoltuk végig...😒
Rozika a családjával jött, férje és fia a futók között indultak, Rozika meg gyalogló volt.
Közben a nordicosok -- látványosan rutinos és összeszokott társaság -- bemelegítést végeztek, irányítás alatt. No, ez nekem kimarad...

Azt már láttam, hogy rajtam kívül minden nordicosnak botja van. Rozikának is. Azaz botjaik, mivel ezek párosan vannak mindenkinél. De én azt gondolom, hogy sík terepen elvagyok én bot nélkül is, bár tény, hogy aki szakértve használja, itt is sok előnyt és könnyebbséget adhat két bot.
Én viszont ragaszkodtam az alapelveimhez: nem versenyezni jöttem, csak megpróbálni megtenni a távot. Különben is, szándékomban állt a gyaloglás közben fotózni is! Ha két bot lenne nálam, hogy fotóznék?
Közben a szervezőktől folyamatosan hangzottak el a tájékoztatások, utasítások mikrofonba, így már perceink voltak hátra az indulásig. Úgy volt, hogy 10-kor a kicsik indultak futásra, és rögtön utánuk a nordicosok.
Beálltunk Rozikával a rajthoz, de közben megbeszéltük és tisztáztuk, hogy ne fogja magát miattam vissza, menjen nyugodtan a saját tempójában; haladok én majd magamnak.😊 Szerencsére ő is abszolút egyetértett ezzel.
Ez jótékonysági futás, a madarakért. Ott állt a hölgy az adományasztalnál egy dobozzal, és beszéltünk egy pár szót, meg beraktam egy ezrest. Nagyon hálásan köszönte az egyesület nevében. Nekem ez így tiszta -- oké, ingyenes a rendezvény, de a célt is szentesítsük már szerintem. És én imádom a madarakat meg a fákat.💚
Aztán elindultunk!
Ami meglepett, az az eredendő, alapvető gyorsaság, amivel kiléptek a rutinos, gyakorlott nordicosok. Fiatalok itt nem voltak, azaz a legfiatalabb nordicos is 67-es születésű volt, ahogy láttam a listában -- de nem sok ilyen volt. De volt '46-os is, és onnantól fölfele...
Mindegy, úgy tűnt, mindenki "rohan", és éppen ezért azért én is valamennyire igyekeztem "haladni", tehát nem séta volt, hanem sietve gyaloglás. De annyira nem zavart semmiféle versenyszellem, engem teljesen más motivált ebben az egészben!
Rozikával vagy 400 méterig mentünk együtt, majd hagytam őt a kissé gyorsabb tempójával haladni. Egyébként könnyebb is így, mert ha beszélget az ember, az nehezíti a dolgokat.
Néha pár másodpercre megálltam, ha olyan volt a látvány, hogy muszáj volt fotóznom. Ez azért jó néhányszor előfordult, s ha beszélgetős útitársam lett volna, akkor az ennek nem biztos, hogy örült volna. Így volt a jó!
Az itt következő képeket mindet gyaloglás közben fotóztam.

 2. kör:

Ilyen madarak jelezték közben az állomásokat, két ifjú felügyelő emberkével.

Az útvonal téglalap alakú volt, az egyik hosszabbikon volt az indulás. A következő rövidebbik felétől mentem egyedül. Három helyen két-két felügyelő-szervező fiatal állt, biztos megvan az ő hivatalos nevük is, ilyen állomásfélék voltak ezek. Már amikor a téglalap záró rövidebb szakaszán jöttem (ez emelkedős és homokosabb volt, tehát ez nehezebb a többinél, de legalább a rövidebb), már tudtam, hogy nem fogok kiállni, és bírni fogom!
Ha lett volna kamera útközben, valószínűleg látni lehetett volna, mennyiszer vigyorgok útközben tök egyedül. Imádtam az egészet!
A második körnek úgy indultam neki, hogy felén túlvagyok, és innentől kezdve már kifelé megyünk a távból! Azért majdnem mindig láttam Rozika hátát a távolban, meg hát őutána is haladtak még páran. Előttem ment egy őszhajú hölgy, és tudom, őt bármikor meg tudtam volna előzni, főleg, ha kevesebbet fotózok, ezt tartani is tudtam volna. Viszont annyira nem érdekelt a dolognak ez a része, és még jól is esett, hogy a hölgy a botokkal tempósan ott halad előttem! Olyan... biztos pont volt!
Úgyhogy zömében tényleg én voltam az utolsó.😊
A második kör (azaz téglalap) második hosszabbik (utolsó előtti) oldalánál kezdtek beérni a futók. És ez innentől így volt végig. Igyekeztem teljesen kihúzódni, mondjuk, írva is volt, hogy jobb oldalon menjenek a gyaloglók, de még annál is jobban ki kellett húzódni, szinte az erdőszélre, mert a futók egyáltalán nem kerültek tízcentit sem arrébb.
A második kör utolsó, emelkedős-homokos rövid szakasza már diadalmas volt, Rozika állt a jobb szélen és le is fotózott engem! 👍

Át kellett haladni az úton szemben az erdő másik oldalán a célba, ahol már tényleg sétáltam. Beírták az eredményemet: 0:55:13. Hurrá! 😁👍
Utolsóként, természetesen, de szerintem ez egyáltalán nem rossz eredmény 5 km-hez.
(Némi szépítés: a férfiaknál egy '67-es úriember lett az utolsó, 1:00:41-gyel.)
Olyan bódog vótam, hogy csuda. Kicsit rezonáltak a térdeim, de azért jöttem-mentem, beszélgettem Rozikával, vagy két másik emberrel, Ibolyával... Leadtam a sorszámomat, melyért cserébe kaptam egy csodálatos oklevelet -- no, mondom, már csupán ezért is megérte! --, meg egy kis üveg ásványvizet, almát, apróbb nasikat.

Korrektorszemem egyből kiszúrta, hogy sajnos, a legnagyobb pontméretű sorban van egy betűkihagyás, de attól még nagy becsben van nálam ez az oklevél.

Egy hölgy hívott egy egyesületbe, ahol vannak hasonló programok; Rozika meg hívott a CsCs-be, hogy menjek velük csütörtökönként túrázni. Lesz mit meggondolni...
Kicsit még jöttem-mentem, beszélgettem, fotózgattam...

Sajnos, minden kategóriában nem tudtam a helyezetteket lefotózni, mert szerintem a gyerekekéről lemaradtam, de azért ott voltam a rendezvény végéig.
Azután teljesen feldobódva gyalogoltam végig a fél km-t a temető 3. kapujáig. Útközben fotóztam a temetőfalat, természetesen vadszőlővel:

Mikor elértem a 3. kaput, ismét úgy döntöttem, hogy belül fogom a távot megtenni a főkapuig.
Így is lett. A fák, ha lehet, a reggelinél még csodásabban tündököltek, színeik a ragyogó napsütésben számomra szinte lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak... Mi tagadás, nem is fogtam vissza magam.

Megvártam egy 22-es buszt, beültem a sofőr mögé, és elégedetten végigücsörögtem az utat.
A Tócósba érve, ha a fenti őszi csodák még nem voltak elegek, hát a Holló sétányon még várt rám néhány fantasztikus látvány. Azt követően eszembe jutott, hogy az Angyalföld téri hétemeletesek mögötti, minden évben elmaradhatatlan fotóalanyaimat, két csodálatos fát az idei őszön még nem látogattam meg! Szerintem épp hogy még jókor jutott eszembe!
Ezek után hazafelé még végig fotóztam...

 

Otthon átvedlettem, elpakoltam, kajáltam, majd kicsit egyenesbe raktam magam.
Pont megfelelő volt a helyzet arra, hogy megnézzem pendrájvról, tévében a Nyerő páros  16--19. részét, melyhez Szilvi is beült hozzám.
Aztán hozták Bencét, innentől kezdve a kábelre átkapcsolva a Szenzációs négyes előtt folytattam a fáradalmak kipihenését, annál is inkább, mert Honesty majdnem egész délután a hasamon volt hajlandó durmolni.😻

Azért mikor vége lett, éjszaka nem bírtam ki, hogy ne foglalkozzam a ma készült fotókkal. Dehogyisnem, az nem én lennék, aki nem.😊