Anyámnál két hét után

Két hét alatt annyi elviendő tudott összegyűlni, hogy nehézséget okozott volna karon vinni valamelyik hordozómat esernyőtartás miatt; úgyhogy azt hiszem, a megázást választottam volna.
Eléggé esett az eső előzőleg is és ma hajnalban-reggel is, és ahogy pakoltam összefele, hát kezdtem aggódni, hogy hogy is lesz, nem kéne-e tán elhalasztani e látogatást.
Tényleg nagyon csúnya idő volt, de szerencsére lényegében az eső elmúlt, mire délelőtt kétszer is telefonáltunk anyámmal egymásnak, így aztán 1 óra körül csak elindultam.

Nem volt épp hideg, de jó nagy sár; s bár az a némi havazás jó pár napja volt, még mindig látszott belőle valami, itt a kertségekben elsősorban. Ahol füves, kertes rész van, ott még lehet látni nyomokban havat. Ami azt jelenti, hogy nem repkednek annyira a plusszok, épp csak olyan 0 fok körül lehet, viszont az eső az eléggé elmosott mindent, ami a hóból szépnek mondható.
Nem is tudtam még ezen a télen havat fotózni, igaz, tavaly sem. Miféle telek ezek? Még pár éve is emlékszem, hogy azért voltak néha normális havazások, sokszor már novembertől kezdve.
Mikor még dolgoztam és mindig is, azért a hó nyoma erősen megmaradt bennem... Hányszor, de hányszor kellett áttotyognom abszolút elesési pánikszindrómámmal a fagyos úttesteken, járdákon! Volt néhány tél, amikor kis keskeny utak voltak a derékig érő hóba vájva, azon jutottunk el a buszmegállóig... Volt olyan, amikor hetekig el sem olvadt, legfeljebb csak esett még rá, gyakorlatilag egész télen.
Most meg fehér karácsonyt sem láttam már időtlen idők óta.
Sőt, a leggyakoribb, hogy majd csak januárban esik egy-kétszer valami...
Jó, én nem óhajtanám annyira végül is, mert félek a többnapos, lesepert, lejegesedett utaktól, rettegek az eleséstől. De imádom, mikor friss és ropog és még nem csúszik, meg a gyereknek azért hadd lenne egy kis hó néha, ha már tél van és hideg, meg megvan a szánkó! De most is annyi volt, hogy egyetlen délután tudtak valamennyit szánkózni iskola után. Valamint szeretnék legalább egyszer telente normális havas tájakat fotózni, de ez mostanában nem jön össze.
Sokan még észbe sem kaptak, hogy elő kéne venni a szánkót, már el is tűnt a hó. Hóemberek is már csak a múlt emlékei, amikor bármelyik ablakunkon kinéztünk, mindkét oldal felőli parkos-füves részen minimum 1-2 hóember álldogált.
Azt hiszem, nem fogom megérni, hogy valaha Bencével építhessünk egy hócicát! Mert ezt évek óta szeretném (akár egyedül is, csak úgy ciki az én koromban, ezért is kellene Bencus alibinek...), de nemigen fog összejönni, vagy már majd a hamut is mamunak mondom, s akkor már hiába...
Na, erről jut eszembe: Mamu.
Előtte se igen volt szabad sosem, mondjuk, örvendezni a hónak, mert ő igen haragszik rá -- neki ugyanis százévesen is el kell sepernie! Csoda, hogy bírja. Ennél a kevés hóesésnél is többször sepert havat... Mi lenne, ha még lenne is?
Vittem ugyan az Istvánnal elcserélt és bevált kis Canonomat (mindkettőt Vaterán vette, nekem elküldette a Casiót, magáé volt a Canon, nem olyan, mint az én régim, de hasonló, és ugyanolyan jó képeket csinál; annyi hibája van, hogy kinyitáskor leesik az ajtaja, ahol az elemet vagy a kártyát tesszük-vesszük benne; no, év végén ezeket elcseréltük, mert nekem a Casio nem jött be egyáltalán), de nem volt nagyon mit fényképezni ebben a nyányós időben.

Csepegő csatorna, alatta gyűrűző kis tóval, ami sajnos, nem igazán jött ki a fotón...:(
A vízcseppek a gallyakon... háááát... ebben a ködös, csepergős, sötét időben ennyire tellett. Szegény gép el sem tudta dönteni, van-e valami, amire fókuszálni kell.
A fasírtom a tört krumplival és szederbefőttel viszont legalább sikerült...

Rengeteg ilyen-olyan üveget (befőttes, paradicsomlés), tálat, pitlit, dobozt vittem vissza, meg egy óriás szatyornyi kenyérhéjat, száraz kenyeret, Szilvi-féle rájuk halmozódott himihumit, felbontatlan, kővé változott mézest meg ilyeneket. Nem ő veszi ezeket, hanem Cicáék... tök felesleges pedig minden szarságot megvenni, aztán a legbosszantóbb, hogy mindet ki is nyitogatják legtöbbször, Bence eszik belőle 1-2-t, oszt kísz. Ezért tényleg kár!
A kutyákat anyám napok óta nem látta, a kiskutyát tán hetek óta sem.
Na, én most láttam, rögtön odafele menet! Meg is rökönyödtem: egy, valószínűleg maga ásta kis gödörben hevert az udvar földjében, teljesen bele volt kunkorodva és aludt. Azt láttam rajta, hogy él... De annyira sajnáltam: hogy nem telik ezeknek valami kutyaólra? Van egyáltalán hely, ahova bemehetnek? Ez a kicsi, rövidszőrű kutya hány telet élt már át így...:((( Még jó, hogy meg nincsenek kötve.
Jelentettem is anyámnak, hogy láttam a kiskutyát. Fel nem ébredt, de él... lehet talán, hogy beteg?
Hajast viszont, akit leginkább látni szoktam, ha jövök és azonnal jön nyüszítve hozzám üdvözölni, nem láttam... Szóval nem tudtuk, hogy kezdjünk-e hozzá a moslékcsináláshoz vagy mifene legyen...
Aztán egyszer csak, már majdnem sötétedett, amikor megláttam a konyhaablakból Hajast! Szóltam anyámnak, és ripsz-ropsz, összedobtuk meleg vízzel, száraz kenyérrel, kutyaszalámival, ízesítésekkel (só, cukor, olaj), némi maradékkal a vájdlingot...
Olyan sár volt az udvaron, hogy anyám rám bízta, hogy na, odaadod neki?
Hát naná. Kióvakodtam a sáros udvaron a túlsó ház kerítéséhez; hát, tényleg vigyázni kellett, mert a sár olyan volt, mintha jég lenne, úgy csúszott, mint a hó... csak éppen kilónyival nehezebb lett az ember bakancsa tőle, és félórát kellett utána jéghideg csap alatt mosni lefele a sarat!

Bizonyíték, hogy hó is volt már az idei télen:

De lényeg, hogy Hajast megetettem. Az volt a szörnyű, hogy a felénél megjelent a kiskutya is, de valami miatt nem tudott a szomszéd ház belső kerítésénél átjönni. Ott sírt, nyüszített a kocsifeljárójukon! Anyám meg nem volt ott, hogy megkérdezzem, hogy most mi van, szerinte miért nem tud odajönni a kerítéshez. Én nem ismerem ki magam a szomszéd ház udvarán, olyan sok mindenféle kerítés, korlát, lejáró, lejtő, minden sz@r van, a kerítés mellett pedig tele van tujával. Látni sem lehet jól. De az nyilvánvaló volt, hogy a kiskutya nem tud átjönni... vagy csak "elfelejtette", hogy másik irány is van? Elvégre hetek óta nem volt itt anyám szerint... És hát Hajas is csak idejött valahogy!
Már majdnem a vége felé tartottam a mosléknak, mikor egyszer csak végre mégis megjelent a kiskutya. Onnantól igyekeztem Hajas figyelmét kevés dologgal lekötni, ami a kanál tartalmát illeti, és gyorsan a kiskutya elé döntögetni-adogatni, ami még maradt.
Miután becsúszkáltam, mondom anyámnak, mi van. Na, erre gyorsan ideadott 4 kis fasírtot, hogy menjek és adjam neki oda... Így is lett, szerencsére akkorára már Hajas, valószínűleg jóllakva, eltűnt. Anyám ezután azért nem bírta ki, csinált még egy kisebb vájdling kutyakaját! Azt viszont már ő vitte ki bot segítségével a kiskutyának, és az meg is ette reszketve-habzsolva az egészet! Szegénykém, mi lehetett a baja, hogy két hétig nem járt erre?
Még beszéltük is anyámmal, hogy akkor, ha nincsenek szerinte kutyák, mi lesz a maradékainkkal? Olyan jó volt eddig, még ha minden alkalommal el is kellett cipelni, de jó volt a tudat, hogy nem megy semmi kárba. Minden jó helyre megy, ami maradék vagy száraz kenyér, kenyérhaj. Ha nem lesznek kutyák, anyámnak hiába viszem, ő má' csak nem fogja megtáplálkozni...
Azért nem tudjuk, mi van, mert eleve zűrös volt ott a lakó- és tulajdoni viszony. A tulajdonos nem ott lakott, de a fia (néha?) tán igen. Volt, hogy pár hónapra Hajast pl. el is vitte a tulajdonos, és csak a kiskutya volt...
Most meg az van, hogy állítólag eladta a házat, és új tulajdonos lesz. Már zajlanak a munkálatok. De hol lesznek a kutyák? Elviszi a régi tulaj, itthagyja, vagy szélnek ereszti szerencsétleneket? Hát remélem, hogy nem a legutóbbi!
Nekem mindegy lenne, ki a gazdájuk, de nyugodtabb lennék, ha tudnám: van egy száraz, védett kuckójuk, régi plédekkel bélelve, esetleg házfallal a hátterében, szél ellen védve. Ez nem igaz, hogy télen, nyányós, nulla fok (meg ha mínusz 15 van, akkor is) körüli időben a kiskutya a szabad ég alatt, maga vájta gödörben alszik. Rövid szőrrel... Egyáltalán hogy van még meg?)
Na, ezért reménykedem benne, hogy VAN valami hajlék tán nekik, csak anyám nem tud róla.
Meg azért nem csont-bőr kutyák ezek, a kiskutya is, ha két hete nem járt itt, mégiscsak megvan, és bár én úgy láttam, fogyott, de nem állnak ki a bordái, na.

Kicsit sokat írtam a kutyákról, de eléggé foglalkoztatnak mindig az állatok...
Vittem még anyámnak egy könyvet, amit a piacon vettem használtan, én is elolvastam, és szerintem neki is fog tetszeni. Valamint vittem négy ceruzaelemet, mert láttam, hogy valami amiatt nem jó, mert nincs eleme. Vittem két zacskó mogyorót, amit még én kaptam Szilvitől Mikulásra, mert nem tudom megrágni, illetve úgy mondanám: nem kockáztatnám a tömött fogaimat meg a felső koronáimat. Kötelező olajosmag-evésem rendezésére inkább hántolt napraforgót szoktam enni. Szóval nem mintha anyám fog nélkül pláne meg tudná enni:)))), de azt mondta múltkor, hogy a madaraknak jó lesz. Bár most gondba esett, hogy ha sós, akkor mégse rakja ki. Mondtam, hogy próbálja meg megmosni, aztán meg terítse szét a kályha közelében, hátha úgy fel tudja használni.
Közben jött a postás is, hozta a nyugdíját. Kicsit visszafogottan örvendezett a kétezer Ft-nyi emelésnek; szóval nem járt indiántáncot, na.:)
Ebből aztán szétosztotta mindenre, amire kell -- most pl. fát venni nagyon muszáj, az vagy 40 ezer is szokott lenni! --, ideadta a csekkjeit befizetésre pénzzel, adott mobilfeltöltésére háromezret, meg nekem (szegény, annyira sajnálom, hogy el kell tőle fogadni!) támogatást, oszt már alig maradt neki valami.:((( Őrület ez, de közösen megegyeztünk, hogy a sopánkodásunkkal nem lesz jobb, tudomásul kell venni, hogy ez van, és így mindenki elvan csórón, alig, de valahogy...:(((
Beszélgettünk még jó ideig, aztán felkerekedtem, mert a sötétben így sem vagyok biztos, hogy ki tudok kerülni minden árvizes járdaterületet, amit idefele még láttam, ugye, de hazafelé már csak az emlékezetemre hagyatkozhatok, hogy hol nem tudok a szokott utakon menni, átmenni.